Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. augusztus-szeptember, XII. évfolyam, 8-9. szám »
Hajdú Farkas-Zoltán
Társtalan játékaink
Kasza Imrének
Az az elfojtott, kétségbeesett, kislányos sikoly mára már ripacskodó színészkedésnek
tűnik csupán. Gondolom, te is belátod, jobban tennénk, ha egyszer s mindenkorra
véget vetnénk az egyszeri s végzetes döntés okozta nyavalygásnak.
Ja, durvábban akarod hallani? Faragjuk hát végre le magunkról emlékeinket, hántsuk
le testünkről-lelkünkről az édes mézű élménykérget, legyünk hidegen fehérlő
kristály, álom s emlék nélküli racionalitás.
Tudod, mire gondolok? Azokra a furcsa nevű szerszámokra, ott Széken vagy Kalotaszentkirályon,
de az is lehet, hogy valahol Csíkban... hát azok aztán olyan ügyesen hántottak
le minden haszontalant a ledöntött fákról, hogy hét falu csodájára járt
A férfiak magabiztosan meg-megrántották meztelen izmaikat, s izzadt arcukkal
a Napba kacagva egymás felé fújtak, mint régi térképek szélistenei.
Mozdulataik külön-bejáratúságától bizony megkeseredett szájamban a nyál. Elbizonytalanodtam.
De a meztelen férfikarok mozdulatainak természetes kizárólagossága hamarosan
önnön, pálinkával átitatott testemet is otthonossággal balzsamozta. Akarva-akaratlanul
kihúztam magamat. Régebbi életeim jutottak eszembe, amikor még én is ácsként
harsogtattam öregapáim öles fejszéit s bárdjait. Észrevétlenül magamévá tettem
a csak felületes pillantásnak nyers gesztusokat, s a napbarnított karokban már
karjaim mozogtak, az átizzadt izoming sötét homlokomra világított. Lassan úgy
beleéltem magam az egészbe, hogy már csak az „itt!” érdekelt, felejtve a „mit?”
és a „hogyant?”...
Itt is sörre szomjazom délelőttönként, mint otthon, s ismerős arcokat fedezek
fel a korai sörfogyasztókban. De ha éppen pálinkára szottyanna kedvem, abból
is van elég.
Itt is mindig hazamegyek valahová, biztonságosabban érezve magam, mint sörnincstelenségem
korszakaiban, noha a környezet kényszerítő racionalitásából adódóan számtalanszor
elhatározom, hogy elővigyázatosabb, sporlósabb leszek.
Abban az egészben az volt a jó – jutott eszembe valamelyik reggel, borotválkozás
közben – hogy az átizzadt fehér izomingek, a poros bakancsok, a kitaposott félcipők,
az ide-oda dőlingélő éjszakák, a fekete füvekkel szegélyezett árokparti szerelmeskedések,
az éjjeliőr halk dúdolása, a gyerekek hajnali meseálom-nyöszörgése, s az a csendet
körülölelő állandó kutyavonítás, az a sovány, világtalan, szűnni nem akaró nyüszítés
mindannyiunknak rendjén valónak tűnt. Nekivörösödött arcainkkal, körmödző pocsolyákat
szűztelenítő éjszakai lépteinkkel, vén bakteroknak kárpácit kínáló, assszonyölszagú,
remegő ujjainkkal, s a sarkunkba sunyító kutyafalkákkal.
Látod, Imre, mára összekeveredik a sok párás kavics bennem. Egyedül maradtan,
már senkim sincs itt a közelben. A régi táj is eltűnt. De nem lassan, ahogy
a könyvekben írják, fokozatosan elmosódva, hanem hirtelen, s visszacsinálhatatlanul.
Egy pillanat alatt. A patak vízcseppjei épp csak megvigasztalhatták a szivárványhátú
szitakötőket. A tájat elpucoló buldózerpárkák őrült gyorsasággal emeltek ki
egy-egy utcát, házsarkot, templomtornyot, patakot, mogyorófabokrot, istállókaput
a féltve őrzött egészből. A tájösszerakós egyre lyukacsosabb lett, az ember
egyre csórébb, esendőbb, bizonytalanabb.
