Bogdán László Hosszú búcsúzások*

Amikor egy idő után egyszerre lesz elegük imaginárius, megírásra váró regénye és a kocsma nyüzsgéséből – mert már képtelenek másra figyelni, s a saját szavukat sem hallják a zsivajban (a sör láthatólag felszabadítóan hat az egybegyűltekre, egyszerre beszél mindenki) egymást átölelve emelkednek fel s az őket melankolikusan figyelő, medvetermetű csaposnak búcsút intve hátrálnak ki a füstből és a fényből, s a szemerkélő esőben andalognak hazafelé – Boticselli még joggal gondolhatja, végtelen búcsúzásuk a varázsszőnyegen, amelyik kétszer is megmentette dédapja, a világhírű bűvész, Ödön von Boticselli életét (egyszer egy féltékeny, pisztolyával hadonászó férj nem vette észre Sevillában; másodszor az őt hajkurászó dühödt szekusok), immár nyugvópontra jutott, s reméli, hogy már csak azért ott folytatják, ahol a délután fáradtan abbahagyták, hiszen ha egymás meggyőzésére már – vagy még – nincsenek is szavaik, testük tökéletesen érti a másikat (ha egyikük a kérdés, akkor a másik a felelet), kialakítva ama mennyei harmóniát, amelyre olyan sokan hiába áhítoznak, nem érik el eme édeni örömállapotot soha...
S minden jel arra mutatott, hogy tényleg a varázsszőnyeg megunhatatlan jelenetei folytatódnak, és amikor bezárkózva és az ablakokat is gondosan elfüggönyözve, egymásba kapaszkodva, ruháikat is széthányva, már meztelenül, a rumok és az érzelmek rohamától dideregve és lúdbőrözve, törökülésben foglaltak helyet az ominózus, nagyhírű szőnyegen – bár Gerzson utolsó közlése óta Boticselliben azért már némi kételyek is felmerültek a szőnyeg varázserejét illetően, és kételkedni kezdett abban is, hogy tényleg láthatatlanná teszi-e a rajta fekvőket, elrejti-e a kíváncsi szemek elől? – egymással szembefordulva, egymás tükörképeiként, a végtelenségig kitolva a határt és ő remegve a vágytól, kiszáradó szájjal Rodica szemébe mélyedve, ismét közvetlen közelről láthatta meg a szívének irányuló dárdák hegyét, s kinyújtott kezével megérinthette a huzatban megkeményedő, érett málnaszemekre emlékeztető, kíváncsi mellbimbókat, úgy érezte, ilyen boldogságot ő már nem is bír elviselni, s bármi történjen is, követni fogja feleségét, akár a világ végére is... Itt tartott körülbelül, megigézetten veszve el az őt néző tágra nyílt zöld szemekben. A szőnyeg végtelen fűtengerében rohant megint, s aztán váratlanul érezte meg combján felesége pillangóként megrebbenő kezét s már a szőnyeg, őket továbbra is gonoszul figyelő, sandán várakozó, piros madarai sem érdekelték, az elkövetkezendőkre összpontosítva éppen magához akarta rántani Rodicát, amikor a nő váratlanul megszólalt, s a vágytól elfúló hangon, száját piros nyelvével önfeledten megnyalva, rekedten kérdezte: Miért nem megy vele, ha ennyire kívánja, ha ennyire szereti, miért hagyja egyedül elmenni, miért törvényszerű az, hogy elváljanak? miért kell elválniuk azoknak, akik szeretik egymást?!
A kérdés elhangzott, nem lehetett immár semmisnek nyilvánítani, úgy tenni, mintha nem is hallotta volna meg, s a kísértő árnyék is újra jelentkezett: gonoszul röhécselt a háta mögött, és ahogy kézen fogva mezítelenül rohantak a szőnyegen uralgó fűtengerben, kóvályogva, tétován kísérték őket a gonosz, piros madarak, s ő hiába próbálta önfeledten óvni, akár sebesülések árán is, saját testével feleségét éles csőreiktől. Rodica iszonyodva siklott ki oltalmazó öleléséből, mintha nemcsak a madarak, hanem férje elől is menekült volna, s ő megrettenve jött rá arra, hogy nem tehet semmit, most már biztosan el fogja veszíteni, és üvölteni szeretett volna legszívesebben, arcáról tépni a bőrt, mint a vadak, de semmire sem maradt ideje, Rodica távolodott tőle, mintha megfordított távcsövön át nézte volna, és a madarak támadása is egyre célirányosabb lett, egyre jobban felgyorsult, s miközben tehetetlenül bámulta távolodó feleségét, egyre ernyedtebben védekezett, érezte, csőrök tépnek az arcába, a vállába, nyilván ő is megszólalt, védte az álláspontját, de most, hetekkel felesége mégiscsak bekövetkező, elkerülhetetlen távozása után, de hiányával még meg nem békélve, mégis inkább a Rodica szavai és vádjai idéződnek fel benne, mintha csak és kizárólag megbántott, elkeseredett felesége beszélt volna azon a végeérhetetlen, zűrzavaros és elvarázsolt éjszakán, amint ott ültek törökülésben, kérdés és felelet, egymást vonzva és taszítva a