Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »
Hornyák József
Te bolond, te drága
Csudi regénye
(Részlet)
I.
Néztem, hogy mit is kellett volna megtalálnia – persze hogy megtalálta közben
–, egy együgyű sárga pelerin volt, gallérján fodor: Csudi a tükörből látott,
válla a köpenyben – a pelerin a múlt századot idézi – gombos cipőt, kamáslis
bokát –, és zab szőkeségével, mutatóujján azzal a falut érő gyűrűvel Csudi is
annyira nem a mába illő: gyűrűje különben utánzat, vásári cseh áru, mint annyi
minden más körülötte: fésülködőasztalán a paróka, a műszempilla-pár, azután
a matrózsapka Pozsonyból – kellék és emlék –; csak néztem, ahogy odailleszti
magának a pillákat, ahogy velük rám bandzsít, még ingerkedik is; tanyasi gyerek
bámul így az iskola elé érkező újdonatúj tanítókisasszonyra, aki, szegény, a
kinevezésével tulajdonképpen elássa magát, mert ugyan ki vesz fáradságot magának
ahhoz, hogy a félretaposott sziken a Horpaszokhoz utána kapaszkodjon...
Látom, ebben játszotta a tanítónőt: ebben a szalagfodros pelerinben. De az már
a – múlt. És micsoda múlt. S most már mennyi minden egyébbel az. A fiatalok
lelopkodták a falragaszokat, ahova ők játszani kiszálltak. A nagyon önérzetes
tizenévesek falragaszokkal bélelték ki a maguk kicsi szűk szobaszögletét – úgy,
hogy az ő becsvágyó színjátszó gárdájuk névsora ittamott még ma is leolvasható.
A szamuráj meg a Fanfan la Tulipe falragaszok társaságában. Mezővét
volt döbbenet. A színpadon gyertya égett, s egyszerre el sem igen fértek a világot
jelentő deszkákon; ujjai görcsöt kaptak, annyira markolt egy apró elemlámpát,
irtózott, hogy amikor a színpadot elhagyja, cipősarka hasadékba szorul. Végig
a tanító házáig égett kezében a lámpa: ezen a településen se addig, se azután
színház nem tette próbára a színjátszók képességét – a tanítónál rendeztek a
részükre vacsorát, és a közönség nem mozdult el az ablak alól, míg az autóbusz
ki nem farolt velük a köves útra. A terítékhez emlékeket raktak fel, neki színezett
csipetketészta gyöngysort. Azóta ez a füzér a vendégfogadó gyöngye. Látom, nyakában
ezzel a gyönggyel várt.
Megfakult virág – kihagyult fréziacsokraival Csipkerózsika-álom a szobája, s
most a rétegesen lerakódó emlékek sápasztó nyugtalanságával Csudi egyenként
elém emeli a zizegő szálakkal teli Habánokat. Minden csupa múlt. És férje is:
volt Tudom-e, hogy a fél életüket ez töltötte ki, a színjátszás? Csak
a türelmetlenség, az értetlenség... – a tapintat hiánya, a más emberek iránti
jó érzés hiánya! És milyen irtózatos csapásokat kellett elviselniük: meghalt
a férje. Huszonnégy illetve huszonhárom évig mindennaposak voltak a kultúrházban;
férje ötvenhattól, ő ötvenhéttől. Amióta Szigetszászra a tanácsi kinevezését
átvette. Ezalatt a kultúrházi igazgatók jöttek, mentek. Az instruálókat menetrendszerűen
váltogatták. Stabilnak egyedül ők bizonyultak, a sok próbát kiállt kemény kis
színjátszó gárdájuk. Mondta a lányának az érettségin: Dedi, ti felnőttetek mellettünk,
és titeket mi nem neveltünk. Mi minden este elmentünk, titeket lefektettünk.
– Mennyit sírtam. – Na nem, ez nem igaz. – Hogy féltem. Mindig, állandóan hallgatóztam.
– Dedikém! te mindig aludtál. – Nem, Édes. Csak akkor aludtam el, amikor hallottam,
hogy a zárban fordul a kulcs. Amikor hallottam a lépteteket, akkor elaludtam...
De nehogy azt képzeljem, hogy ők ezt olyan jaj de kötelességtudatból csinálták.
Szerették a játékot. Élvezték, és boldogok voltak... Lélekemelő, ha verset mond;
a vers magasra szállatja.
Csak légy türelmes. Maradj míg lehet,
Forró révem, virágos menedékem.
Mert álarc van rajtam, zord és hideg.
De letépem.
Leveszi a műszempillákat és a fésülködőasztalán tokba zárja; szemét köntöse
puha kézelőjében szárítja. Hajtincsei a villanyégő alatt felizzanak, a szálak
légbekapaszkodó zabpévák. Hosszan hallgat, míg a haját babrálja. Játék ez? Mint
mikor érkeztem és az állomásról feltárcsáztam, hogy hol találom meg? Jöjjek
a blokkok közt a toronyházig, mondta hallgatás után. Ott forduljak szembe a
négyemeletessel. A teraszon vár, sárga rózsával integet.
„Amikor a tanárnő szavalt, mindig sírtam.” Csudi a volt közönség soraiból idéz
valakit. – A színjátszás – élet. Elhiszem? – A megye – még akkor szelídebb állapotok
voltak – benevezte őket versenyre. A Névtelen csillaggal léptek fel.
Az előadáson az egyik zsűritag felszisszent: jaj, hát ezek valóban bele vannak
esve egymásba. – Férj meg feleség. Te nem tudtad? – Jaa... – mondta, és már
az egész nem volt érdekes a számára.
Olyan felemelő meg nagyszerű volt a férje partnerének lenni. Bródy darabját
kétszer tartották műsoron: ötvenkilencben, akkor ő huszonhárom éves volt, meg
hatvankilencben, amikor már mint érett tanárnő játszotta. Délelőtt megérkeznek
a reketóiak a színművel. Fiatal tanítónő Flóra; épp csak kilépett az egyetem
kapuján. Összeismertet vele, sikerült elővételben jegyet szereznie. Elmegyünk,
megnézzük a bemutatkozásukat. Ezt a pelerint örökli tőle a reketói kicsi tanítólány.
A vendégjáték előtt adja át: felvisz a színfalak mögé, lássam közelről kifestve.
0 remegni fog, mint mindig, mikor a tanítónőt játszotta. Annyira telítve volt
feszültséggel, valamennyi előadáson hideglelést kapott.
II.
Negyedik esztendeje, hogy elvesztette az urát – száraz november volt, s egy
ide-oda utazgatásoktól terhes hét volt már mögöttük, amikor a hónap kilencedik
napján végre arra ébredt, jaj de jól kipihente magát. – Ez igen – és a tettrekészség
ficánkoló érzése azonnal jelentkezett, mint mikor régen várt férfikéz kap slafrok
után – dereka zsibongani kezdett. – Nahát, így már odaállhat a gyerekek elé
a katedrára! Felkelt, fél hét volt, férje az alkóvos ikerszobában még aludt.
Nem baj, aludjon, az este fáradtnak látta.
Kávét náluk az készít, aki elsőnek ébred. Felvette frottírkabátját, az övet
szigorúra vonta nem éppen ideális kévederekán, haját némi tuszkolással hátra
erőszakolta – férje nap mint nap fél nyolckor indul az iskolába, s őt rendesen
olyankor költi. Csudi a konyhában várta, hogy a kávé utolsó cseppig a findzsába
csorogjon. Elosztotta, férje poharát szalvétagöngyölegben bevitte az alkóvos
kisszobába: férje még mindig aludt.
– Béni, ma nincs szándékodban felkelni?
Nem kapott feleletet; férje meg se mozdult – Béni légzésével örökösen baj volt.
Megérintette a vállát; kék a füle, ez volt a benyomása.
– Béni!
A pillanat másik felében a keze már a kagylót emelte: nem emlékszik, a szám
honnan került elő, s arra is hiába próbál visszaemlékezni, a kávé hol maradt
le a kezéből, ilyenkor, ha rágondol, csak azt látja, hogy ujja forgatja a tárcsát.
– Gyorsan. Gyorsan!... kiáltotta, mihelyt felemelték a hallgatót. – Kicsim,
baj van nálunk – ezt már szinte súgta. Ő az ablakon lenéz, hogy az apjáék leértek-e
már – érezte, az orvos leánykája megrettent az ő hangjától. – Apáék az autóhoz
mentek – a leányka készséggel magyarázta.
Csudi szaladt, hogy az előszobaajtót feltárja.
– Gyorsan! – ismételte, mihelyt a felfelé kapaszkodó orvost észrevette, akinek
a szomszéd feljáróból nyílt a lakása; annak idején Zsejki doktor fedezte fel
Béni asztmáját; hatvanegyben kezdődött ez nála, amikor egyszer megfázott és
hangja fátyolossá vált.
Az orvos a kisszobában maga elé tartotta Béni ökölbe merevült jobbját.
– Ez igen – szólt mindjárt, s a hangja elgyengült. – Meghalt. – Mintha szégyelnivalója
lett volna a bejelentéssel.
Csudi fel se fogta hirtelen, hogy mi van. Férje az oldalán feküdt, szeme zárva
volt, s a lepedő teljesen gyűretlen alatta. Zsejki csüggedve vizsgálta. – Mint
mikor a motor kifulladt – mondta. – Leállt a szív. Igen... – az ökölbe szorult
kezet visszaengedte a lepedőre. Indult, hogy értesítse a mentőt. Azután felsorolta
észrevételeit, más nem tartozott rá. Kezébe fogta Csudi tétova ujjait és erőteljesen
végigsimított a kézfején. Beszélt is közben hozzá. Az ajtót már akkor húzta
be, amikor a Csudi fia hálóruhában kilépett a szobaajtón.
– Miért volt itt a doktor bácsi – érdeklődött mindjárt.
– Marcikám, baj van.
– Mi, mi? – a gyerek mohón eléje tartotta arcát.
Ettől kezdve egyetlen dolog foglalkoztatta, hogy a fia meg ne ijedjen. De bármennyire
törekedett is, amit közölnie kellett, annyira lesújtó volt, sértőn hangzott,
sőt brutálisnak, hogy maga is elborzadt. Kimondta, s a fiával azonnal az alkóvos
kisszobára meredtek, mintha attól kellene tartani, hogy a suttogásukat Béni
hallotta. Férje arca sima volt, vonásai engedtek feszültségükből, olyan valakire
emlékeztettek, aki szendereg. Valamiket továbbra is mind suttogott a gyerek
fülébe, olyasmit, ami nyugtat, de hogy mit, azóta is hiába töri az eszét rajta.
Csupán arra emlékszik, hogy nagyon szépen mondta. Fia hozzábújt s a nyaka melegébe
rejtette kobakját. Ő lehajtotta a fejét, hogy a gyerek tarkójára szorítsa halántékát.
Így, egymásba kapaszkodva álltak, s neki egyfolytában az járt az eszében: csak
Marci meg ne ijedjen. Csak kétségbe ne essen.
III.
Látom, Béni itt feküdt, s ő a széken ült s a kávéját kavarta: tizenegyedik hó
kilencedik napja volt, és két nap múlva kísérték az utolsó útjára, egy betonoszlopokkal
közrefogott vadonatúj temetőrészbe. Gyakran jut eszébe, mert ilyen nehéz az
élet, és egyre szaporodik azoknak a száma, akiknek a sorsa a Béniéhez hasonló...
Három helyre telefonált azon a reggelen: orvosért, utána a nővéréhez: – Meghalt
Béni. – Mit beszélsz? – nővére a készülékbe ordított: – Mit beszélsz?... Milyen
lármás! Nővére kétségbeesett hangja riasztotta: hangosan zokogott a kagylóba.
Hogy lehet az elmúlást ilyen zajosan venni tudomásul? Borzongva várakozott.
Hívott utána engem, de nálunk nem volt senki telefonközelben. Visszatért a fiához,
oldalt a hátához bújt. És kavarta újra a Béni kávéját. A szoba tele lett, s
a közeli ismerősök után, akik csüggedten csoportosultak a szögletbe, az iskola
társaligazgatója
érkezett elsőnek. Ő az élő Bénihez igyekezett, délután meccsük lett volna, mint
a hétvégeken mindig, erről szándékozott Bénivel beszélni, de már az útja legelején
elébe léptek, hallotta, hogy Bénivel mi történt? Közben a társaligazgató már
a felkészülés egész sorát hozta mozgásba, ami mind a búcsúszertartást volt hivatva
méltó keretbe fogni. De a fizikatanár meg az internátus-felelős is ott várakozott,
hogy megbízatásuknak tegyen eleget.
