Balogh László

Csíki sör és székely köményes
Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista elégedetten dől hátra a széken... Hogyne, amikor hetvennyolc éves korára végre sikerült kilépnie a realizmus dagonyájából, mert hiszen egy hete, pont egy hete, pénteken reggel, a repedezett plafonból rászitált az érzés, hogy eddigi munkája csak iszapbirkózás volt, semmi egyéb! Mivel földhözragadt emberek földhözragadt gondolatait és gyarlóságát igyekezett megírni, sehol semmi könnyed szárnyalás, fennkölt gondolatok, puha lebegés ég és föld között, csapongás pokol és mennyország között.
És ez bizony nem sok eredményt hozott ez idáig, pénzt még annál is kevesebbet. Ha jó, a nyugdíjacskája megvan, de az még az éhenhaláshoz is alig elég, viszont az ember dicsőségben és jólétben is többre vágyik annál, hogy csak a mindennapira teljen magának és Minyunak, a macskának...
Minyu, mint általában mindig, most is úgy ül, ott az asztal sarkán, akárha Iringó varrta volna a nyakába a kiszabott penzum fölötti örökös vigyázást. Minyu hát nézi, és vigyáz rá, időnként, álmosító egykedvűséggel piros nyelvébe törülközik, hogy a fárasztó és kínos kötelesség teljesítése közben mégse nyomja halálra vagy lapítsa szét a rá nehezedő unalom. És amikor, alkalomadtán, egy-egy oldalpillantással a rábízott tisztségnek eleget tesz, Horkányi Vidor mindig Iringó vizslató tekintetét érzi magán, noha ez képtelenség, gondolta még eleinte lázadozva, de mostanra már a beletörődők nyugalmával siklik át fölötte...
És... Így történik, mivel nincs más kiút – Minyu és Iringó amúgy sem engednék megszökni a penzum elől –, hogy engedve a kis könnyed bosszúnak, hátat fordít a valóságnak és megírja a csecsenföldi helyszíni tudósítást az orosz katonák kegyetlenkedéséről, a titkolt tömegsírokról, megcsonkított hullákról és kivégzésekről, és csak akkor kapja a fejét ijedten a válla közé, amikor két nap múlva elszabadul a pokol, égig csap a botrány! Mert hiszen az ő nagyvilágba betántorgó tudósítása nyomán kezdi el egy német filmes követelni hangosan az elsőséget magának. Igen ám, de a német szavai jóformán még szét sem terülnek a világhálón, amikor az esti hírekben már egy orosz tévériporter veri az asztalt vehemensen, hogy a német „kolléga” ellopta a kazettáit és tulajdonképpen ő...
Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista számára a helyszíni tudósítás a körülötte kirobbant botránnyal együtt is mindössze csuklógyakorlat volt, csupán karmait próbálgatta, mint macska vadászat előtt, mert igazából csak ezután a hangpróba után vágott neki – azt ugye mondanom sem kel, háttal a valóságnak –, és írt olyan megszállottan egészen idáig, mint aki attól fél, mindjárt rászólnak, hogy azonnal hagyja abba.
Látod, Minyukám, kacsint rá a macskájára Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista, sikerült! És Minyu, a macska, válaszként úgy hunyorog rá, mintha azt akarná mondani:
Tudtam! Én egy percig sem kételkedtem benned, ha kell, meg is esküdtem volna rá... pontosan úgy, ahogy Iringó vette tudomásul mindig a kész írás fölötti győzelmi indiántáncot.
Megírtam életem első olyan novelláját, ami nem a valóságból inspirálódott, és ráadásul nem is rossz! Mostantól vége a realizmusnak, lerúgjuk, mint ahogy az agyonkoptatott cipőt rúgja le az ember undorral a lábáról, és ebben a képzeletbeli mezítlábasságban, akárha az időt rúgná le magáról, úgy szalad vissza jó ötvenvalahány évet, hogy észre se veszi. Mi az neki?! Meg se kottyan még akkor sem, ha az asztal, amelyik mellett első novelláját írta, olyan mélyre merült alá az időben, hogy talán még a Gondviselő sem találná meg, ha éppen arra szánná magát és idejét, hogy régi íróasztalokkal számoljon el. De sebaj, mert aki már szakított a realizmussal, annak nem gond, az egy asztalt igazán el tud képzelni magának, mi több, olyat képzel el, amilyet akar, amihez a valóság képe köti.
