FÓRUM

Harmadnapon
(Jegyzetek Pilinszkyről)
Pilinszky költészetének meghatározó kiindulópontja, lírájának egyik megkerülhetetlen élménye: a Harbach 1944 című versével jellemezhető szörnyű világháborús szenvedés, kiszolgáltatottság, embertelenség. Ez a szorongásokkal teli életélmény, évtizedeken át még mindig élő és szenvedélyesen átélt megaláztatás, megfélemlítés, az idős Vörösmartyval rokon kétségbeesés, „az emberfaj sárkányfog vetemény” – mint Lengyel Balázs is észreveszi – talán legkiemelkedőbb verseinek megírására ihleti a költőt. Líránk „hegyi levegője” érződik Pilinszky csaknem minden verssorából (Rónay György): végítéletről vall, a sohasem felejthető KZ-lágerekről, a „század botrányáról” ír, ez más, különösen vizuális élmény-látomás-látvány formájában fejeződik ki. A hegycsúcsok magasán, az ihletett költészet hegyormain csend honol, a levegő itt más, itt már „présként” (a költő kedves szava ez) szorít a levegőtlenség, a nagyobb versszövegből kiszorított szavak csaknem egyedül állnak, lehullottak közben a felesleges terhek, szükségtelenné váló szavak és mondatok. A sűrítettség, a tömörség kristálykeménységű, a vers kevés szava így még többet jelent, számos kihagyott rész is mögötte van, megemeli a megmaradtakat. Balassa Péter Pilinszkyről írt tanulmányában kiemeli a „látni”, a „látás”, a „látom” kulcsszavakat, melyekhez szorosan kapcsolódik a „nap és a ragyogás”. Pilinszky így ír: „Újra és újra őket látom, / a hold süt és egy rúd mered.” (Harbach 1944) Vagy az Apokrifban: „Látja Isten, hogy állok a napon.” Majd utána ismétli a „látja” igét, kétszer a verssor élére helyezve, második verssorában is („Látja árnyam kövön és kerítésen.”), utána pedig a verssor közepére helyezi a „látja” szót, tehát három verssorban egymás után háromszor használja.
„Harmadnapon”: ezerszeresen aláhúzott, különösen kiemelt szó, mely egyértelműen összefügg a költő „evangéliumi esztétikájával”, passióival, Krisztus szenvedéstörténetével, ahogy Jeleníts István írja. A Ravensbrücki passió című verse szorosan összefügg a Harmadnapormai, a versek így emelkednek ki valamiféle lírai hegylánccá. És a verskötet címével még inkább középponti jelentőségű a költő számára és az ő sugallata szerint – az olvasóknak is: a Harmadnapon. Talán Pilinszky az összekapcsolódást, a korábbiakhoz való szoros szálakat az „és” kötőszó ismétlésével is érezteti: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ.” A verssorok élén háromszor áll az „és”, majd egyszer, az utolsó sorban középütt is, ismételve tehát egy alkalommal kétszer az „és” kötőszót. A korábban elkezdett „passióra” figyelmeztet a helységnév, a világháborús emlékek („Ravensbrück”) újra felidézése, a két vers rokonságát jelezve. A Krisztus és az egyes ember sorsa összefügg, eggyé válik. Mindegyik esetben a végzetes sors, teljes kiszolgáltatottság, a keresztre feszítettség, az elkerülhetetlen halál fejeződik ki. Pilinszky nem különíti el a krisztusi és az emberi sorsot. Mindegyik halállal és feltámadással zárul. De a modern kor világa még elrettentőbb halált hozott a kiszolgáltatottaknak: a koncentrációs táborok „halálgyárait”, gázkamráit. A költő a „hamuszín” jelzővel utal erre félreérthetetlenül (és a már említett, megismételt német helységnévvel) korábban a Harbachhal és az évszámmal, 1944-nek a címbe emelésével. A Harmadnapon utolsó versszaka a tragédiák elkerülhetetlen halálát és katartikus ellentétét, erkölcsi „feloldását” állítja egymással szembe: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” A költő közismerten kerüli a felesleges jelzőket, nyelvi díszítéseket, üresnek tűnő szavakat. De most pontos akar lenni: „hamuszín” egekről, „ravensbrücki” fákról, „hitvány” zsoldosokról ír. Az ártatlanokat halálba küldők természetesen „hitványak”, mindent és mindenkit végletesen kiszolgáló „zsoldosok”. Ennél durvább szót nem akar használni, pedig a költőben erős indulat, szenvedély, ellenszenv él. Mégis csak a „hitványságukat”, aljasságukat, „zsoldos” mivoltukat emlegeti a versben. A Harmadnapon befejezése nem mindennapi megoldással emelkedik még magasabbra a költészet hegyén. Az utolsó előtti verssorban a feltámadást tartalmazó magyar szavakat illeszti egymás mellé. Tömör megállapítás, visszafoghatatlan erkölcsi igazságszolgáltatás, kemény kijelentés. És aztán az utolsó verssorban a latin szavakkal, a Credót idézve „szinte Bach vagy Mozart miséjében élő zenei jellegű mondatként teszi fokozottabb mértékben emelkedetté a verset” (Jeleníts István). A magyar és latin szavak még a rímelésben is természetesen kapcsolódnak egymáshoz („szíve” – „die”).