A két boncolóorvos végezte az ilyenkor szokásost, s a reggel e korai szakával
mit sem törődve, egy milicista lábatlankodott a lakásban: járt, forgott, s leginkább
tőle szeretett volna a feltett kérdésekre választ kapni.
– Mit mond? Mire feleljek? – a nyelve olyan nehezen mozgott; feszélyezte is
a milicista jelenléte: okvetetlenkedése tapintatlanságra vallott. – Mit kérdez?
Hát miért nem az orvosokhoz fordul?
Akkorra a két orvos megerősítette, amit Zsejki korábban már jelzett, hogy Bénit
álmában vitte el a szíve. Nem szenvedett egyáltalán: jobb kezén az ujjai görcsöt
fogtak.
Az orvosok hozzá fordultak: felboncolják?
Fejét rázta. Számára nem vigasz, ha megtudja, melyik pitvar, jobb vagy bal kamra
lett állhatatlan.
Férje mellé állt: mennyire a pihentek benyomását kelti, vett lélegzetet lesújva.
De még véletlenül se akart volna fájdalmat okozni. – Az ujjait ne bántsa.
– Adjon ki ruhát, hogy felöltöztessem.
Azelőtt volt a lányuk esküvője, az öltöny, amit kiakasztott és vállfástól odanyújtott,
arra az eseményre készült. Csak Béninek nem adatott rá alkalom, hogy még egyszer
magára öltse: az örömapát jelző fehér szalagocska, meg a fémesfekete fazon a
menyasszonyi homlokék-töredékkel tisztán emlékeztetett arra a boldog mosolyú
napra. Férje nyersselyem fehér ingét akasztotta ki utána és vitte az öltöztetőhöz.
Újonnan volt vasalva – ehhez az inghez sok emlék fűződött, Béni örökké szóvá
tette, hogy nem sikerült a vasalása; s megeshet, hogy emiatt most sem lett volna
elégedett.
Közben állandóan kerestették vele, csak sehol sem lelt rá a férje párttagsági
könyvére.
– Előkerül, meglátjátok – nyugtatgatta magát és mindenkit maga körül.
Halasztásban reménykedett, ami alatt előbb-utóbb rálel, és nem lesz több unszolás,
s ő mehet vissza a fiához, Béni mellé ülhet és vég nélkül nézheti – annyira
vágyott rá.
– Keresd, kedves – a társaligazgató nem tágított mellőle.
– Muszáj? – a tekintete könyörgő volt.
– Igen, mert mielőbb el kell számolni vele.
– Hát egy kicsit nem ér még rá?
A körülötte levők is mind esdekeltek. És a társaligazgató is újra meg újra.
– Mindjárt beleakad a kezed, meglátod.
Akkor eszébe villant, hátha a kocsiban maradt, az autó irataival. Átadta az
autó kulcsát meg a garázsét, és a fizikatanár az internátus-felelőssel ment
is nyomban a garázsépülethez. Fordultak azonnal vissza, és megvan! rátaláltunk!
szavak kíséretében átadták. Egyfolytában szólt közben a telefon. Tőlük beszéltek,
vagy a lakásukat hívták, de ő a fia mellett maradhatott a gyolcslepedőre kiterített
férje oldalán, és eltávozhatott, hogy cserepes virágot hozzon be a teraszról,
s a növényt úgy helyezze el, hogy a Béni görcsbe rándult ujjai ne legyenek annyira
előtérben. De leginkább semmit nem csinált: ült és a Béni kávéját kavargatta.
Olyan sokáig megvolt az a kávé, elkérték tőle, elvitték, s ő megint rálelt,
kezébe fogta, kavarta. Délután megérkezett a lánya, és most hárman húzódtak
össze és ölelték át egymást. – Gyere, Édes, kérte a lánya. Gyere, vigyük ki
– és kimentek a konyhába. – Most öntsük el – és szertartásosan lassan a kagylóba
engedték. A lánya azután átfogta és visszavezette az alkóvos kisszobához. Nem
érzett fájdalmat, nem volt akarata sem. Csüngő falevél; olyan volt.