rejtélyes szőnyegen, és a szavak, a mondatok végtelen vádakká szerveződve, ahelyett, hogy közelítették volna, feltartóztathatatlanul távolították őket egymástól, és amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül – általában kétszer villantak meg a lámpák, ez volt a jel, a második villanás után lehetett tudni, hogy még négy-öt perc van hátra a végső elsötétedésig – brutálisan hunytak ki a fények, ott maradtak a sötétben, semmit meg nem oldva, semmit meg nem beszélve, semmiben meg nem egyezve, védtelenül és szomorúan, kiszolgáltatva ön- és közveszélyes rögeszméiknek. Akkor már lassan rádöbbent arra is, hogy ebben a párbajban ő csak veszíthet, csak vesztes lehet, a nő mindenképpen el fog menni, a kérdés az, ő marad-e vagy mégiscsak követi, ha nem is rögtön, de bizonyos idő múlva. És ha nem kap útlevelet – magyarázza Rodica, úgy, olyan hangsúlyokkal, mintha tájékozatlan kisgyereknek beszélt volna a fizika rejtelmeiről – még mindég jöhet a családegyesítés, ő mindenhova írni fog, kérelmezni fogja ezt, az ENSz-ben, bárhol, efelől ne legyenek Boticsellinek kétségei. Ült a sötétben s igyekezett a felesége szavaira koncentrálni, nem nagyon sikerült, időnként megszólalt, védekezett, igyekezett világosan kifejteni álláspontját a világáról, amelyet egyszerűen nem hagyhat el, mert... de ilyenkor Rodica dühödten szólt közbe, sértegetni kezdte, s talán azért sem képes felidézni úgyszólván semmit pontosan a saját szavaiból, noha rémlik, nem maradt semmivel adósa egyre dühösebb feleségének, védekezett és vádolt, megint és újult erővel igyekezett csoportosítani érveit, de mindez szertefoszlott, elillant, míg Rodica már sírós hangon előadott, egyre ingerültebb kifakadásai – egyszer a vita során feléje is nyúlt, megnyugtatóan szeretett volna végigsimítani a karján, vagy a haján, de felesége ingerülten lökte el a kezét: „Most nem erről van szó! – sziszegte –, könnyű lenne mindent ezzel intézni el” – egymást sokszorozva veszik körül; igen, csak ezekre emlékezik, mintha el lenne átkozva, s egyre magukat látja, amint ülnek a sötétben („Felsőtáborban setét van, mint a bika szarvában” – ahogy szomszédja, öreg Pelle János szokta mondogatni), és felesége dühtől elfúlva, ekkora makacsságtól és korlátoltságtól már-már megijedve („Érdekes –jegyzi meg –, ilyesfajta korlátoltság és makacsság más területeken nem jellemző Boticsellire!”), már-már saját vádjaitól is megrettenve vázolja fel az ő „boldog jövőjét”, vizionálva mi is várhat rá, ha mégis itt marad, ha nem tudja meggyőzni, hogy szerelmük érdekében is, de saját jövője érdekében is, kövesse... Miért is akar maradni? Tanúnak?! Egy elmúló, haldokló világ utolsó tanújának? Nevetséges. Mi az, hogy tanú? Tudja meg, ha eddig magától nem jött volna rá, hogy áldozatnak marad, vagy ami még rosszabb, baleknek, tetszik, nem tetszik, őneki, Boticselli Lajosnak, egy magánzónak ebben a kollektivista őrületben, egy retusőrnek, egy maszek vándorfotográfusnak már kiosztották a szerepeket, ezen változtatni (ezt ő maga is jól tudja, tudhatja, csak valami eszelős, érthetetlen konoksággal nem akarja belátni!) nem lehet: egyszerűen nem áll módjában változtatni, nem is beszélve arról, hogy bármikor megjöhetnek, újra visszajöhetnek a délutáni vendégek is! Szóljon, ezt akarja? Az állandó idegeskedést? Az örökös frusztrációt? Ebben az őrült és permanens mobilizáltságban akar élni? A végtelen, idülten infantilis kihallgatásokra vágyik?! – amikor holmi kretén, idegbeteg, fafejű bunkók beszélgetnek el vele – kuss, keresztkérdés! – az életéről s bizonyítják rá, megcáfolhatatlan érvekkel, (hiába védekezik, ebben a játékban ő csak vesztes lehet, mindig a kihallgatóinak lesz igaza!) –, hogy ő, Boticselli Lajos tulajdonképpen a nép ellensége s illene már levonni neki is, de nekik is, az államhatalom időnként túlzottan nagyvonalú képviselőinek az ebből adódó következtetéseket!
Szóljon, ezt akarja?! Erre vágyik?
Hát tényleg nem lát a. hová vezet ez az egész? Tényleg elevenen akar elrothadni, mi ez: áldozatfelmutatás? szolgálat? ragaszkodás a szülőföldhöz?! De mihez, Istenem, mihez? A bányák torz rémálomra emlékeztető, fekete meddőhányásaihoz? Mikes tölgyeihez? A Szent Anna-tóhoz? Ritka erdejéhez? Egy mániához? Egy ideához? A kisajátított temetőkhöz? A szétvert városokhoz? A meddőséghez és a feltartóztathatatlanul terjedő romláshoz?...
Mihez, Istenem, mihez?!?
Ő, zihált Rodica, s amikor tétován feléje nyúlt, hogy megsimogassa, megnyugtassa valamiképpen, ismét idegesen húzódott el – nem is érti ő ezt... Ő képtelen felfogni ezt a beteges ragaszkodást az ősi röghöz, ami már nincsen is meg, kisajátították, „Elvitték a termőtalajt is a szülőföldről” – mondta szó szerint az a mozgó rongycsomóhoz hasonlító öregasszony, aki mintha ezekből a döglött meddőhányókból nőtt volna ki. Együtt látták, nem? S együtt is hallották, amint felpanaszolta, hogy: „már a termőtalajt is elvitték a szülőföldjéről, mi lesz a szülőfölddel termőtalaj nélkül?! Igen, ellopták, kicserélték, meglovasították” – panaszkodott sírós hangon dünnyögve a nénike, s aztán eltűnt a tájra rátelepedő, áttekinthetetlen ködben, amely nemcsak a vidéket, hanem az agyakat és lelkeket is kezdi megülni errefelé... Vagy amit akar...
De miért? Miért?
Ezt kérdezi Rodica, amióta közölte vele, hogy ő itt marad, egyszerűen nem mehet el. Ezt kérdezi ébren és álmában is, megpróbál Boticselli, szerinte konok fejével is gondolkodni, megpróbálja férje járványos rögeszméibe képzelni magát, de nem megy, hiszen ha valamiképpen megpróbálja – hogy is fejezze ki? – „átérezni” helyzetét, egyre nagyanyját hallja, amint a gyertyák libegő fényében, a választott nép kálváriájának állomásait sorolva, avval nyugtatja őt, hogy az elveszett haza bennünk van, a lelkünkben. Nem érti Boticsellit azért sem, mert nincsenek, nem lehetnek érvei. A szabadság, úgy tűnik neki legalábbis, nem cserélhető fel semmivel, eddig azt hitte balgán, s a szerelemtől kétségtelenül elvakulva, hogy Boticselli is így gondolkodik, ha valamiben, hát akkor a szabadságban hisz. Igen, ő bután azt hitte, hogy ez akkor is így van (mert csak így lehet!), ha származásukból, eltérő életútjukból, egymásra ugyan merőleges, de egymástól nem kioltó és megsemmisítő (ellenkezőleg, példásan kiegészítő) tapasztalataikból bizonyos jelenségeket érthetően másként ítélnek meg, az alapvető emberi értékek tekintetében, amilyen például az emberi jogok kérdése, s elsőül mindjárt az áhított szabadságé, azonos nézetet képviselnek, elvégre csak szexualitásra, az érzékiségre nem lehet tartós kapcsolatot építeni, ide több kell a testeket – megengedi – eluraló buja szenvedélyeknél, több kell: a nézetazonosság például, az alapvető értékek...
És Rodica sírósan, dühödten beszél, beszél, beszél, végtelen monológja hálószerűen tekeredik rá; ül a sötétben, s egy idő után már nem is képes felesége nagyáriaszerűen felívelő, sebzett monológjára figyelni, szédül, émelyeg, körbe forog vele a sötét szoba, és ebből a félájult, letargikus állapotából szakítja ki hirtelen a brutális kopogás.
Rodica ijedten egy mondat közepén hallgat el, épp azt fejtegeti, hogy a szabadságnak nincs csereértékpárja, mert... de nem tudja befejezni, noha az erőszakosan ismétlődő kopogással nem törődve újra a szabadságról kezd purpárlézni, megigézetten, azt kérdezve – némileg szónokian és eléggé átlátszóan –, hogy egyáltalán lehet-e szabadság nélkül élni, s ha lehet (mert lehet!), érdemes-e?! De nem tud válaszolni a saját kérdésére, a mániákusan ismétlődő kopogás mégiscsak megzavarja.
– Na tessék – suttogja riadtan –, máris itt vannak!
– Kik? Kicsodák? – érthetetlenkedik ő.
– Hát a kékszeműek. Szólj, ezt akartad?
– Nem jó az ördögöt a falra festeni – emelkedik fel ő kényszeredetten, és hirtelen veszi észre, hogy meztelen. Vigyorog kínjában.
– Milyen jó, hogy mindenre van tartalékban egy-egy idétlen közmondásod.
– Jó, ezt megbeszéljük majd, csak most öltözz fel – sziszegi Boticselli, alsónadrágjával a kezében.
A kopogás dühödten ismétlődik.
– Ki a nyavalya lehetne más ilyenkor – suttogja Rodica. – Már éjfél felé járhat.
– A szellemek – húzza fel végre alsónadrágját Boticselli, és szerencsésen meglelt trikójával a kezében óvatoskodik a sötétben az ajtó felé, de hiába minden, nekimegy egy széknek, beleveri a térdét, káromkodik.
– Szellemek pedig nincsenek – vélekedik a felesége, és végre meggyújt egy szál gyufát. A felvillanó fényben egy életfogytiglani pillanatra kimerevedik hibátlan fehér alakja a dédmama és a dédpapa képe előtt, Boticselli térdét tapogatva, megigézetten bámulja imádott köldöke alatt a szeméremszőrzet dúsan felaranyló háromszögét, öntudatlanul is bekeretezi a látványt, igen, így akar emlékezni rá. A gyufaszál ellobban, a sötétben határozottan lép az ajtó felé, amelyet már türelmetlenül vernek az ismeretlen, hívatlan látogatók. A neszekből ítélve, nyugszik meg váratlanul, felesége is számot vetett a helyzettel, s most bújik suhogó fehér fürdőköpenyébe.