Megy ez, mint a karikacsapás! Megvan az asztal, az a valamikori, a régi asztal... és ha nem ilyen volt? Mit számít most már! Ki tudná ma már számon kérni? Hiszen sokszor a múzeumokban is... Képzeletében ott biceg fájós lábain a régi íróasztal, amelyik mellett annak idején az első novelláját írta. És ő maga sem tudja, miért pont egy béna lábú, sántító asztalt képzel el magának, amikor képzelhetne széles terpeszben, kihívó biztonsággal álló asztalt is, de ő ennél kötött ki. Hát legyen! Talán azért, mert e mögött látja ülni a srácot, tele elhivatottsággal, kalandvággyal, mindazzal, ami egy fiatal világmegváltót útjára indít...
Csakhogy ez a világmegváltó fél! Borzasztóan fél. Úgy torpan meg a kocsmaajtóban, mint a szűz fiú a kupi előtt a gondolatra, hogy bent majd meztelenre kell vetkőzni... Brr! Utálat és izgalom vonzza és taszítja egyszerre, hát menne és elszaladna... De csak áll az ajtóban, amíg végül mégis besodródik valahogy.
Mintha még mindig ott állna a kocsmában, hunyorog a sűrű füstben, és izzadt markában gyorsan megszorítja a pénzt, nehogy hirtelen kereket oldjanak vagy elolvadjanak a sovány, de jobb sorsra is érdemes szomorú lejek.
És, hiába minden, még az emlék közepén is kisemmizetten áll! A való világ a reggeli győzelem ellenére is utána jön, megtalálja és a markában szorongatott győzelmi trófeát értéktelen kacattá változtatja, mert amire a füst eloszlik, üres telken, romos falak közt találja magát. Na persze, a kocsmát azóta lebontották...
Hülye képzelet! Utasítaná rendre a képzeletét, mint valami személyi titkárt, aki meggondolatlanul ilyen stikkes helyzetbe hozta.
Mégis jó volt, hogy elszánta magát és bement a kocsmába, mert ott vár rá a kitárulkozásra váró, harmatosan szendének álcázott türelemmel a történet, amit aztán annál az időben elúszott íróasztalnál azon frissiben meg is ír...
Attól kezdve az íróasztal az ő aziluma, ha eljut az íróasztalához, az olyan volt, mint a gyerekjátékban az ipiapacs, nem is! A phű, phű, nem jár! Manapság: a nem állja! ahogy felhallatszik élesen a játszótérről. Még Iringó is mindig megtorpan az íróasztal előtt... Pedig hát Iringó igazán nem ismer sem Istent, sem embert, ha hirtelen felindulásában valamit éppen közölni akar. Ő pedig az íróasztal mellett, olvasás közben nem is egyszer, nagyobb elégtételt érez, mint Iringóval a kiporciózott szerelemben, és egy pillanatra látja magát, amint a Minyutól ellesett, iménti lapos pislogással kémlel ki ilyenkor, nehogy Iringó nesztelen lépteivel meglepje és ott álljon, ahol szokott, a gondolat végén, a pont előtt.
