Pomogáts Béla
A helikoni irodalom és a modernség

A Helikon írói érdeklődő szeretettel hajoltak az erdélyi magyar kultúra múltja fölé, a transzilván eszmék köré oda szerették volna rajzolni a művelődésben gazdag hagyományokat. Az alakuló szellemi életben nagy szerepet kaptak az irodalmi évfordulók; így Petőfi, Madách és Jókai születésének centenáris ünnepségei, amelyek természetesen az ünnepelt klasszikusok erdélyi kapcsolatait voltak hivatottak megvilágítani. Hasonló ünnepségek folytak Apáczai Csere János születésének háromszázadik évfordulóján, 1925-ben, ekkor született Áprily Lajos népszerű verse: a Tavasz a házsongárdi temetőben. Az erdélyi irodalmi tudat kialakításának szándéka tartotta ébren olyan írók emlékét, mint Tótfalusi Kis Miklós, Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és Petelei István, aki a transzilvanista elbeszélő irodalom közvetlen elődjének tekintettek, nemcsak regionális törekvései, hanem a társadalmi lét mélyvilágába hatoló művészi módszere következtében is. A helikonisták előzékenyen pártolták az idősebb írókat és irodalmárokat: Jékey Aladárt, Kovács Dezsőt, Benedek Eleket, Gyalui Farkast, akik a századfordulón kísérelték meg, hogy erdélyi szellemben regionális irodalmat teremtsenek. A közvetlen hagyományra azonban nem épülhetett igazán korszerű és színvonalas irodalom. A születő erdélyi magyar irodalomnak az anyanyelvi kultúra nagyobb mozgalmaihoz kellett csatlakoznia; a Helikon a Nyugat köréhez s az ebben a körben képviselt irodalmi áramlatokhoz csatlakozott.
A marosvécsi írók közül többen is kapcsolatba kerültek a Nyugat mozgalmával még 1918 előtt. Kuncz Aladár a háború előtti Nyugat állandó munkatársa volt, Bartalis János és Endre Károly is ebben a körben lépett fel, s a Nyugat vonzásába került Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Molter Károly, Olosz Lajos, sőt Reményik Sándor is, midőn feladta a Végvári-versek lázas prófétai küldetéstudatát, és az „örök értékek” védelme alapján hirdetett költői programot. A Helikon már eleve nem érzett rokonszenvet a magyarországi konzervativizmus iránt; a hivatalos irodalom nemzeti elfogultsága, revansvágyó irredentizmusa és unalmas epigonizmusa egyaránt idegenkedéssel töltötte el. A transzilván ideológia liberalizmusa, türelmessége és európai tájékozódása a „nyugatos” irodalomban találta meg elsőrendű szövetségesét. A Helikon nagyobb törések nélkül vállalhatta és követhette a Nyugat eszményeit, minthogy a forradalmak bukását követő restaurációs korszak kihívóan reakciós közhangulata Erdélyben semmiféle szerepet sem kapott. Az a kulturális fejlődés viszont, amely a Nyugatmozgalom és általában a modern magyar művelődés kialakulása nyomán országszerte megindult még a század első évtizedében, nagyjából töretlen maradt.
Schöpflin Aladár találó szavakkal jellemezte a romániai magyar szellemi életet: „Ők elkerülték (...) az ellenforradalmat, tehát nem hat rájuk az a groteszk ellenforradalmi ideológia, mely a csonkamagyarországi elméket beködösíti, minden bajt a forradalom nyakába ró, és mindenkit anatémával sújt, aki bármi erőltetve is, kapcsolatba hozható a forradalommal. Ezenfelül ők nehéz helyzetükben nem érhetik be néhány konvencionális formulával, ha a magyarság dolgaiban való tájékozódásról van szó, nekik mélyebbre kell nézniük s jobban meglátniok a dolgok komplikált voltát. S ők sokkal meszszebb estek a háború előtti időktől, ezeknek az intézményei rájuk nézve nem érvényesek többé, s jobban megszabadultak az ezekből folyó hagyományos, de aktualitásukat vesztett eszmemaradékoktól, és így jobban felismerték annak szükségét, hogy a magyarságnak történelmi helyzetében új eszméket, új célkitűzéseket, új gondolkodási módszereket kell váltani. Mindez bizonyos fiatalságot és rugalmasságot ad gondolatuknak, s új fogalmak befogadására képessé teszi őket.”
