Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »
Fazakas Attila
Szökés
1.
Nem tudom, mi elől menekültem. Hiszen családom nincs, gyermek, feleségem. A
házam, ez a gyatra, széthulló tákolmány régen leégett már, s bár, mi tagadás,
sokszor felvetettem magamban, hogy én gyújtok be alája, nem akarok csalódást
okozni, de mégsem én, végül a szomszédom tette meg, véletlenül, szándékosan,
vagy mert így kellett lennie, ki tudja. Amit azóta többször is megbánt, pedig
hiába magyaráztam neki, erre semmi szükség, megtörténik ez, ő nem érti az én
közömbösségemet, én pedig, ha értem is, leplezem azt az érzést, amit heves bűntudata,
hosszas, de mondom, felesleges vezeklése támaszt bennem. Viselkedni sem tudok,
ez is felötlött bennem. Ha fordítva történik a dolog, gondoltam, hogyan is játszhattam
volna el ezt a szerepet, ez a nagy kérdés, megbánnám, ha volna mit. Eszembe
jut ifjúkorom, a tettvágyak dicső kora! Hogy tele voltam szuflával, mint egy
szorulásos gőzkazán, éjszakákon át kínozott a beszariság, hogy megdöglöm, s
ezt nagy felindultság követte, igyekvés, csinálhatnék, s láttam önmagamat különféle
s különfélébb pozíciókba képzelten, aztán új nap lett, s az egész fetrengésből
alig emlékeztem valamire is. Az egész fetrengésből mi sem marad. Mondanom sem
kell, a legjobban a semmittevést kedvelem, s nem büszkélkedem vele, de elmondom,
ráadásul lusta is vagyok. Csak csodálni tudom ezt a nagy tülekvést, mindenki
ahogy harcol a helyért, annyira utálatos, a fenébe is! Vonaton utazom, fél órája,
hogy átszálltam egy csinos kis autóból. Rohan a táj, nézem. Kukoricatáblák,
messzébb hegyek, dombok, szántások, vízmart, házak, emberek, majd kisebb-nagyobb
variációkkal semmitmondóan ismétlődik az egész. Olyan jó melóhangulatú. Meló
az életért. (...) A házam leégett, ezt említettem már. Nincsenek ismerőseim,
rokonom aztán végképp... Bizonyára a földön alszom majd, nézz nyomorultjaidra,
Atyám, fölöttem a suhanó kukoricatábla, a csillagos nyári ég. A föld, ez az
oly magasztos téma! Pedig szerettem, most ránézni kellene, s nem megy. Színházban
voltam, járok sokfelé, s képzeljék, sekszpírt játszottak, s én elaludtam, képzeljék!
Sok a fülemnek a duma, megfojt e terem, unom. Pedig a szünetben kávét is ittam,
s egy szakmabelivel beszéltem meg a részleteket. Ő el volt ragadtatva, rajong
a művészetért, hiába, ez a rendező pedig, „külföldön is nagyon befutott”. Szarok
a díjaidra, gondoltam esztétikusan. No. Aztán a darab hőséről vitáztunk egy
sort, már aki, én a kávémat szürcsölgetve hallgattam ezt a „szakmabelit”. Hogy
tudtam beszélni én is, régen, s a gondolatra elfogott gyorsan az álmosság.
2.
Be kell jegyeznem ezt-azt a füzetembe, rossz a memóriám, és persze tele vagyok
tervekkel még mindig. Hagyni a dolgokat megtörténni. Ez egy gondolat, amit szépen
bejegyzek ide. Nem az utókornak, a magam számára. Egyre kevesebb ötletes dolog
jut eszembe mostanában, pedig ahogy elnézem, tele van manapság témával mindenki.
Ez a nő is itt, szemben velem, egy órája meséli már hányattatott sorsát, mintha
ő volna egyedül ezen a világon ezzel a rózsatövises rakománnyal megáldva. Néha
egy-egy közbevetett keresztkérdéssel megpróbálom fékezni indulatát, többnyire
a „rendszert” szidja szegény, a „mindig fennállót”, s én arra gondolok egyrészt,
micsoda unalmas hallgatóság lehetek, másfelől pedig visszasüppedve a filozofálgatás
ingoványába, egymáshoz kötözött bennünket, egymástól függeni, egymásba marni
a Hivatal, óh, ez van, óh, mit tegyünk?
3.
Hiszen családom nincs, gyermek, feleségem.
4.