A mindent körülfogó idegenség porosz rézbandányi hangerővel hullámzik az országban,
ügyet sem vetve vinnyogásra görbülő szájamra. Lassan úgy érzem magam, mintha
egy más dimenzióban léteznék, s így környezetem már legalapvetőbb fizikai törvényeiből
adódóan sem vehet tudomást rólam. Eddigi életem törvényei külön-bejáratúakká
váltak, személyemre szabott, magányos normákká.
Ha néha betérek valahová, reflexszerűen azonnal behúzom a nyakam, nehogy tévedésből
nyakon cserdítsen valaki. Többször megjártam már, hogy belém ütköztek az emberek,
akár hajnali lefekvéskor a fürdőszoba rozsdásodó mosógépébe, vagy a gyerekek
délutánról ottfelejtett háromkerekű műanyagbiciklijébe.
Igen, a legabsztraktabb társadalmiságban élek: egyszemélyes reciprocitásban.
Már csak magamnak előlegezhetek bizalmat, csak magamat ajándékozhatom meg, s
csak én segíthetek magamnak válságos pillanataimban. Az eleddig nyilvánosan
lejátszódó emberi viszonyaim intimekké, különbejáratúakká váltak. Ritualizált
egyszemélyes körtánccá.
Aztán – valószínűleg napra egyezően – felfedeztük az újrajátszás, a többidejű,
többszereplőjű emlékezés-kirakósdit. S mert mindig is csak viszonyulásokban
voltunk képesek meghatározni önmagunkat, kapóra jött az időtlennek ígérkező
munkanélküliség, a sehová sem tartozás buldózerpárkák ajándékozta interregnuma,
újra magunk köré építettük az otthoni tájat: felhúztuk a házakat, derékszögbe
állítottuk a girbe-görbe utcákat, megfoltoztuk a templomtorony szakadozott bádogtetetjét,
lesimítottuk a faluba vezető ezergödrű országutat, kipucoltuk a patakokat, újraültettük
a mogyorófa bokrokat, s a „szabadvilágban” ebek garmadára jutott erdőket, megzsíroztuk
a nyikorgó istállókaput.
Az idegen rendtől az elején persze megijedtünk egy kicsit – úgy emlékeztünk,
hogy hajdanán vasrendszer szabályozta az egész összevisszaságot –, de eszünkbe
jutott, hogy itt úgyis csak egyedül mi vagyunk az urak, s megnyugodva folytattuk
egyszemélyes világteremtésünket. A színek, igaz, néhol egy kicsit halványra
sikerültek, de maga a produktum, úgy mindenestől egészen jól mutat. Csak a véletlenszerű,
friss ütközések hiánya teszi egy kicsit valószerűtlenné, idegenül pontossá az
egészet.
De hát elcseréltük az egyszólamú bizonyosság csendjét a tudás bizonytalan polifóniájáért,
a meghittet az ismeretlenért, a tényt a rejtélyért, a meglevőt a lehetségesért,
a határoltat a korlátlanért,
a közelit a távoliért, az elégségeset a bőségesért, az alkalmatosat a tökéletesért,
a mostani nevetést az utópiai gyönyöréért. Emlékezz csak, valamikor meghitt
viszonyok és kötődések ringattak meleg álomba, de mi már csak elcsábított álomtalanokként
tudtuk meg, hogy ezek többet számítanak, mint az ezerszer megálmodott, ismeretlen
kapcsolódások hívása, s hogy megszerezni és szélesíteni kevesebbet ér, mint
ápolva megőrizni. Mert a művelés, az élvezet, a veszteség fájdalma élesebb,
mint az újdonság vagy ígéret öröme.
De hát a keresés bizonytalanságát vágytuk, az egyértelműségtől menekülő ismeretlen
tudást,
a lélek meghitt otthonbozótjait letaroló, mindent összehasonlító tudás viharát
vágytuk.
Az anyaöl melegű, álmodozó egyértelműség hidegen kígyózó többértelműséggé öregült
szívemben. Világba gyökerező arcom nehezen álmodja újra a régi álmot. Ne haragudj,
bizonytalan kérdező lettem, s látod, olykor modorosan magyarázkodó. Abbahagyom
inkább...