Az új eszmék, az új gondolkodás kezdetben nem is voltak igazán újak: a Helikon a Nyugat klasszikus polgári humanista eszméit követte, természetesen alakítva, módosítva ezeket az eszméket a nemzetiségi helyzet követelményei szerint. A Helikon és a Nyugat között máskülönben is szorosak voltak a kapcsolatok. A helikonisták: Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza és Tamási Áron rendszeresen szerepeltek a Nyugat, a „nyugatosok”: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Schöpflin Aladár, Nagy Lajos és Révész Béla az Erdélyi Helikon hasábjain. A helikoni irodalom, különösen a húszas években, a művészi látás és módszer, valamint stílus körében is a Nyugat nagy nemzedékének vívmányaihoz ragaszkodott. A modernebb irányzatok, így az avantgárd törekvései alig hatottak rá, csupán az expresszionista szabad versnek volt Szentimrei, Bartalis és Olosz költészetében némi szerepe. Makkai Sándor és Kuncz Aladár például egyformán elutasították az avantgárd kísérleteket. Gaál Gábor a helikoni irodalom első kollektív bemutatkozása alkalmával helyesen állapította meg: „Az élet és irodalom nyugti hullámzásától szellemtörténetileg kissé el vannak maradva. A szabadvers köztük még csak verdesi szárnyát, különben a szimbolikus s az utána való realizmus a credo. (...) Így azután belső formavilágában és stíluselveiben ez a csoport általában nem haladja meg a Nyugat íróinak szellemtörténeti típusát. Még szorgos kutatás után se igen akad közöttük, akinek valamilyen értelemben nem befolyásolta volna szavát, formáját a Nyugat írói által felvert irodalmi hullámzás.”
A világháborút követő társadalmi változások és a kisebbségi lét feltételei ennek ellenére módosították a „nyugatos” orientációt. A forradalom és ellenforradalom után helyét kereső Nyugat a húszas években, egészen az antifasiszta szellemi ellenállásban történő szerepvállalásáig, lényegében védekező helyzetben dolgozott, általában szakítva korábbi radikális eszméivel. A kultúra és a szellem fölényét hirdette, az „írástudók” függetlenségét védelmezte, elutasítva azt, hogy az irodalom közvetlenül avatkozzék be a társadalom küzdelmeibe. A kisebbségi lét feltételei között ez a magatartás semmiképpen sem lett volna célravezető. A helikoni irodalom konzervatív reformista vagy liberális ideológusainak: Makkai Sándornak és Kuncz Aladárnak el kellett fogadniok azt, hogy a nemzetiségi irodalmat fokozott felelősség fűzi ahhoz a nyelvi közösséghez, amelyből ered, s erőteljesebben kell vállalnia a maga erkölcsi, közösségi feladatait. A helikonisták egy másik csoportja: Kós Károly, Szentimrei Jenő, Tompa László, Szántó György már határozottabban képviselték a művészi szolgálat és a közösségi felelősség gondolatát.