Egy szuszra sikerült megírni a még forró élményből a novellát! Reggelig hagyta állni, pácolódni a saját levében, ahogy a... De ez sem igaz! Nem teljesen igaz, mert néha felkelt és ott a sötétben, vaktában megforgatta, majd villanyt gyújtott és kihúzott egy szót, aztán visszaírt négyet, és ez így ment, amíg megvirradt, mert akkor már képtelen volt tovább uralkodni magán, letisztázta s már hajnalban ott társalgott a szerkesztőség részeges takarítónőjével, Szerénával. És Szeréna alakja csak most lesz – ahogy az emlékezetébe beugrik, lomposan, az elmaradhatatlan cigarettával és a reszelős hangjával – igazából hiteles, és kapja vissza azt a régi, megfoghatatlan varázsát, amit akkor nem is érzékelt igazán... Talán az izgalom miatt, mert első alkalommal nem járt szerencsével a lapnál, mivel a harcias bajuszú, vasúti kazánfűtőből lett főszerkesztő, Róth Ignác, bármilyen hosszas és alapos rábeszélésre is mindig visszatért eredeti álláspontjára, akárha az valami biztonsági korlát lenne, ami mögül képtelen kilépni:
– Hagyja itt az elvtárs, mi majd elolvassuk, és ha megfelelőnek találjuk, akkor biztos lehet, hogy leközöljük, hiszen éppeg nagy szűkében vagyunk a jó írásoknak, amelyek haladó irányba mutatnak...
Ez így akkor nagyon meredeken csengett Horkányi Vidor, költő, író, drámaköltő és esszéista fülében. Leginkább a királyi többes döbbentette meg, mert elképzelni sem tudta, hogy kik húzódnak meg a többes szám első személy, a titokzatos és rejtelmes mi mögött. Mi tagadás, a lépcsőn lefele menet is ott csengett a fülében a már említett többes, és ettől az új rezonanciától, amit a poros lépcsőházban vett fel (ugyan milyen is lehetett volna Szeréna gondjai alatt?), bizony megizzadt hátán az ing, mert arra gondolt, hogy ő még le sem ér a lépcsőn, és máris egy hatalmas népgyűlésre gyűl össze a párttagok seregnyi tábora-
Nem! Ez képtelenség... Az alapszervezet, az igen!
Fenét! A büró... A Központi Bizottság és majd...
– Na jöjjön, jöjjön! – bomlik ki hirtelen a forgószélből, az őt idevarázsoló nagy porfelhő közepéből Szeréna, amint meglátja a dobogó szívén tapodó jövendő költőt, írót, drámaköltőt és esszéistát, ahogy óvatosan beszédeleg az üres szerkesztőségbe.
Szeréna, mi tagadás, nem éppen a legépületesebb látvány, noha kiköpött mása a nemrég bemutatott szovjet-orosz drámában megjelenített dolgozó nőnek. Csakhogy, amíg azon a piros-babos kendő úgy áll, hogy a szemei öntudatosan villognak alóla, addig Szeréna fején még ez is csáléra billen. Hát még a hangja! Úgy reszel pontosan, mint a mesében a gonosz farkasnak a hangja, még répaevés előtt.
– Te vagy az a Horkányi, aki azt a remek kis írást hozta tegnap?
– Iiiigen – nyögi ki nagy nehezen, mint napjainkban, ha valaki váratlanul egy űrlakóval találja szemben magát.
– Na gyere, meghívlak egy kávéra...
De Horkányi csak áll, mint akinek a lába gyökeret eresztett, mert nem érti.
Ez megint nem pontos így! Egyszerűen nem tudja felfogni a helyzetet, hogy egy takarítónő, akiről, a fejkendővel az élen, minden ruhadarab éppen most készül világgá, hogy jön ahhoz, hogy őt egyszerűen létegezze, még akkor is, ha a novelláját remek kis írásnak titulálja?
– Ne törődj vele, fiam! Majd mindent elmondok, most gyere!
És Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista megy, mint akit meghipnotizáltak. Szeréna a babos kendővel a fején, a kitaposott otromba férfibakanccsal a lábán egyenesen a pártbüfébe vezeti. Ott derül ki aztán, hogy Róth Ignác főszerkesztő királyi többese elsősorban Szerénára vonatkozik, eleinte még Róth Ignác is elolvasott minden íróasztalára került írást, de az utóbbi időben már csak azokat futja át, amelyeket Szeréna megjegyez.