Újra kivilágosodik a szoba, Rodica most már gyertyát is találva kezd egyre újabb és újabb füstölögve, sercegve kilobbanó gyufaszálakkal kísérletezni, félhangosan szidalmazva ezt az országot, ahol luxusautókat akarnak gyártani, de gyufákat sem tudnak, amikor ő végre kitárja az ajtót és a holdfényben – örömmel észleli, hogy nemcsak az eső állott el felesége őt vádoló nagyáriái alatt, de a fellegek is példásan eltakarodtak – döbbenten veszi észre a toporgó, láthatóan ideges, „kiakadt” Potyolinót.
– Mi van? Ég a ház? – rázza meg, de az ijedt költő láthatóan, egyelőre képtelen meg is szólalni, csak a fejét rázza, mint a dacos ló, s mire megkérdezhetné, de hát mivel jött, amikor a kocsija itt van az udvaron, észreveszi a kapuban megjelenő Palotást is, a vándorfényképészek gyöngyét, főnökét és barátját, s hirtelen újra megszédül, rossz előérzete erősödik, megint úgy érzi, áll valaki a háta mögött, és csak azután látja meg munkaadója szerelmét is. A jó Elvira épp a világjáró Trabant ajtaját zárja, teljesen feleslegesen, mert itt még nem lopnak, itt a tolvajokat a falu megvetése kíséri, és őt meg a háta mögött a gyertyával kezében imbolygó Rodicát észrevéve, vidáman integetni kezd. – Helló! – kiabálja. – Tudtam, hogy még nem alusztok!...
A bagoly is ebben a pillanatban kezd huhogni, mintha előre akarná jelezni a nem várt eseményeket.
Boticselli megfordul, persze a háta mögött nincsen senki. Borzong.
– Baj van – suttogja elveszetten a riadt költő, tele szájjal szedve a levegőt, s ettől a pillanattól kezdve mintha felszívódna a darab időre rájuk telepedő varázslat, egyszerre kezdenek beszélni, beindul a jelenet s a kakofóniába az udvarra belibegő Elvira is bekapcsolódik, közben történik egy és más, Boticselli és Rodica az ajtóból félreállva invitálják be váratlan vendégeiket, a konyhában telepednek le, ülnek a gyertyafényben az ősi Boticselli-asztal körül, amelyet dédapja, a bűvész, annyiszor táncoltatott, és úgy nézik egymást, mintha nem látták volna a másik arcát soha.
– Elmondaná végre valaki, hogy mi történt? – jut szóhoz végre ő is, mire Palotás emelkedik fel és tömören, katonásan vázolja a harci helyzetet.
– Ezek szerint Potyolinó, tízéves távolléte alatt némileg (hogy is fejezze ki magát?) elszokott lehető legszebb hazánk – mink vagyunk ama magyar ág, akinek tengere is van, mink és a délvidékiek – a világ legtökéletesebb országa uralgó szokásaitól, jelesen attól is, példának okáért, hogy itt az állandóan résen álló és szimatoló kékszeműek bármikor, a nap minden órájában, sőt éjszaka is (talán, hogy végre találják meg a sötétben bujkáló osztályellenséget), amikor csak kedvük tartja, ellenőrizhetik a megbízhatatlan, renitens, lelkük mélyén a párt ellen és személyesen Ceauşescu elvtárs, a kortárs világ meghatározó személyisége ellen lázadó alattvalókat. Így hát kedves Potyolinó – csak tudná, honnan ez a név? Hiszen amióta csak hazajött, minden társaságban mindig ő fizet, úgy, olyan kötelességtudóan, mintha csak ezért jött volna haza pocsékba menendő szülőföldjére – túlzott jelentőséget tulajdonított az elvtársak délutáni látogatásának, noha a haza védelmezői, a párt szemei-fülei – időnként öklei, a Vár utcát se holmi hol volt, hol nem volt bánsági vigécek felderítése okából keresték, bizonyára céljuk volt őnekik a Vár utcával és a temesvári üzérrel... Hogy mindezt honnét tudja, hát nyilván magától a beszart költőtől! Igaz ugyan, hogy Gersocska erősen ki volt akadva, ezért azután nem tudja információit ellenőrizni, azt sem tudja ellenőrizni, hogy az információi egyáltalán helytállóak-e... A siralmasan közhelyszerű, nevetnivalóan sablonos helyzet indiszkrét levantei báját mindenesetre szerinte mégiscsak az alapozza meg, hogy Felsőtáborban jelenleg nincsen Vár utca, és ahogy ő tudja, soha nem is volt. Még vár sem, s ha nem volt vár, miért kellett volna Vár utca legyen? Ebből a kótyagos poéta máris azt az egyetlen számára logikusnak tűnő következtetést vonta le, hogy a váratlan érdeklődés csakis egyedül az ő becses személyének szólhatott, mert benne „ezek” afféle kémet látnak, titkos ügynököt, s ő miután kiröhögte magát (Szerémy Gerzson mint nyugatnémet kém, észak-koreai ügynök!), hiába fejtegette, hogy ez a nem is annyira váratlan s szokatlannak mindenesetre egyáltalán nem szokatlan érdeklődés másoknak is szólhatott. Hiába ecsetelte, hogy az ígéretes parti legalább három személyre esélyes, a költő valahogy nem akart hinni neki. Noha szólhatott ez az érdeklődés Boticsellinek is, s ha neki szólt, akkor ő, Palotás Dezső, nevezett barátja és munkaadója is várhatja a látogatókat. De szólhatott ez a lihegő érdeklődés Rodica nagyságos aszszonynak is (pardon Madame! – emelkedik fel, meghajolva Rodica felé). Esetünkben – folytatja szórakozottan – igazán nem válogathatunk. Rodi is ugyanúgy érdekelheti őket, mint te, édes, jó Lajosom. Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy mégiscsak költőnk izgága személye vált hirtelen gyanússá, sőt az sem – kacsint Palotás a sápadt Potyolinóra –, hogy már régebben is gyanús volt, úgyhogy a derék elvtársak egy tíz évvel ezelőtt félretett „elásott” doszsziéba lapoztak bele. Mint ahogy azt sem lehet kizárni – semmit! semmit! –, hogy tényleg holmi bánsági üzéreket kerestek, ki láthat bele holmi román belügyes tisztek fejébe?...
