Páll Lajos

Egy nyári nap
Pintér Lajosnak tisztelettel
Scherner úr két képpel s kockás zakóban,
mint elorzott álom sürgött, forgott,
egy spanyolos hölgy uralta a boltot,
a fülledt nyárban kakasláng fellobban.
Az átvétel kész volt, tengeri tájkép,
kékje fekete, s a rózsák tornya
tolongott görög házoromra,
s távol egy hajó lobogtatta hitét.
Bár kollégáról rosszat, vagy semmit,
szíves volt, de gyorsan megfedett illőn,
hogy kóbor erdélyi mit keres itt,
morgott, udvarolt, s hogy igazság lőn,
csak csodáltam, hogy érvekkel így teli,
szép Aradot mily könnyen elfelejti.

Bogaras...
Bogaras lisztet s lódögöt
oszt a frontnélküli nyár,
nap sincs csak rizsföldre dőlt,
felakadt fűzfabetyár.
„Papucsod félted? ugye nem”
a sártalpalás nem kopik,
rajta ferences kegyelem,
csupa lúdrűcskös az ing,
Ennél békésebb sereget
apostol nem terelgetett
révült gyalogszekerén,
csupa borostás szakáll
megnémul, ha élre áll
az őr egy szétfolyt lepény.

Mit fölemelsz...
Mert olyan lassan jár az ész,
a kéz, a láb még nehezebben,
magad sem tudod, mennyit érsz,
élsz az Isten tenyerében.
Mit fölemelsz, el nem viszed,
de elaltat büszkeséged,
mikor már minden egyremegy,
azzal maradsz, ez az élet.
A vadat űzik, s nem bírja,
nem mard az erdőn híja,
aztán erő lesz valahol,
hogy bízol? inkább felejtesz,
utánad gyöngyözhet a szesz,
s az idő vérebe lohol.

Igen, eltelt...
igen, eltelt ez is, akár
akartad vagy sem, vagy csak remegve
válaszoltál státuskérdőívre,
mi a hivataltól kijár.
S a fehér lap kettétűrve,
hogy el ne feledd, hol van a határ,
nem simul ki, akár a fagyos sár,
egy nyomon jársz mindörökre.
Most, hogy oda a nagy talány,
mi a kínhoz nemzetet kíván,
feszest, mint a csizmaszár a sámfán.
Írj hát gyermeteg meséket,
mint aki jázmint nyeseget,
és ájuldozik bokra illatán.

Valld be...
Valld be, ha mered, hogy nem érte meg,
mert nagy ára volt, attól nem lett mérték,
hadd szabódjon, ha itt már tetten érték,
meg nevettet, attól sem lesz remek.
Sem mézes méreg, cikkanó penge,
egy álmatlan éj, már fémeket rakott
ágyad fölé, bontja a föld-darabot,
ébrenléted tépi tizedekre.
„Micsoda kísérlet volt”, mondta a bölcs,
majd meghalt. Ó te csak előre köszönsz,
egy perc jövőt, s ne az eljövendőt,
mi nem lesz szebb, sem boldogabb ezekkel,
se tisztább, ha még úgy is vezekel,
hogy fekete vér gordiusza köt.

Akik elhagytak...
Akik elhagytak, ha még visszanéznek,
hulló levél mind tudja az útját,
és jobb, a sorsát hagyni annyi kertnek,
s megtagadni csapást, ösvényt min járt,
hol még a szellő sem vigadt eleget,
míg ámítás karámba terelget,
mert volt-e célja, ha nem több is veled,
annyi csak, hogy ejtsen új sebeket.
Tétova nyom a gyér fűszálas hegyen
a jel, ahol botorkálunk így is,
omladékon, hol az utunk átvisz,
ha nincsen szerencséd, napod se legyen,
kik táncolnak fenn, úgy maradnak lehet,
csupa torzót jelent a képzelet.