És egyáltalán Szeréna is valójában itt, a pártbüfében születik meg számára. Kissé bizarrnak érzi a helyet és a pillanatot is, de hát melyik születés nem bizarr? Szeréna ugyan semmiképpen sem illik bele a pártbüfébeli képbe, mert Szeréna, a híres gróf Szederjesi család egyetlen leánygyereke, aki valamikor a húszas-harmincas évek közepe táján feltűnően csillogó hírlapírói pályát fut be. Még a felszabadulás után is kapkodnak utána a lapok, hogy mára aztán Róth Ignác titokzatos királyi többese mögül forgassa egyszerre a seprűt és a lap kormánykerekét, mert hiszen, hogy is nézne ki, hogy egy volt burzsoá elem ír a lapba! Neve nem szerepelhet egyetlen publikáció alatt sem, viszont a szerkesztőségek füstös, örökösen katasztrófa előtti hangulata nélkül már képtelen élni, na meg valljuk be, Szeréna nélkül Róth Ignácra is hangsúlyosabban telepedne rá a félelem, hogy egyszerre téved el a kinti és a benti ködben. Így lesz hát takarítónő belőle és mellesleg Horkányi Vidor felfedezője...
Akkor a pártbüfében, úgy érzi, hogy valami csoda folytán átesett a valóság gyér szitáján, és most ott áll valamelyik régebbi olvasmánya kellős közepén, Párizsban, mondjuk! és csak úgy forog Szeréna mellett, hátha valamelyik szomszéd asztalnál megjelenik majd Picasso, Hemingway, esetleg Ilja Ehrenburg s vele a többiek, s bár soha nem szagolta, mégis érezni véli az ánizspálinka és a calvados jellegzetes szagát. Végül Szerénával a konyaknál kötnek ki, mert Szeréna csak úgy a szája sarkából odavetve a szokásosból kér, kettőt! És az a szokásos már több mint harminc éve történetesen konyak.
– Minden összejött, minden! Igaz, Minyukám, mi? – a macska bólint, ahogy belesimul a simogató tenyérbe.
A főszerkesztő, Róth Ignác, ahogy Szeréna már előre megjósolta, azzal fogadta:
– Rendben, fiatalember! A vasárnapi számban lehozzuk...
És Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista már vasárnap este a saját bőrén tapasztalja a realizmus hatását a közösségre, mert a novella hősei felismerik magukat, mondjuk, ezzel nem is volna különösebb baj, de sajnos felismerik a kocsmába a kabátja fölé gombolt dicsőséggel belépő Horkányit is, akinek még annyi ideje sem maradt, hogy belekortyoljon a calvadosnak képzelt konyakjába, mert máris elcsattan az első pofon...
A kiömlött konyak illata átível az időn, és nem hagyja nyugton, ámbátor a jó konyaknak csak hasznára válik az idő, nemesedik tőle, akár a bor, de az asztal sarkán a macska gyanúsan fintorog, pont mintha Iringó szelleme költözött volna belé, úgy rángatja a bajszát, utálkozva húzza fel ínyét, majd a bűzös konyakszagtól undorodva tüsszent kettőt kényesen.
– Hülye voltam, Minyukám! Látod, mekkora barom voltam? Megverettem magam, és nem is egyszer... – mert valóban, e miatt az átkos realizmus miatt, rendszeresen magukra ismernek hősei, és ilyenkor aztán elmaradhatatlanul és a legcsekélyebb szánalom nélkül verik el rajta a port...
Különben mára már legendák keringnek arról, hogy milyen tradicionális pontossággal vonul le délutánonként, úgymond témabeszerző útra a sarki kocsmába. Hányszor megtörtént már, hogy aki egy pillanatra elvesztette az időt, úgy találta meg újra, hogy egyszerűen csak kiállt a sarokra és várta, hogy mikor jelenik meg Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista, kissé hajlott alakjával baktatva a kocsma felé, amint gondolatban még mindig Iringóval vitázik, akinek egy egész emberöltő sem elég ahhoz, hogy megértse, a művészet, köztük az irodalom is, áldozatot követel mindenkitől, tőle: hogy időnként megveresse magát, Iringótól, hogy eltűrje a napi vodkát és a mellette elfogyasztott társadalmi életet.