– Tiszta munka, mint a szénégetés – idézi Rodica gúnyosan szomszédjukat, az öreg Pelle Jánost, akinek mondásait legújabban le is jegyzi. – De még nem mondtátok, hogy lényegében minek köszönhetjük ezt a váratlan...
– ... és kései látogatást – csatlakozik Boticselli is feleségéhez, rádöbbenve, hogy mégiscsak jó időnként egyetérteni azokkal, akiket szeretünk. Felemelkedik, bontatlan üveg rumot tesz az asztal közepére. – Nem mintha nem örvendenénk nektek, de...
– Tölts! – vesz mély lélegzetet Palotás. – Előbb igyunk. Mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak...
Rodica is felemelkedik, poharakat szed elő a kredencből, Boticselli tölt, a gyertyafényben vörösen és számonkérően villan meg a poharakban a rum.
– Főzhetnénk egy teát is – szólal meg álmos hangon Elvira. – Eléggé megfáztam.
– Hagyjad, majd én – ugrik készségesen Rodica, és vizet töltve a piros kannába (még Boticselli Ödön hozta Amerikából, szűrő is van hozzá, így a nyerítős kávét is le lehet önteni) bekapcsolja a kis villanykályhát, s nem érti, férje s utána a többiek is miért kezdenek már-már eszelősen nevetni.
– A borszeszégőt talán – suttogja Boticselli, s Rodica előveszi a nevezetes égőt, megigézetten bámulják a lila lángokkal feltündöklő kockát a kanna alatt.
– Milyent akarsz? – kérdezi Rodica. – Mentatea jó lesz? A Liptontól esetleg nem fogunk aludni...
– Mindegy az, csak meleg legyen.
Összekoccintják poharaikat, isznak.
– Egy órája azzal a hírrel vert fel a szeretve szeretett költőnk – kezdi komótosan Palotás –, hogy noha ti falun vagytok, ég nálatok a lámpa, biztosan házkutatást tartanak...
– Vagy egyszerűen úgy felejtettétek.
– Lehet, de a villany amúgy is el volt véve, úgyhogy gyanakodni kezdtem – folytatja gondterhelten Palotás –, felöltöztem, vettem a kulcsokat, és egész egyszerűen odamentem. Világ természetesen már nem volt a lakásban, de a nagyszoba szőnyege alatt, ahová a sokat olvasó, előrelátó és – a lám nem is alaptalanul gyanakvó – Lajosunk finomlisztet szórt, jól látszottak a bumfordi félcipők lenyomatai. Ezek után már nem is csodálkoztam azon, hogy az íróasztalfiók is kaotikus képet mutat, noha Lajosunkról még ellenségei sem állíthatják, hogy kifejezetten rendetlen volna. Sőt! A sznobságig pedáns!...
– Akkor világos, hogy kinek szólt a megtisztelő érdeklődés – hunyorog elveszetten Rodica, s ráönti a felforrt vizet a porcelán leöntőben árválkodó mentafüvekre. – Mégsem holmi bánsági Miszlevitzeket kerestek vagy kiket! Lajos érdekli őket.
– Vagy te – mondja kelletlenül Palotás. – Elvégre te is ott laksz, nem? S ezen felül bizalmi állásban is dolgozol, idegenvezető vagy!...
Hallgatnak, és megigézetten bámulják az észbontó illatokat árasztó teásedényt.
– Hát ezért jöttünk, éjféli hírmondók. – Palotás egykedvűen nyúl a rumosüveg felé, újra telitöltve a poharakat.
Előkerülnek a teáscsészék is.
Ülnek a sárga páragőzben, a gyertya hazudozó fényében, és elveszetten bámulják a porcelán teáscsészéken a tragikus sorsú Rezső trónörökös képét.
– Hát ezért is érdemes itt maradni – sóhajt Rodica, és a pohara után nyúl, de csak szórakozottan forgatja hosszú ujjai között, egyelőre mégsem iszik, csak a megcsillanó rumot bámulja delejezetten, és átjárja valami száraz, erőtlen zokogás. Kezéből hirtelen esik ki a pohár, és a kiömlő ital meghatározhatatlan alakú foltokban terjeng az abroszon, de senki sem törli fel.
– Aludhatunk itt? – szürcsöli Elvira a teáját, fáradtan felemelkedve. – Valahogy nincs kedvem visszabumlizni a városba, s azonkívül ittunk is.
– Persze, majd megágyazok – tér magához Rodica. Felemelkedik, belekarol Elvirába, s imbolyogva tűnnek el a szobában.
– Sejted legalább, hogy minek köszönheted ezt a hirtelen érdeklődést?
Boticselli felrezzen, Palotásra mered, tétován rázza meg a fejét, s valami szörnyű elképzelés kezd körvonalazódni előtte: mi van, ha ezek lehallgatták a beszélgetéseiket, s most megakadályozandó Rodica szándékát, nem adnak feleségének útlevelet?