Irodalmi „közhely” – Pilinszky János nyelvi „szegénysége”, „nyelvnélkülisége”, a csend keresése, a „végleges és tökéletes elnémulás kockázata” is, ahogy maga a költő mondta az Ars poetica helyettben. Versei közt is és egyes versei esetében is mindig „válogatott”. Mondatai rövidültek, szavait megrostálta, kihagyott szavakat. Olykor úgy érezte, hogy jobban fejezi ki a lényeget egy hiányos, töredékes mondattal, mint egy hosszabb, teljes mondattal, sokfelé kanyarodva, fecsegve, mellébeszélve. Máskor meg egy-egy kötőszót emelt ki, azt érezte fontosabbnak, azzal akart többet kifejezni. Pl. az Intelem című versében az egyik versszakban az igei állítmányt („jegyezd”) a végére helyezi, és előtte szaggatottan, csaknem a „zihálást” éreztetve a tárgyragos szavakat halmozza (pl. „lélegzetvételt”), olykor tiltószóval, azt ismételve („Ne a mozdulatot”). Már korán észrevették, hogy miként válnak súlyossá a költő tárgyai („bot, léc, fa, vessző, ketrec, deszka” stb.). Hétköznapi kifejezéseket tud hirtelen megváltoztatni, átformálni. A szerelem sivataga című versében „nyár van”, de „káprázó homály”, „dermeszt a ragyogás”. Ezek együtt éreztetik Pilinszky különös világát, a senki földjét, ahol a „remény – mint szalma közt a kidöntött pléhedény”. A keserűséget, a komorságot sugalló hasonlat – Pilinszky kevés hasonlattal él – jellemzi a költő komorságát és a „költőieden” tárgyi világát. Ő ritkán „gyönyörködik” a környező természetben, inkább szeret a félredobott tárgyak közt kutatni. „Fázó krumpliföldeket” lát a Harbach 1944-ben is. És éhséget, szenvedést, súlyt, facipőt, éjszakát, halált. A rettenetes élmény a Francia fogoly című versében erőteljesen személyes („Csak azt feledném, azt a franciát...”). És szenvedélyesen első személyes a vers befejezésében („most már a szívemet követeli”). Pilinszky lírai hőse magányos, reménytelen, lepusztult világ veszi körül, rideg tárgyak, félelmes látomások, kopár szavak. Olykor drámaian fogalmaz, sűrít, egy-egy szóba szűkülő mondattal kérdez és felel: „Kifosztottak? Meggazdagodtál!” (Egy KZ-láger falára) Máskor is odafordul hozzánk, kérdez önmagától, tűnődik, felel, elmélkedik, fájdalmas sóhajt ír versben. Az Apokrif című nagy versének megírása után az Utószóban újra meg újra felteszi a kérdést: „Emlékszel még?” Egyik kulcsszava: a ketrec. A látomásos kép a hasonlatban a ketrecekkel egyértelműen Pilinszkyre jellemző világot őriz meg: „Állnak, a tudom, szárnyuk se rebben, / a szárnyasok, mint égő kerubok / a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.” Az Apokrif fájdalmas soraiban a magányt a tárgyi környezettel is érzékelteti: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” A hihetetlenül tömör Négysoros című Pilinszky-vers az értelmezés nehézségeit is felveti. Mégis a konkrét eseményen túl (válópere, magára maradása) – a verssorok merész vágásai, sejtései, fájdalmas kisugárzása általánosabb mondanivalót hordoznak: „Plakátmagányban ázó éjjelek.” – „Égve hagytad a folyosón a villanyt” – „Ma ontják véremet.” De azt sem szabad elfelejteni, hogy a „hétköznapiság” is ott lappang Pilinszky verseiben. Pl. „Küldj cipőt. Meleg alsót.” (B. I. kisasszony) Mint egy üzenet, mint egy utcai párbeszéd része. És ilyenekből is összeállhat a nagy vers? Természetesen. S egy verssor része: „Kő, fa, ház.” Vagy: „Teszek, veszek.” Hétköznapi szavak, életből ellesett pillanat. Minden „költőiség”, „emelkedettség” nélkül. És aztán egy látványt ír le, majd a „tapéták vérezni kezdenek”, talán mindenből elég, sok a „levegőtlenség”, és „elfogadjuk az elfogadhatatlant” – írja az Elég című versében. A szűkösebb világtól indul el a költő, és tágasabb lesz a látóhatára.
Pilinszky, a költő más műfajokkal is kísérletezik. Sötét mennyország (később: KZ-oratórium): költői oratóriumot ír. Filmnovellát fogalmaz (Rekviem), prózai önéletrajzot szeretne írni, beszélgetéseket tesz közzé (pl. Sheryl Suttonnal), számos költői hangú kisprózát olvashatunk Tőle, melyek főleg az Uj Ember című katolikus lapban jelentek meg. (Például: „Szeretet nélkül közelítve a világhoz, könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének a műveit is Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen.” (Rejtőzködő Isten) Kis esszéiben, újságban napvilágot látott kis írásaiban sokszor vall Dosztojevszkijről, írói-költői munkájáról, a Bibliáról, és számos alkalommal megírja prózában egy-egy későbbi versét vagy versrészletét. Pl. Jeleníts István írja a Pilinszky-filológia című írásában, miként épül be az 1972-ben, az Egy lírikus naplójából című esszé „prés” szava az Apokrif című kiemelkedő versébe („látja állani árnyékomat a levegőtlen présben”). A költő halála után gyűjtötte össze és jegyzetekkel látta el Hafner Zoltán Pilinszky leveleit. A fontos családi és baráti levelek közt olvashatunk egy-két számomra érdekes írást. A kecskeméti Katona József Gimnázium „ősbemutatóként” adta elő Pilinszky KZ-oratóriumát, melyre a költő is lejött, irodalmi esten vett részt, levelet írt. A költő 1963. március 22-én írt levelében így ír az oratórium egyegy motívumáról: „A magyarázatok! Nem, nem vagyok ellensége a magyarázatoknak – ameddig az szükséges és lehetséges. Szeretem a szép, erős szerkezeteket – de csak mint kihívást, amit fölül kell múlni, s minek kereteiből lávaként kell túlforrnia a mondanivalónak...” ... „Az Ecce Homót én - e pszichológiai áttételeknek megfelelően – bátran jelképezném bekerített farkasként a vadászok gyűrűjében: csak annál tündöklőbb lenne báránysorsának gyémántérve...” Az oratórium vidéki, iskolai ősbemutatója azért is jellemző eset Pilinszky életében, mert az elzárkozónak tartott költő fel tudott oldódni az ifjúság – (az értő ifjúság) – környezetében Kecskeméten, a Katona József Gimnáziumban. Ahogy Székesfehérváron is. „Hatalmas élmény élmény volt őt hallgatni, amint verseit mondja, kevésbé szívesen válaszolt alkalmi kérdésekre, s ez természetes is egy olyan személyiség esetében, aki mint ő is – irtózik a közhelyektől. Mindenesetre Pilinszkyt hallani - életre szóló élmény volt, s aki ezt fiatalok számára megszerezte, igazi nevelőnek bizonyult” – írta Rónay László.
Mándy Iván Pilinszky című írásában felidézi a költő furcsa, szaggatott nevetését és egy baráti találkozásukat 1951-ben Lengyel Balázséknál. „A kitaszítottak”, a megjelenéstől eltiltott írók és költők beszélgettek ott akkor, amikor a megélhetésük érdekében ál-írók és klasszikusok műveit kellett átdolgozniuk, dramatizálniuk. Az elkeseredett hangulatban abban reménykedtek, hogy majd az utókor lexikona számon fogja tartani őket. És nagy nevetéssel kezdte Pilinszky, hogy azok a folyóiratok megmaradnak, melyekbe ők írtak: Magyar Csillag, Ezüstkor, Válasz, Vigília, Magyarok, Újhold. S ekkor közbevetették, hogy „fénykor” jön majd a műsorfüzetekkel, az árjegyzékkel, a reklámszövegekkel, a húsvéti tojásra írt feliratokkal. „– Micsoda Jánoskám?! – Felirat egy húsvéti tojáson!” Óriási nevetés, elgyöngülve, székről lecsúszva, a nevetéstől könnyezve. És Pilinszky újra elmondta „pályájuk történetét” a Magyar Csillagtól a húsvéti tojásig.
És Mándy így fejezte be Pilinszkyről szóló írását: a költő átmegy az utcán, oldaltáskával, „leszerelt katonaként”, „Vagy maga a világ vándora”. Mint a KZ-oratórium szereplői: talán Varsóból, Londonból, Párizsból. S egyszer megáldott egy járókelőt az utcai forgatagban.
„Az Apokrif kötetekkel ér fel” – mondta Nemes Nagy Ágnes. De minden elhallgattatás ellenére – Kossuth-díjat is kapott Pilinszky, kitörve a magyar nyelvből eljutott Európáig, Párizsig és Londonig, pl. Ted Hughes és Pierre Emmanuel segítségével. Orbán Ottó költőtársa a Holtak szellemével társalog című versében így ír Pilinszkyről: „Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben! / Esendő, nagyon is világi szent, / aki a Koponyák Hegye helyett a / báli szezonban inkább bálba ment; / János, ki hétköznap csak Jancsi volt – / bámulja teremtményét a teremtő, / sámán a tüzet, amelyet ő csiholt.”

SZEKÉR ENDRE