Sokan, mondom, hozzá igazították az órájukat, később aztán, ahogy az idő telt, bekerült a kisváros turisztikai nevezetességeinek a sorába a múzeum és az öreg vashíd mellé, s mivel a vashidat idővel lebontották, azóta az idegenvezetők örökösen csak erre a két nevezetességre építik a városnézést a rágógumi mögül unottan kibámuló turisták számára.
Minyukám, hallod? Többé már nem csüngünk a mesék tején és nem építünk valódi világot habzó éggel a tetején, hanem a miénket építjük, a miénket, Minyukám! És ezért aztán már igazán nem lehet baj! Észre sem veszi, hogy közben a macska, akiben szintén olyan pontos időérzékelő működik, akár egy atomóra, leszökik az asztalról és elindul az ajtó felé. Hulló gyér hajára rányomja a kalapot, és a macskát előre engedve csendesen kilép az ajtón.
A kocsmaasztalon már kikészítve várja a fél deci vodka és a pohár ásványvíz, meg a ragyogóra törölt hamutárca, jóllehet, ő már évek óta nem cigarettázik (ez is Iringó nagy diadalainak egyike, hogy leszoktatta előbb a cigarettáról, majd utána a pipáról), de a régi beidegződések nem múltak el nyomtalanul, ma is megköveteli, hogy az asztalán ott csillogjon-villogjon örökösen egy fényes hamutárca, és a pincérek – mivel belőle élnek – már megszokták a legendákba költözött rigolyát.
A macska, akárcsak otthon, itt is felhuppan az asztal sarkára, vastag farkát oldalt lelógatja, és kényes, utálkozó szimatolással forog körbe, mintha egy tizenkilencedik századbeli úri dáma volna, aki csupán véletlenül csöppent be a tavernába.
– Nagytiszteletem, Vidor úr! – hajlong a pincér, és a széket benyomja az ülepe alá. – Parancsoljon!
Több asztal mellől is elismerően bólintnak feléje, ő nagylelkűen és leereszkedően visszaint, aztán kezébe veszi a poharát, Minyu és Iringó együttes rosszalló tekintete kíséretében: de csak egy pohárral! kényszerű beleegyezésével a fülében, beleiszik a vodkába. Azaz beleinna, mert éppen akkor nyílik az ajtó, és... és meg kell állnia, vagyis hát le kell tennie a poharat, mert ha nem, oh, irgalom atyja ne hagyj el! kiömlik a drága vodka, és a gondosan kiszámolt pénzből pótadagra nem telik...
Az ajtóban ott áll, teljes életnagyságban, vállán a lecsüngő táskával, fején a megviselt bőrkalappal, szájában a félig szívott cigarettával, egyik keze a zsebében, másik az ajtókilincsen, kockás sála buggyosan kikacsint a bőrdzseki rövid gallérja alól, pontosan úgy, ahogy ma hajnalban leírta... És...
Ilyen nincs, hűl meg benne a vér, hogy még Minyunak sem képes szólni, pedig ő az egyetlen, aki megértené őt, másnak hiába is mondaná, csak röhögnének rajta, vagy küldenének még egy féldecit. A hülyék!...
Kétségtelen, hogy ő az, na lám: most elvigyorodik. Igaz, kissé szögletesebb a vigyora, de vigyor! és tőle az arcán, az orra mellett kétoldalt lefutó ránc elmélyül, az egyik pontosan a hozzá közel eső, most megtelik árnyékkal és ettől sötétebb lesz, akárha kisatírozták volna, jutnak eszébe a reggel papírra vetett szavak,
és mozdulni sem mer,
és szólni sem mer,
és csak a döbbenet él benne, mert hiszen Minyu is, aki igazán kitalálhatná a dolgokat, most csak ásít unottan, akárha azt mondaná Iringó szavával:
Ugyan már öregem...
Közben a bőrkalapos leül...