Megbocsájtás
Jaj, a megbocsájtás, ha már kimondod,
belőled nem, de belőlem bolondot
gyorsabban formál, akár a fazakas,
türelmedből ezért kölcsön is adhatsz.
Aki nem bírja, kuksolhat egyedül,
mint pásztor a holdban jobb kezed felől,
kapcát szárítva a nagy fényességben,
míg denevérek csapkodják serényen,
nem kiált szitkot, örökös a csendje,
akár belemerül, fölakad vedre
a kút ostorának, akár a szembe
könnyfakasztó kalász beleteremne.
Most, hogy füttöződök a nagy harmaton,
reményem sincs, hogy vele szárítkozom,
ahogy tanultam a csodamesékből,
bennem a béke csak ezért dörömböl.

Ismétlés
Mindig új verset, mindig ugyanarról,
hogy az Úr alszik s az angyalnép horkol,
gyönyörű türelme mindig betelik,
míg a harangját nyelv nélkül zengetik.
Míg a tornyok is mindenik magában,
állnak egyedül, ahogy az Isten van,
elfehéredve a sok bűnünk előtt,
ájuldozva a sunyi kereplőt.
Ó, nyugodj meg szív, ki már sok zárt megjárt,
meddő sorolni a békekirályát,
hiszen a magasban magára maradt,
ti is tudjátok a vádló szavakat,
így lett a hála két szemed csípő füst,
s nem adsz a kardhoz egyetlen köszörűst.

Tűzijáték
Én úgy vagyok, hogy nem vagyok
csillag az alkotmányban,
a sárkányfog mind egyforma,
ki nem én találtam.
Miféle nyomból itattak
hitvány varázsló vizet,
azóta állatok közt bolygok,
s az embercsorda kivert.
Mióta pecsételt a szám,
az agyam üres táncterem,
horkantok, hogy semmi vész nincs
a felsebzett tereken.
Hazát, országot, de egy lényt,
kit látnék mindenen túl,
minden röppentyű rózsa lett,
s a sötétségben kihuny.

Őket sajnálom
Őket sajnálom, a gyönyörű nőket,
Ringtok, mint a hattyúk méltósággal,
mint a lány, ki álmodozva vasal,
észrevétlen a dolga vak robot lett.
Tégelyek, kencék, festékek, pamacsok,
minden nappal egyre többen gyűlnek,
az íve fárad nyaknak, szemöldöknek,
hogy nem telt be ezzel a sorsotok.
Ti csak játsszátok a komédiát,
a rendezőt üldözni legtovább,
újra meg újra kezdeni a próbát,
pedig minden, mi a darabhoz kell,
még nem is kérdez, nem is felesel,
csak a tükörből, a hátad mögül néz át.

Elátkozni...
Elátkozni a kezdetek előtt,
mint ágyradobott bőgő csecsemőt,
ki megnémul az ijedség alatt,
és csak tátog, hogy szíve szakad,
láttál már ilyent, hisz felnőtt lettél,
lassan lett fűrész, csorba a késéi,
lassan lett minden olyan közömbös,
homályos ablakon túli ködös,
mintha mindent láttál volna máris,
rab Ganymedes, kit a sas elvisz,
ég a melegtől, szürkeségig ég,
félsz, cserbehagy, mielőtt megkísért,
mit legjobban vártál, a szeretet
szamárfület hegyez a hátad megett.

1944 karácsonyán
Az én Jézusom templomban született,
festett volt körül minden, s a cserépbarmok
mind a tizenegyen tapodták az almot,
úgy csodálták meg a fénylő kisdedet.
Akkora voltam, a barlang magasát
alig értem el, s a két vattás fenyőfa
ott posztolt gyönyörűn, s lent az Isten fia
a hideg csarnokban zuzmarásra vált.
Harangszó indult, és mintha más világból
omlott volna le, és minden megtelt vele,
hogy inogott a gyertyák sárga levele.
Vártam; a pajta, a jászol föllángol,
a csoda majd szól, s az éneklő sok pásztor
kivonul a hóra, s hold körül táncol.