Az utcán kocsi zötyög végig, egy pillanatig olybá tűnik, mintha megállna a kapu előtt. Mindhárman megdermednek, s láthatólag Potyolinót az sem nyugtatja meg, hogy az autó kis tétovázás után tovább halad.
– Hát ez az, ettől szokott el ő odakint – kezdi Potyolinó fáradtan, és egyetlen hajtásra issza ki poharát. – Mondjátok, nem félünk!...
– Mindegy az – legyint Palotás és rágyújt.
– Hogyhogy mindegy?
– Kiterítenek úgyis.
– Ti együtt alusztok – jelenik meg az ajtóban Rodica, és elkínzottan mosolyog –, soha vissza nem térő alkalom, hogy végre elcsábítsd Elvirát.
– És velem mi lesz? – mutat magára keserűen a költő.
– Neked is megágyaztam a kisszobában. Nézd meg a szoba sarkát, hátha beteljesedik az álmod.
Boticselli némán nézi felesége imádott, szív alakú arcát és tudja, ezekre a lehetetlen pillanatokra közelgő távozása után is kényszeredetten emlékezni fog. Mintha megint érezné tarkóján az árnyék lihegését. Nem mer megfordulni, borzong, és borzongása akkor sem szűnik, hogy az utolsó pohár elfogyasztása után végre elnyugosznak. Csönd és sötétség uralg a házban. Csak fekszik némán a tüntetően és ellenségesen hallgató Rodica mellett, testük tétován ér egymáshoz a közös takaró alatt, ahogy idegesen forgolódva keresik a helyüket. Ilyenkor úgy érzi tagadhatatlanul, áramütés éri, de az előbbi ismételt visszautasításokra gondolva képtelen kezdeményezni, hallja, ahogy a szomszéd szobában Palotás vitázik valamiről fojtott hangon Elvirával, de bárhogyan is figyel, képtelen kivenni, miről – aztán váratlanul érzi meg combján felesége pillangóként megrebbenő kezét és megmerevedik.
– Haragszol? – kérdezi Rodica, és megfogva kezét, combjai közé csúsztatja.
– Miért haragudhatnék? – súgja ő döbbenten észlelve, hogy előrelátó felesége már megszabadult intim alsóneműjétől is, így mohó ujjai útjában már nincs semmi akadály, de most ez sem tölti el a szokásos örömmel, úgy érzi, egyszerűen képtelen megmozdulni, az árnyék is ott liheg a nyakában, és ki tudja, már elindult a fekete kocsi is, feltartóztathatatlanul közeledik a felsőtábori ház felé.
– Mi van, elvtársam, szabotálunk, szabotálunk? – simul közelebb hozzá felesége, és harapdálni kezdi a fülcimpáját. – Ő hirtelen tér magához és Gerzson köhögését, Palotás és Elvira fojtott vitáját hallgatva, amelyből – hiába erőlködik – egyetlen szót sem ért. Sietősen szabadul meg az alsóneműjétől, és magához rántja a feleségét. Összekoccan a foguk, megérzi a vér összetéveszthetetlen sós ízét, egyszerre kezdenek el kuncogni, idegessége szűnőben, az ismert mozdulatok megszokott koreográfiája megnyugtatja, virágos rétet képzel maga elé, és szokása szerint Vörösmarty-verseket idéz fel magában – Kard, eke, lánc készül a vasnak gazdag eréből, / táplál, véd, büntet, hármasan őrzi a hont... –, még látja egy pillanatig a kíváncsi holdat is, aztán már nem érzékel semmit; erre, csakis erre kellene emlékeznie, mégis egyre Rodica előbbi rettegő arca villog előtte, tehetetlenségében lehunyja szemét, de úgyis csak felesége síró arcát látja, és mögötte ott magasodik komoran a fekete csuklyás, titokzatos árnyék; arcát képtelen kivenni, az árnyék arca sötétben marad. Az imaginárius réten szél kel, borzolja a fűtengert, fehér csikók vágtáznak ide-oda, majd ahogy jöttek, úgy tűnnek el, nyom nélkül, s csak az ijesztő ördögszekerek forognak surranva és zizzenve ideoda a mezőn, az utcán – érzékeli mintegy elalélva – újabb autó zúg el; Rodica forró arcához szorítja az arcát, szempilláik is súrolják egymást, öszszekoccannak a vitrinben a Rezső trónörökös képével díszített poharak, egyszerre merevednek meg, de az autó mégis tovább halad, s a csendet csak tétova kutyaugatások törik meg, Palotás és Elvira is régen elhallgattak már, s a bizonyára elalvó költő sem köhög; egymásba merülve fekszenek, s Boticselli megérzi felesége könnyű kezét a homlokán.
– Jó neked velem? – suttog Rodi, s lélegzete borzolja az arcát.
Remeg.
Ő is tudja, minek ezt még mondani is? Mit fejezhetnek ki ezekből az érzésekből a szavak?
De akkor miért akarja elveszíteni? Rodica újra ráfonja magát, nem fejezi be a mondatot, lélegzete hirtelen válik egyenletessé. Már ő is szinte elalszik, az előbbi virágba boruló réten kóborol, közben elmúlik a nyár, hirtelen érzékelhetően ősz lesz, a szél elfújja a virágokat, a szamárkórók maradnak csak, egykedvűen bámulják őt, amint, ide-oda kószál, mintha valamit keresne az ellenségesen ide-oda surranó ördögszekerek között... Arra riad fel, hogy autó fékez a kapu előtt.