Nem tévedek, hallod, Minyu, gondolja szótlan ijedelemmel, a hangja is pontosan olyan rekedtes, érdes a sok cigarettától, kissé csípős utóíze van... Figyeld meg; sört fog kérni és egy deci köményest... Csíki sört és székely köményest. Ez lesz a sorrend!
– Parancsol, uram? – hallja a pincér hangját, és izgalmában behunyja szemét, mintha csak Minyura bízta volna, hogy figyelje meg a dolgot, de ilyesmit azért mégsem lehet egy macskára bízni, még ha Minyu is az illető, hát behunyt szeme mögül feszülten figyel.
– Egy csíki sört, ha van, és egy deci székely köményest! – reszeli bele a jövevény a füstbe és az alvadt délutánba, mert ahogy ezt kimondja, a délután ott helyben megalvad körülöttük, és ő, még mielőtt egészen megkövülne, elkapja a poharát, és szokása ellenére egyből kiissza a vodkát, a vízből nem is kortyol, csak Minyu egyetértő pillantásától kísérve szól:
– Rudikám, fizetek... Nézze, Rudika, maga mindig igazán nagyon rendes volt velem... – számolja le reszkető kézzel a pénzt. – Tartsa meg a visszajárót! De figyeljen rám, fiam, dobja ki ezt az embert, amíg még nem késő! Dobja ki, fiam!...
– De Vidor bácsi, hogy gondolja?...
– Ne törődjön semmivel, csak dobja ki! Tudom, mit beszélek, fiam! Én alkottam őt. Eh, ezt maga nem érti, fiam! Ne is törje a fejét rajta, csak dobja ki, amíg még nem késő... – hadarja a meg nem értett váteszek kétségbeesésével.
– Meglátja majd, hogy nem bánja meg, mert ez az ember ma este össze fogja törni a kocsmát, a sörösüveggel beveri majd az ablakot, feldönti az italos polcot. Dobja ki, ha ért a szóból!
– Gyere, Minyu, ne kéresd magad! – hajol le a macskához, és ölbe veszi, a csodálkozástól megmeredt Rudika mellett a kétségbeesés és a hiábavaló lobogás keservével vonul az ajtó felé.
A kocsma maszatos ablaka előtt még enged a kísértésnek, és beles az üvegen. Látja, amint Rudika leteszi a bőrkalapos elé a sört és a köményest, és azt is, hogy ugyanaz a Rudika, akit ő mindig nagyra becsült, most röhögve kacsint az idegenre, majd hüvelykujjával a háta mögé bökve meséli, hogy mit is mondott neki az imént...
Hogy lehet? Hogy történhet ilyesmi az emberrel?
Te érted, Minyu, mert én nem!... És talán nem is fogja már soha megérteni, mert a bőrkalapos, mint valami hústorony, vagy mint maga a végzet – amit nem kerülhet el senki, mert azzal, hogy rágondol, már elindítja önmaga ellen –, egyből ott tornyosul előtte...
– Állj meg, Vidor! Várj, ne siess haza...
Minyu, az áruló Minyu a hangra leugrik az öléből, és hangos miákolással ront be a tömbház nyitott ajtaján.
Horkányi Vidor költő, író, drámaköltő és esszéista a verést megelőző, megszokott kétségbeeséssel néz szét az üres utcán, mint aki tudja, hiába minden, nincs segítség, de azért kezét, a vékony ujjait az arca elé kapja, hogy a szeme ne sérüljön meg, ujjai se nagyon, hogy holnap tudjon újra leülni az ásító fehér papír mellé, Iringó figyelő tekintetével a hátában, és közben sorsába beletörődve várja a verést.
Egy arc hajol föléje és valahonnan nagyon-nagyon messziről, rég elveszett, érdes hangok szállingóznak a feje fölött, és ő mégis képzeletben úgy szorítja magához őket, mint hosszú útra készülő utasember az útravalót:
– Nem tévedtél, Vidor! Minden úgy van, ahogy leírtad, mindössze csak annyi változott, hogy előbb téged verlek meg, és utána verem szét a kocsmát...