Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »
Hatalmát vesztette türanosz?
Szophoklész: Oedipus király*
Ha a filológus feladatának azt tekintjük, hogy az ókor segítségével a
maga korát értse meg jobban, akkor feladata örök.
(Friedrich Nietzsche)
[A] létezés és a világ kizárólag esztétikai jelenségként tekinthető igazoltnak.
(Friedrich Nietzsche)
Mintegy az első mottó kijelentésének igazolásaként is szolgálhat az Oedipus-történet,
illetve az Oedipus király című tragédia recepciótörténete, mely olyan
nevekkel illusztrálható mint Nietzsche, Freud, Foucault, Derrida, Cynthia Chase,
Deleuze–Guattari szerzőpáros, Thorwald; magyar értelmezőközönségben pedig Szabó
Árpád, Bolonyai Gábor és Simon Attila. Már a nevek maguk is jelzik ezen értelmezéstörténet
széttartó horizontjait, a különböző diskurzus típusok jelenlétét ebben a folyamatban.
Elemzésemhez Nietzsche, Foucault, Derrida és Simon Attila szövegek szolgáltak
alapul, mely értelmezések egymással való viszonyba állítása termékenynek bizonyult
az Oedipus türannosz című tragédia újraolvasásában.
Nietzsche A tragédia születése1 című művében két kultúrát különít el
a görög világ szerkezetében: az apollóni- és a dionüszoszi kultúrát, mely istenek
a művészet különböző erőforrásait is képviselték. Az apollóni művészet a szemléletes,
látható, látszatra épülő, álomvilágot létrehozó művészet, míg a dionüszoszi
a zenéé, melynek következménye a mámor állapota, és amely az apollóni princípium
individuationis megsemmisítésére törekszik. A „szép látszat hangulata” a
mértéktartásból fakadó önismeret apollóni illúziójával szemben a „dionüszoszi
önfeledtség”, a kínban, tudásban való teljes mértékfelettiség, „fájdalomban
fogant gyönyör” jellemzi e dionüszoszi világot. Oedipus alakjában e két istenség
princípiumainak együttes jelenlétét figyelhetjük meg. A király szövetségesként,
társistenként képzeli el saját szerepét a nyomozás kezdetén („Így leszek én
a jóistennek és a rég/ halott királynak harcos szövetségese”) apollóni elvek
szerint kutat: a látásra, a látottak (vö. szemtanúk kihallgatása) felelevenítésére
helyezi a hangsúlyt, miközben a dionüszoszi mértékfelettiség határozza meg jellemét.
Az önteltség, a mértékfelettiség az apollóni szféra ellenséges démonai, a titánkorszakra
voltak jellemzőek, itt pedig a hatalmán trónoló király meghatározói lesznek.
Oedipus mértékfelettisége három szinten is megfigyelhető: egyrészt mértéken
felüli bölcsesség jellemzi (lásd a Szfinx talányának megfejtése, ugyanakkor
származásának, önmagának feltárása – ezen második rejtélyfejtés az első analógiás
ismétlődésének is tekinthető), másrészt Oedipusra a kín, a szenvedés elhatalmasodása
is jellemző lesz a tragédia befejezésében (és az Oedipus Kolónoszban főként),
ugyanakkor a hatalmaskodás, a hatalomféltés mértékfelettisége is jelen van esetében,
melynek kitüntetett példája lehet a Kreon meggyanúsítása, amely gyanút semmilyen
tény nem támaszt alá. csakis a hatalmát féltő (paranojás) ember logikája szerint
válik érthetővé. Szintén példa lehet a Tiresiasszal folytatott beszélgetés,
melynek során Oedipus mint a hatalom korlátlan ura jelenik meg, és ebből a pozícióból,
diskurzusból nem képes/ tud meg/ ráhallgatni Tiresias szövegét/ re, beszédének
mondottságára érzékeny, a hatalmát sértő modalitást hallja ki belőle.2 E hatalmi
diskurzus elemzése átvezet a Foucault által (is) képviselt területre, mely röviden
a diskurzuselmélet fogalmával körvonalazható. Az igazság és az igazságszolgáltatási
formák3 című könyvében a különböző korokra jellemző igazságszolgáltatási
típusokat vizsgálja, melyeket elsősorban nyelvi tevékenységként tekint. Az Oedipus
történetéről szóló fejezetben a tragédiát, mint az igazság keresésének történetét
értelmezi, amely keresés olyan eljárások segítségével működik, melyek megfelelnek
e korszak görög bíráskodási gyakorlatának.4 A tragédiát, mint „elsődleges tanúvallomást”
értelmezi a görög bíráskodási gyakorlatokról. A szöveg elemzésekor elkerülhetetlen
bírósági nyelvhasználat is igazolja, hogy mennyire releváns lehet a Foucault
által javasolt szempont, mely szerint a tragédia, mint a görög (egyik) igazságszolgáltatási
típus példájaként (is) olvashatóvá válik. Ezen esemény ugyanakkor az irodalomértés
határainak a kitágítását is bizonyíthatja. Ugyanis interdiszciplináris következménye
lehet egyben, hogy a bűntető gyakorlatok áttekintésének alapja a nyelvi tevékenység
vizsgálata. Nyelviként felfogott világok, diskurzusok elemzése (ehhez lehet
„matéria” egy tragédia szövege is) vezethet kultúrtörténeti következtetések
levonásához. Míg a homéroszi világban a próbatétel, az „igazság próbája”
szerepel igazságszolgáltatási funkcióban, a nyomozás, a kivizsgálás, tanúvallomások
helyett,5 addig a tragédia igazságszolgáltatási mechanizmusa a fél részek törvényével
hozható kapcsolatba. A görög szimbólum (szimbolein) technikája ez,
amely ugyanakkor hatalmi eszköz, „lehetővé teszi valamilyen titok vagy hatalom
birtokosának, hogy kettétörjön egy tárgyat, egy kerámiát akár, s aztán egyik
felét megőrizze, míg a másikat rábízza valakire, akinek el kell vinnie az üzenet,
illetve jót kell állnia annak hitelességéért, és ezáltal a hatalom folytonosságáért.”6
Oedipus tragédiájában e mechanizmus a hatalomgyakorlás formájaként működik.