Felugrik, nadrágjába lép. – Itt vannak – suttogja álmosan a felriadó és szemét dörzsölő Rodicának. – Öltözz fel!...
Kimegy.
Palotás arcára borulva mélyen alszik, Elvira felriadva ijedten suttogja: „jött valaki”, s ahogy felül, a holdfényben jól láthatóan rezzennek meg telt mellei. Gerzson is megjelenik szobája ajtajában, s ásítozva bámulja őket.
– Ki jött? – kérdezi idegesen.
– Hát ők – nyújtja feléje Elvira a zseblámpát.
– Csak semmi pánik! – szól vissza Boticselli a válla fölül. – Öltözzetek fel. – Kimegy az udvarra, s döbbenten látja, hogy félrészeg lányok és fiúk toporognak idegesen a bezárt kapu előtt, s arról csacsognak, hogy sötét van! Még sincsen itt buli! Valószínűleg eltévesztették a házat...
– Kit kerestek? – kérdezi ő mogorván, rájuk világítva a Palotás erős fényű zseblámpájával.
– Gerzsont – mondja egy magas, kosárlabdázó alkatú, fekete lány. – Azt hittük, buliztok.
– Látjátok, hogy nem – legyintett ő, eloltva a zseblámpát.
– Akkor mit csináltok? – csuklik egy részeg srác.
– Aludnánk, ha hagynátok. Fél három.
– De Geri itt van, nem? – erősködik a lány, feléje nyújtva, a kerítésen át egy félig telt borosüveget.
– Miféle Geri? – kortyol ő a borból.
– Tudod, az a manusz, aki németből jött, és...
– Menjetek szépen haza! – vigyorog Boticselli, átnyújtva a kerítésen az üveget. – Holnap majd megkeres.
A lány türelmetlenül toppant, s kiissza az üvegben maradt bort. – Ő így is, úgy is, mindenféleképpen itt marad – toppant újra, s Boticselli maga sem tudja, miért, hirtelen kinyitja a kaput.
A magas lány belép, megérzi Chanel kölnijének az illatát, borzong. A többiek kényszeredetten és csalódottan zsúfolódnak be a nagy fekete (!) kocsiba.
– Szia, szia – kurjongatnak és az autó elzúg a felsőtábori éjszakában.
– Itt van, ugye?
– Alszik.
– Van mellette egy hely, vagy melletted? – mosolyog a lány Boticsellire. – Vagy neked se kellek? Aludjak az árokszélen?
– Nelli, hát nem megmondtam, hogy hagyjál békén! – jelenik meg az udvaron az ásítozó költő is, és idegesen fintorogva, dühösen bámulja a lányt.
– Hát te vagy, Karolám? – jön ki az udvarra Elvira is. Még mindig bugyiban van, láthatólag elfelejtett trikót venni. – S mi még azt hittük, hogy a...
– Hogy ki? – mered rá a magas lány. – Az adóhivatal?
– Rosszabb. A szeku.
– Ő a maga részéről ezennel lefekszik – indul befele Boticselli –, s melegen ajánlja ezt mindenkinek. – Észleli mégis a félhomályban, a szobán áthaladva, hogy Palotás az előbbi pozícióban, arcára borulva mélyen alszik, aztán behúzza maga mögött az ajtót, levetkőzik és visszafekszik ásítozó felesége mellé.
– Mit akartak?
– Azt hitték, bulizunk.
– De kik voltak ezek? Mi ez?
– A Gerzson barátai!
– Hát nem ti vagytok azok? – nevet Rodica.
– Á, vannak még, ragadnak rá, mint a legyek a légypapírra, ilyenekkel múlatja Isten drága idejét.
Rodica újra ásít s hozzásimul. – Aludjunk, jó? Mindjárt itt a reggel.
Boticselli nézi a titokzatosan világító ablakkeretet, a derengő négyszögben arcok tűnnek fel, de nem ismer rájuk, csuklya takarja őket, mint imént a titokzatos ismeretlen arcát. Lehunyja szemét, igyekszik ellazulni, de nem jön az álom, nyugtalansága sem szűnik, hallja, amint a fel-felcsattanó morcos költő és a sírdogáló részeg lány eltűnnek a kicsi szobában; hallja, amint Elvira is nyögve fekszik vissza Palotás mellé, aki megfordulva váratlanul horkolni kezd. Elvira nevetve rázza? „Műsorváltozás!” – mondja, s a horkantások csakugyan megszűnnek, de a végtelen éjszaka csak nem akar véget érni, s mire felesége egyenletes, megnyugtató szuszogása álomba ringatná, újabb kocsi fékez a kapu előtt.
Kábultan ugrik fel, öltözik, fogja a zseblámpát, ezúttal Rodica sem, Elvira sem ébred fel. Kitámolyog az udvarra és nézi a láthatóan földrészeg, nagy hajú izompacsirtát, amint az előbb véletlenül nyitva hagyott kaput kitárva, imbolyogva közeledik feléje.
– Te ki vagy? – kérdezi esetlenül vigyorogva.
– Ezt én is kérdezhetném.
– Öcsi vagyok – biccent engedelmesen a beseggelt fickó.
– Hogyhogy Öcsi? Ezt akárki mondhatja – jön váratlanul indulatba Boticselli.
– A hokis, na – magyarázza a fickó. – Tudod...
– Mi járatban ilyenkor éjszaka – gúnyolódik ő, dühét visszafojtva. Valahogy semmi kedve ezzel a részeg állattal verekedni.
