Nagy Gabriella

Karja van
Sötét lett, először a szeme,
aztán elöntötte a haját is,
a körmöd sötét, a fogad sötét,
suttogtam, ő meg hogy üres.
Elviszem akkor, gondoltam,
a sötétbe beviszem, betakarom,
a homlokára írok, ott kezdem,
ha nem fog a kezem, hagyom.
Ha nem issza be a bőre
az ujjam nyomát, ahogy írok,
bezárom rá az ajtót kintről,
vegye vakvilág az éjbe őt be.
Aztán átfogott, és fény lett belőle,
nem tudtam, hogy karja van,
hogy teste is, hogy nekem
van-e neki karja ma este itt.
És megszagoltam, milyen ember,
kóstolgattam egy kicsit,
a homlokán a kezem hagytam,
sötét van, sötét, de odakint.

Fél lélek
Fél lélekkel élni,
lenyisszantani a felét,
csüggne csak tépett széllel,
árván,
merthogy nem több,
nem szárny, hanem a suhogása,
még csak szó sem,
tátogás.
Vérezni, hogy nem folyik,
csak tudod, hogy megy el,
sajogni,
hogy nyila sincs,
az időt ereszteni rá,
sötét, áttetsző lepel,
törölni a memót,
nem kell.
A lélek fél marad,
leszakadt a lényege,
tapassz hozzá másikat,
félteke.
Így kell eztán élni már,
nem élni, csak kurbli max?
ami fél, az eldől,
nem áll.