A helikoni irodalom, akár a művészet morális felelősségét, akár közösségi feladatait tekintette vezérlő elvének, mindenképpen tárgyszerűbb ábrázolásra, közérthetőbb előadásra törekedett. A háború előtti Nyugat felfokozott személyiség-kultusza és szubjektivizmusa idegen volt tőle, azt az eszmei fordulatot követte, amelyet a „nyugatos” irodalom néhány nagy egyénisége: Babits és Móricz, valamint a „második nemzedék” kezdeményezett a vesztett háború, a bukott forradalom és Trianon után. Erőteljesebben szólaltatta meg a kollektív érzéseket, és erőteljesebben képviselte a művészi realizmus szemléletét. „A Nyugat-generáció nagy egyéniség-problémái helyett hangoztatta Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője - az erdélyi irodalom az egyéniségproblémákat is már hűvös kollektív hátterükkel hozta; a Nyugat-generáció egyéniség-forradalmáraival szemben az erdélyi írók és hőseik józan képviselők csupán. Különösképpen érvényes ez a megállapítás a Helikon ifjú székely csoportjának íróira. A székely fiatalok: Tamási Áron, Kacsó Sándor, Jancsó Béla, Balázs Ferenc, Kemény János és Maksay Albert egyértelműen népi elkötelezettséget hirdettek, első eszmélkedésük idején Szabó Dezső romantikus antikapitalista népiességét fogadták el. A fiatal írók korai mozgalomszervező kísérlete: az 1923-ban megjelent, később Tizenegyek címen emlegetett antológia határozott szakítást jelentett a „nyugatos” irodalommal. Szerzői, különösen a programadó cikkeket író Balázs Ferenc és Jancsó Béla agrárdemokrata tájékozódást képviseltek, a népi kultúra hagyományait kívánták feleleveníteni, a mitologikus „székely lélek leírására törekedtek, a népi jellegzetességek művészi kifejezésére szerettek volna vállalkozni. Csak később, már érettebb munkáikban fordultak elhatározó módon annak a klasszicizáló művészi realizmusnak az eszményeihez, amelyek a harmincas évek magyar elbeszélő irodalmának prózapoétikáját is megszabták. A romantikus indulás után mégis a népi törekvéseket képviselő fiatalok: Tamási Áron, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc és a hozzájuk csatlakozó Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Bözödi György, Gagyi László és Kováts József, általában a „második helikoni nemzedék” kapcsolta a nemzetiségi irodalmat a korszerű realizmus áramlataihoz. Ennek a generációnak már a hazai „második nemzedék”: József Attila, Szabó Lőrinc, Ilylyés Gyula, Németh László és Kodolányi János voltak az igazi társai és szövetségesei.
A transzilvanista irodalom a modern magyar irodalomtól tanult, és ennek során különösen Ady Endre életművének és szellemi örökségének kötelezte el magát. Ebben a vonzalomban osztozott az egész helikoni irodalom, Makkai Sándor és Kuncz Aladár, Kós Károly és Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza egyaránt Ady hívének, tanítványának vallotta magát. Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött ki az államfordulat után, román írók és közéleti vezetők: Emil Isac és Octavian Goga is szívesen támogatták a román nép iránti barátságáról több alkalommal tanúságot tett költő kultuszát. 1924. július 20–21-én az Ady-szülők aranylakodalmán, Érmindszenten rendeztek szépen sikerült ünnepségeket. Kuncz Aladár, Tabéry Géza és Ady Lajos méltatta a költő érdemeit, a román írók üdvözletét Ion Minulescu költő tolmácsolta. 1929-ben hatvan erdélyi magyar író és művész aláírásával jelent meg felhívás „Szobrot Adynak” címmel, sajnos sikertelenül.