– Nellit keresem – csuklik a váratlan vendég.
– Miféle Nellit?
– Hát nincsen itt? Bánóék azt mondták, hogy itten maradt; azzal a kurva, beképzelt, németből szalajtott stricivel.
– Aki nem én vagyok – húzza ki magát Boticselli.
– Már hogyan lennél te, haver. Tégedet különben is ismerlek, te a Dezső bátyánk csapatában viszed a prímet, veled haver, hidd el, semmi baja Öcsi bácsinak, de Potyolinó, elhiheted nekem, kihúzza ma még a gyufát. Erre akár a ciánkálit is beveheted apóca!...
– Mindenki alszik – jegyzi meg Boticselli résztvevően.
– Ők is?
– A jelek szerint.
– És együtt alszanak?
– Már hogy aludhatnának együtt – vigyorog gonoszul Boticselli. – Az én házam nem kupleráj.
– Ő aztot nem is mondta – sopánkodik a vendég.
– Na, csak azért! És azonkívül se lenne célszerű, ha cirkuszt csinálnál éjnek évadján. Inkább feküdj le! Ha már mindenki alszik, épp Öcsi, a hokis ne aludjon?! Nem igazság ez!
– Nem, de vele mindég ilyesmik történnek. Vele állandóan kiszúrnak. Vele állandóan kibazilikázik az a rohadt, kurva idő. Mert elhiheti az ő Lajos bátyja, ez a dög idő az oka mindennek. Ő szép, magas csajnak képzeli, hoszszú, fehér ruha, dekoltázs, ékszerek és hosszú szipka, amilyen Karolának lesz tíz év múlva... Ezzel a hosszú szipkával mutogat a csaj. – Váratlanul fejezi be, mintha elveszítené a fonalat, s megadóan pislog.
– Aludni kellene – kezdi újra Boticselli.
– Hol? – kérdezi váratlanul megrettenve a jégkorong-bajnok. – Az autójában – fejtegeti – semmi esetre sem alszik, ő nagy, az autó belső tere kicsi, következésképpen mindég megdermed és meggémberedik, ha az autójában kénytelen aludni. Akkor már inkább befekszik az árokba.
– Az nem jó – nevet Boticselli. – Egész nap esett, még megvizülne, s ki tudja, tüdő- vagy mellhártyagyulladást is kaphatna. S mi lenne akkor a hokicsapattal?
– De akkor hol? – ásít a fickó, és gyanakvóan bámul Boticsellire.
– A nyári konyhában éppenséggel lenne egy dikó – indul el, s elégedetten érzékeli, hogy a másik botladozva követi. Kitárja a nyári konyha ajtaját, és beengedi. Vendége lerogy, és már alszik is.
Boticselli rádob egy plédet, és elégedetten húzza be az ajtót maga után. Elképzelni sem tudja, hány óra lehet, tény, hogy még nem pitymallik. Ásít, remegését visszafojtva óvatoskodik vissza a házba, Palotás és Elvira kánonban horkolnak, most nincs műsorváltozás, a költő szobájából viszont momentán nem hallatszik semmi zaj. Behúzza az ajtót maga után, sietősen vetkőzik, nesztelenül siklik a takaró alá. „Forró fagylalt” – mondja álmában, jól érthetően Rodica és combját átvetve az ő fájós derekán, szorosan hozzásimulva alszik tovább. Alig hallhatóan horkol is. Ő mozdulni sem mer, lehunyja a szemét, és felesége arcához szorítva arcát igyekszik, amennyire lehet ellazulni. Az árnyék ismét megjelenik Ödön von Boticselli arcképe előtt, s figyelmesen szemléli őket, az arcát most sem látja, az előrehulló csuklya takarja el. Hirtelen lepi meg az álom, az előbbi mezőn bóklászva keres valamit de hogy mit ő sem tudja, s a feltámadó álombeli szél, az elfojthatatlan világhuzat egykedvűen görgeti a baljósan surrogó ördögszekereket. Az egészben van valami nyugtalanítóan kiszámíthatatlan. Menekülni szeretne, de tudja, nincsen hová! Rodica váratlanul jelenik meg mellette, karjait kitárva forog, mintha fel akarna röpülni, haját és hosszú, fehér ruháját borzolja a szél. Váratlanul a tatár lovasok is feltűnnek, mintha a földből nőttek volna ki, üvöltözve veszik körül feleségét, de mire ő utolsó erejét összeszedve közéjük vetné magát, már el is tűnnek hirtelen, és átmenet nélkül, ahogyan jöttek, csak kérdőjelek vibrálnak előbbi helyükön a tiszta levegőben, fel-felakadva az ökörnyálak libegő, meg-megrebbenő huzalaira, aztán minden szétfoszlik, semmivé esik, eltűnik, ő egy gödör peremén egyensúlyoz elveszetten és tudja, ha valami csoda nem történik, mindenképpen belezuhan. Takács dédapja váratlanul elevenedik meg a kezében szorongatott fotográfián, s szigorúan mered rá: ne hagyd – vicsorog –, hogy úrrá legyenek rajtad a körülmények, fiam!... Ő megtántorodik, szinte belezuhan a gödörbe. Valahonnan mélabús hegedűszó hallatszik, ez váratlanul nyugtatja meg, és felesége engedelmesen kitáruló, forró testéhez simulva, álomtalanul, mélyen alszik reggelig...

* A szoros délben című regény hetedik fejezete.