A szerelvény rázkódott, le kellett szállnom. Nem ilyen helyet képzeltem magamnak,
de voltak, akik megelőztek, megbotlok, belezuhantam a szemétbe. Mintha el se
indultam volna. Szépen szürkülődik. A füzetecskét előveszem, firkálgatok valamit.
Csak úgy, gyenge passzióból. Csend van, hátam mögött hagyom az állomást.
5.
„De ha ez így van – gondolta –, ha abban a tudatban kell elmennem a földről,
hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor
mi legyen?” Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni életét.
Amikor reggel meglátta az inast, azután a feleségét,
aztán a lányát, aztán az orvost, minden szavuk, minden mozdulatuk megerősítette
számára a szörnyű igazságot, amely aznap éjszaka feltárult előtte. Önmagát látta
bennük, mindazt, amiért élt, és világosan látta, hogy mindez nem az volt, ami
kellett volna, minden óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg
a halált. Nyögött, hánykolódott, ruháját tépdeste; úgy érezte, fojtogatja és
szorítja a ruha. És gyűlölte valamennyiüket.
6.
Aztán belehajítom az összes culát a vízbe, viszik a hullámok a táskát, zakómat.
Még rengeteg időm van; bár, ki tudja. Leülök, köveket dobálok a hullámok közé,
loccsan. Talán visszafordulok, talán tovább megyek. Hohó, a karórám itt maradt.
Nosza, a vízbe vele! Vissza, előre. Talán-talán. Nem tudom. Nem. Lassan, újra
sötétedik.
Át a partokon, monologizálás
Sietve rohantál, rád ne törjön a szürkület. A félelem csak, a félelem, mi
nyugodni nem hagyott. Megállni, mondtad, megállni, egy tapodtat se tovább ebben
a pillanatban. A víz, ahogy a szikladarabokra simul lágyán. Ledörgölt csupasz
kövek, törve, hasadva, megrepedve, némi fény hull rájuk még. Talapzathoz való
anyag, a falakat, a tetőt tartani. Felvetődik ilyenkor ez-az, ház, család, meleg,
otthon (stb.). Aztán majd a következő évben is, ugyanitt ugyanígy. (Szünet.)
(Gondolod.) De azt is, ha mindezek helyett mi sem volna, vakító ragyogás, ennyi.
Feküdj ki szépen a napra. A szürkület rád tör (mégis), korábban, mint hinnéd.
Visszahozhatatlan idő. (Sebaj.) A homlok, az orrnyereg, a száj, az áll vonala,
a lehanyatló, kiégett tekintetre ráforduló szemhéj íve, fényes habok, arra...
Hogy líraiság, és hogy aszongya, emlékezés. Egy gyermek áll a parton, kicsoda
vajon, a víz langyos még, öreg medre iszapos, kiszikkadt föld a széleken. Jó
volna továbblépni. Nocsak. A megtépett akácok alatt árnyékra találsz. Jó itt.
Akárhol. (Akárhol?) Kifordult gyökerek, ágak, göcsörtök, rohadt törzsek, szemét.
Szép kis színház. Hatkor vonat jön, büdös fülkéivel, csupa üres vagon már. Múlt
idő! Függönyök csapódtak ki az ablakon mindig, az arc pedig kihűlt a huzatban,
boldogságát csillapítani, hogy hazatért. Ott dülöngél végig a kiszikkadt vizesárok
mellett, csattog, óh, mennyi nádszál imbolyog, terül szét körös-körül; és te
ott állsz még; mintha suhanó vonatablakból néznél magadra, bőgsz, te kölyök,
hiába. Ha volna idő dő belefogózkodni abba. Mintha értenéd, mintha tudnád. (Semmit.
Pedig próbáltad, próbálgatod...) Jöjjön valaki. Hogy ne álljon egyedül, fölötte
az erdők lombjaiba hasító napkorong.
Akkor az erdő menti tisztás megtelt, három autó félreparkolva az ösvény mellett.
Tűz égett, bár dél volt, férfiak, nők, gyermekek. Hitted, véget nem ér soha,
nem veszhetsz el, s lám, most milyen (szahar) ez az egész. Most a kópiákat veszed
sorra, gondosan elrejtetted valamennyit, megannyi ismeretlen szín, fény, alak,
árnyék. Az erdő. (Örökös téma.) (Kalandozások kora.) (Hohó és haha.) Nyirkos
fűszálak csapódtak csupasz lábszáradhoz, hermészi tartás, nyomtalan idő-, idétlenség.
Megállni, egy tapodtat sem tovább. Víz beomló partok között, beomló napfény,
arcod semmi keretében. A félsz csak, a kérdezés.