DELEATUR

Fehér Audi, fekete Rómeó
Garázsunk kétemeletnyi mélyen, a föld alatt van. Hosszú, lapos betonterem, imitt-amott vaskos tartópillérekkel.
Ha belépek, általában félhomályban van. A villanykapcsoló gombjára lakásom melegétől idegen, fehér fény önti el. Érkezésemkor a szendergő autók szemrehányóan pillantanak rám, akár megzavart, bágyadt állatkerti krokodilusok.
Az autók tulajdonosaival nagyon ritkán találkozok. Úgy látszik mindnyájunknak külön életritmusa van.
Hébe-hóba idős nőt látok beszállni egy példásan karbantartott, fehér Audiba. Hölgy vagy öregasszony? Nála furcsamód összemosódik a határ. Hosszú, fekete karakül bundát visel. Csinos, szinte lányos teste van, arányos lábai és pompás bokája. Kicsi lábfeje divatos, félmagas topánkákban. Kezei is aprók, ujjai kecsesen hosszúak, de körmei rövidre vannak nyírva és beszakadoztak. Porcelánfinom arcára leheletnyi ráncpókháló simul. Mélyen ülő, világoskék tekintetét hosszú, fehér szempillái és leheletnyi szemöldöke tetszik áthatolhatatlanná. Fején apró kalap, rövidre vágott, gondosan berakott lilaősz hajához csattozva.
Első találkozásunkkor gyanakodva rám pillantott, majd erős kurpfalzi tájszólásban megkérdezte, hogy mi a véleményem „közös szomszédunkról”? A csaknem szemrehányó kérdés a hölgy fehér Audija, és az én sötétkék Passatom között terpeszkedő éjfekete Alfa Romeo tulajdonosára vonatkozott, egy brillantitól fénylő hajú, széles arcú, olasz fiatalemberre. Vele mindaddig csak egyszer találkoztam, igaz, elég kellemetlen körülmények között. Autójából latin hanyagsággal kiszállva ugyanis azonnal nekem szegezte a szigorú kérdést, hogy miért karcoltam meg hátsó autóján a lakkot? Mondtam, nem hiszem, hogy megtettem volna, de ha igen, úgy látszik, nem vettem észre, kérem, mutassa a kárt, megadom a biztosítószámomat, küldje csak oda a számlát a lakkozásért. „Német korrektségemre” (jó pap holtig tanul) még jobban feldühödött, s ideges ujjaival támogatni kezdte a kocsi hátsó ajtaját, mintha egy néger táncosnőében tomporát simogatná. Fehér, hosszú körmű, ápolt ujjai idegesen ide-oda cikáztak, akár egy reneszánsz szobrászéi, aki a tökéletes márványtömbön kis karcolást, rejtőzködő rendellenességet, a bársonyos bőrön undok heget fedez fel. Ez felelőtlenség, gurgulázta furcsa, énekelő németséggel, hogy is képzelem, hogy megúszom ennyivel?! – Si, si, nézze csak, itt ezen a helyen, s jobb kezem középső ujját megragadva, a következő pillanatban már együtt súrolgattuk a fekete lakkot. Semmit sem érzek – húztam vissza ázsiai érzéketlenséggel kiforrósodott ujjamat –, de megnyugtathatom, a biztosító mindent kifizet. Erre még idegesebb lett, úgy látszik, nem kedvelte a jámbor, becsületes beismerést, világvéget jelző grimaszokat vágva, szemeit az égnek emelte, valami nagyon csúnyát mondott olaszul, majd elviharzott.
Hát erről a közös szomszédunkról kérdezett az idős asszonyság, aki őt is karcolással gyanúsította. De nagyon elővigyázatosan, gyanakvóan kérdezett, már nem is emlékezett pontosan, hogy mit is mondott, de hazainak vélhetett (az én törökös ábrázatommal, lógó, fekete bajuszommal - úgy látszik gyenge volt már a látása, és persze a félhomály...), mert hangjából kiérződött némi, „idegenekre” vonatkozó elutasítás.
Mondtam neki, hogy hát igen, nem vagyunk egyformák, s manapság az emberek egyre türelmetlenebbek, idegesebbek lesznek, legjobb, ha az ilyesmit nem vesszük túl komolyan.
Rövid sztoicizmusra csábító beszédemből azonnal rájöhetett, hogy kivel van dolga – megint egy idegen! –, mert ajkait összeszorítva tartózkodóan elköszönt.
Furcsa egy teremtés az én „underground barátnőm!” Első találkozásunk óta már jó néhányszor találkoztunk – egymáshoz közelíteni látszik mindkettőnk különc életritmusa –, s mindig nagyon kedvesen, azt kell mondanom, hogy egy élemedett korú, jól ápolt német hölgyhöz nem illő közvetlenséggel köszönt, s néhány percig kellemesen elbeszélgettünk.
Kezdetben azt hittem, hogy magányos, s azért beszél összefüggéstelenül. De idővel rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Mert az elalélt, halvány fényű krokodilautók között mindig magáról mesélt, s olyan intimitásokat árult el magáról – hogy hetente ápoltatja a lábfejét, és van egy nagyon szenvedélyes barátja, aki imádja az intim fehérneműt –, amelyektől belém ragadt a szó. Nem is igen hagyott szóhoz jutni. Hihetetlen gyorsasággal ledarálta egyre érzékibbé váló monológját, majd fürgén beszökött az autójába, és elhajtott.
Mellbe vágott ez a földalatti frivolitás, percekig tanácstalanul toporogtam egy-egy ilyen underground találkozás után, hisz tudtam, hogy ha a „napvilágon” találkoznánk, legfeljebb hidegen felém biccentene, társaságban pedig elfordítaná fejét, vagy fel sem ismerne.
Egyre intimebbé váló kapcsolatunknak tehát a kétszemélyes, lila garázs társadalmon kívüliség volt a titka.
Születésnapom reggelén karcsú, testemet-lelkemet égbe emelő Cohibaval fogaim között nyitottam ki a csendes, légitámadásokkor valószínűleg óvóhelynek is alkalmas mélygarázs acélajtaját. Öreg barátném kocsija ablakait törölgette. Pöfékelő ábrázatomra pillantott, majd fürgén hozzám lépett, és átölelt: – Engedje meg, hogy egy pillanatra beszívjam az illatát! Szegény apám is mindig szivarozott...
Nemsokára olasz szomszédommal is kibékültem. Egy zimankós, német reggelen ugyanis napfényes bondzsornóval köszöntöttem. Sötét szemei elmosolyodtak. De ez már egy másik történet.

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN