TÉKA

Ami látható, és ami nem Nicolae Balotă: A láthatatlan képe. Fordította Vallasek Júlia. Az előszót írta Visky András. Koinonia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000.
Szent Domonkos az imádkozás tizenhárom testtartását írja le. A hívő ezekben a testtartásokban távol marad az üres gesztikulálás formáitól. Mert a gesztus szellem. A remeték odáig mennek, hogy a szavaktól is megfosztják magukat, önátadásuk kifejezéseként a test néma nyelvét választják. Ők az imádkozás testtartásának első keresői. És a virrasztás első aszkétái az ég és föld közötti függőlegest választják. Egyenesen állva, belekövülnek az imádkozásba. Oszlopos Simeon éppenséggel egy harminc láb magas oszlopon áll harminc esztendeig, meghosszabbítva ezzel az álló ember Isten felé tartó lendületét (miközben a látás és láthatás különös formáját is megtalálja).
E mindenre elszánt remeték, akik megfosztották magukat mindentől, minden emberi tudománytól akár, hogy annál gazdagabbak lehessenek kegyelemben, hitben, reményben, szeretetben, akárcsak útszélen álló fák magasodtak az ég felé, az eget, a horizontot kémlelve. A láthatót keresve. De Nicolae Balotă könyve arról igyekszik meggyőzni olvasóját, hogy Istent ne csak ott, a láthatáron keressük. Őt bent, az imádkozóban is meg lehet találni. Balotă elmeséli, valóságos forradalmat jelentett az, amikor egy napon a gyóntató atya azt parancsolta tanítványának: „Ha imádkozni akarsz, ülj le.” Mert valóban, az önmagába mélyedő, lelkének belső titkait, talányait, mozdulásait, rejtelmeit kereső ember lénye már nem az Ég felé törekvő őskeresztényé, hanem azé, aki egy belső középpontra figyel. A belső láthatatlant kutatja. Összpontosítása, mondja Balotă, az anyáéra hasonlít, aki teljes figyelmével a benne gyarapodó magzat felé fordul. Állva vagy ülve imádkozni ugyanazt jelenti, és mégsem: az összpontosítás iránya más: első esetben a végtelen, a rajtunk kívül álló távoli felé, a második esetben a figyelem a bennünk lévő középpontra irányul.
Ha az imádság az Istennel való találkozásra tör, e találkozás a test és lélek összefonódásában fog megvalósulni. Nem mondhatunk le a testről, de figyelembe kell vennünk, amit Szent Athanász mondott: csak a láthatatlan figyelheti meg a láthatatlant. Ezért a rítusokban elolvad a test, A test rítusaiban. Hogy miféle rítusokról van szó, leírható akár az erotika nyelvén is, hiszen valódi szerelem ez. A spanyol karmeliták énekelve, tapsolva táncolnak az Oltáriszentség előtt. Dávid pedig táncolva megy a frigyládát szállító szekér előtt. Vagy emlékezhetünk Anatole France tótágast imádkozó bohócára... Gesztusai által a test is részt vesz az imában. A kéz elsősorban. A kezek úgy kulcsolódnak össze, hogy Isten keze megragadhassa őket. A Sixtusi kápolna mennyezeti freskóján a kinyújtott kezek magasztos közeledésében, az egymást majdhogynem érintő ujjakban Michelangelo az Érintést megelőző pillanatot festette meg, vagyis azt a testet, amely rituálisan semmivé válik, hogy megérinthesse őt a láthatatlan Szellem.
Erről a „megelőző” pillanatról beszél Balotă, ezt járja körül, a hit különböző fázisait, az ábrázolatok különféle formáit bemutatva. Hogyan kerül összefüggésbe a látható a láthatatlannal. Miért van testünk, ha Istenünk test nélküli?
És ez a kérdés vezet a leglényegesebbnek tűnő kérdéshez: a szenvedéshez. Az egyházatyák könyveiben a test rítusos láthatatlanná válásának egyik fontos szempontja a szenvedés mértéke. A látható láthatatlanodásának központi kérdése.
Miközben egyesek azt mondják, hogy az emberiség vég nélküli szenvedése az, ami miatt legtöbben elveszítik a gondviselésben való hitüket, Balotă azt magyarázza, hogy a szenvedés nélkül nem ismerhetjük meg istent. A szenvedés Istenben és Istenen keresztül nyer értelmet, miközben Isten megmagyarázhatatlan titka, az a titok, amellyel annyit harcolt Jób – és ez a titok is megfejthetetlen marad. Isten éppen saját Fiának szenvedéseiben és halálában nyilatkozik meg, ott mutatja meg magát.
Holbein híres képén a megkínzott test látványa egyesek számára azt mondja, hogy ennek a szenvedésnek semmi értelme. Balotă viszont arról beszél, hogy kételkedhetünk ugyan, de nem utasíthatjuk el a hitet egy olyan Istenben, aki még a legsötétebb szenvedésben, fájdalomban, gyötrelemben is jelen van. A szenvedés pedig önmagunk felé irányít megint, hogy önmagunkban keressük meg a láthatatlant. És ez az előfeltétele annak, vonja le a következtetést Balotă e rendkívül szép és elegáns könyv címadó tanulmányában, hogy láthatóvá tegyük, pontosabban, hogy egyszer csak megpillantsuk a Láthatatlant.

TAMÁS ANDREA