Lanczkor Gábor

Dédicaces
Navratil
Új januárom ablakán
még a műterem rongya szárad –
libeg két rozsdás kampó
között egy zsinegen,
kicsipeszelve. A Campo
épp olyan, mint amilyen
a téglapadozat volt nálad.

Széphelyi Franki Júlia Dorottyán
Látni akarlak,
hogy mellettem alszol, –
kusza fejszerkezeted már
akár egy lehetetlen
Borromini-homlokzat
hever a párnán.

Á Zoe
Ó, könnyű párisi artistalány, –
ha feltárcsázlak ma is, talán
valamikor még elérhetlek egy
reggel – “tu ne m’as pas réveillé”
s két órán belül találkozunk,
hogy kisírjam magam a válladon,
ó, te suzannevaladon.

Tétova omázs
Áll Pest konfúzióban odaát,
s hogy feljövök, havas eső szemel.
Betérek az Isolabellába,
megyek, mint akit szárnya emel.
(Taormina alatt is van
egy hasonló nevű sziget ott aludtunk három éjjelen,
meg élveztük a napot s vizet;
úsztunk meg sakkoztunk egész nap,
kávéházaztunk aztán fent hajnalig –)
Áll Pest konfúzióban odaát,
korreszpondens esőzés marasztal itt.

Monterchi elégia
1.
Nem maradhatott
narcizmusba fúló
beszélgetéseink nosztalgiája
tovább,–
indultam ködbe úszó
úticél felé,
már hisztérikus lázban utazva:
Moterchi –.
2.
Vinnyogva, dideregve ébredtem fel,
mint a Monte Ripido szerelmese;
túlcsordultam egészen a vidékkel,
s mostanra beléfáradtam teljesen.
Mély emócióval nézni ily reggel
a tájat; utazni se, maradni se, –
csak esőmosta dombok, a város ma;
angyalok, Piero della Francesca.
3.
Bár elmondhatnám mindezt
most neked, kit úgy szerettem –
Umbria melankóliába
hajszolt,
s hogy Monterchi ma,
váratlan;
eltűnt a freskó
a kápolnából,
restaurálták, s üveg mögé tették, –
ötszáz év alatt
elég gyertya,
izzó kanóc koszolta.

D. E.-hez
Szemembe világít
szőkén minden hajszála
a tágas szála félhomályán,
ahogy eltol magától,
s az ölemre hajol.
Oly érzéki és elegáns ön,
ahogy elnyúlik fehér
germán teste,
míg csillogó-mézesen
verdesik a hasamat
finom kolibricsőr-tincsei.