A helikonisták őszinte hittel vállalták Ady örökségét, azokat az eszméket, amelyeket a Magyar jakobinus dala és az Ismeretlen Korvin-kódex margójára hirdetett. „Jelszavuk volt – emlékezett Szentimrei Jenő –: folytatni Adyt, a magyar, román, szláv bánatból közösen megkeresni a kivezető utat.” Ligeti Ernő a transzilván ideológia eszméit is Ady Endre örökségével azonosította: „ki adott ennek az ideálnak formát? – kérdezte. – (...) ideológiai képletek, politikai elképzelések ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vajon az ősi kollektívum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a transzilvanizmus jelszavának külső burka, és lám mögötte – nemcsak szimbolikusan – Ady Endre arca villan felénk. Az ő lelke és öröksége az, mely betölti a »transzilvanista« irodalmat. A »magyar bánat – román bánat« gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi írók, akik tudatosan transzilvánoknak vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő politikai valóságának.” A Helikon írói számára élő tanítást jelentett Ady költészete, benne látták azt a költőt, aki hosszú időre érvényesen fogalmazta meg a nemzetiségi vagy Duna-völgyi magyar sorskérdéseket. Ady öröksége Erdélyben mindig védelmezőkre talált, és a transzilvanista irodalom hívei mindig önérzetesen vallották magukat Ady követőinek. Ebben is egyértelműen szemben állottak a magyarországi „hivatalos” konzervatív irodalom képviselőivel.
A Helikon konzervatív reformista irányzatának eszmevilága kapott kifejezést Makkai Sándor 1927-ben írott Magyar fa sorsa című Adyról szóló könyvében, amelynek vitája során a Helikon a saját irodalom-felfogását képviselte és védelmezte. Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt a költői életművet, amely létrejötte óta a konzervatív támadások kereszttüzében állt. A reformkonzervativizmus elvei szerint ítélte meg Adyt, a magyarság tragikus sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette, egyszersmind elvetette politikai radikalizmusát, megpróbálta elválasztani radikális eszmetársaitól. Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával. „Igaz – állította – (...), hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet, és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzeti iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért és görögtűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet.”
Makkai könyve széles körű visszhangot váltott ki. A helikonisták és a hazai nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek támogatni azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között. A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét kiújult az Ady-vita. Az erdélyi magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek, Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a konzervatív irodalom részéről érkező vádakat.
A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, ragaszkodtak eszméihez. Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos „destruktív szellemmel” vádolta mozgalmukat Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus nevében ítélkezett a modernebb törekvések felett. A támadások közül az Erdélyben nagyra becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. Irodalmi skizma című, már hivatkozott tanulmányában nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott, a magyar irodalom részekre szakadásától félt. „... ma – írta – már két irodalom van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól, és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat.” Az „irodalmi skizma” oka szerinte a Nyugat iránt érzett erdélyi vonzalomban volt keresendő: „Magyarországon – jelentette ki – az új irodalom beleigazodik az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá, kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az ősi kötőerő, s e miatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés.” Ravasz László ezzel a születő nemzetiségi irodalom megítélésében a konzervatív körök fenntartásait és vádjait vette át.
A transzilvanisták az erdélyi magyar irodalom önállóságát támogatták, ezeket a vádakat azonban el kellett utasítaniok. Az irodalmi önállóság elve sem jelentette azt, hogy szakítottak volna az egyetemes magyar művelődés természetes közösségével, s elvetették volna az anyanyelvi kultúra, a közös hagyomány és a közös fejlődés szükségszerű meghatározó erejét. Következetesen tettek hitet a magyar irodalom egysége mellett, utasították el az Adyörökség kirekesztését a költői hagyományok közül, egyszersmind figyelmeztettek arra, hogy a nemzetiségi irodalom feladatait csak a nemzetiségi élet szabhatja meg. „Az erdélyi magyar népnek – szögezte le Makkai Sándor az Erdélyi Helikon 1928-as ankétján – megvannak a maga súlyos kérdései: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el.” A Helikon írói érezték a történelmi és nemzetiségi sors megkívánta felelősséget, vállalni akarták a közösség szolgálatát. Ezen túl azonban az egységes magyar irodalom fogalmában gondolkodtak, mint ahogy ebben gondolkodott a Nyugat s a Nyugat képviseletében Babits. Természetes dolognak tetszett előttük, hogy a nemzetiségi irodalom kettős kötésben él: egyszerre kötődik a nemzetiségi élethez, a szülőhazához és ahhoz az anyanyelvi kultúrához, amelyet a két világháború között négy ország magyar irodalmának kellett megőriznie és fenntartania.