Oedipusnak mint a hatalom képviselőjének a parancsára kezdődik el a nyomozás,
a részek összeillesztése, ugyanakkor paradox módon az összekapcsolások nem a
hatalom folytonosságát eredményezik, hanem a király bukását. Az egymásba kapcsolódó
fél részek segítségével történő igazságkeresés folyamatában áthelyeződés figyelhető
meg, melynek irányát az istenek szférájából az emberek világába való átmenet
határozza meg. Először az illeszkedés a „prófécia és istenség” szintjén valósul
meg Apollón és Tiresias alakjában (Tiresias lefordítja Apollón jóslatát), utána
következik „a királyok, uralkodók cselekedetének” a szintje, Oedipus és Iokasté
a birtokukban lévő történetfoszlányokat szövik össze (Iokasté elmeséli elsőszülöttével
kapcsolatos történetét, Oedipus bevallja, hogy megölt egy embert azon a környéken,
ahol Laiost meggyilkolták). Az utolsó szint, mely a történetet kiteljesíti a
„szolgák és rabszolgák” sora, a végső igazságot ők juttatják kifejezésre. Párhuzamot
figyelhetünk meg az igazság megszerzésének a folyamata és aközött, ahogyan az
istenektől eljutunk a rabszolgákig. A szolgák megismétlik az istenek által mondottakat,
a különbség diskurzusukban ragadható meg. Beszédmódjuk differenciálja őket,
az isteni jóslat jövő időben hangzik el, a rabszolgák emlékeket idéznek fel,
beszédük a múltra irányul. A fenti áthelyeződés értelmében egy előíró jellegű
diskurzustól a retrospektív beszédig, a próféciától a tanúvallomásig haladó
utat járja be a tragédia, „a pásztorok és az istenek, az emberi emlékezet és
isteni jövőbelátás közötti kommunikáció”7 valósul meg. E két világszféra harmonikus
egymásba íródása, isteni és emberi tudás illeszkedése kizárja az Oedipus képviselte
harmadik diskurzustípust, amely a hatalom és tudás együttes birtoklójaként jellemezhető.
Ily módon az appolóni világrend szilárdul meg, mely kizárja magából Oedipus
személyében megtestesülő dionüszoszi mértékfelettiséget, természetellenességet.
Visszatérve a tragédia idősíkjainak vizsgálatához a jelen funkciójára szeretném
felhívni a figyelmet. „Jövő időben hangzik el minden, jóslat és előírás formájában;
nem lehet vádlón rámutatni semmire, sem ami a jelen aktualitására vonatkozna”
– írja Foucault.8 Foucault idő-szembeállítását, helyesebben jövő és jelen közötti
feszültséget továbbgondolva a tragédia történetét úgy is értelmezhetjük, mint
a jövő jelenné alakuló folyamatát. A jóslat beteljesedése e két idősík találkozása,
ahogyan az istenek szférája összekapcsolódik a szolgák szintjével. A fél részek
törvényére jellemző összeillesztés itt időbeli összekapcsolódás is. A jövő és
jelen „egybeesése”, a jövőt, mint távlatot szünteti meg. Elmondható, hogy két
párhuzamos folyamat (idő) történése a tragédia kiteljesedése, egyrészt a jóslatbeli
jövő változik jelenné, másrészt a rabszolgák emlékezete révén a múlt a jelenbe
idéződik. E kettős folyamat kibontakozása hozza létre magát a történet egészét,
ám amikor e két idősík (ugyanakkor szféra is) egymást kiegészítően összekapcsolóik,
ez a jelen kitágulásást, végtelenülését eredményezi Oedipus szenvedésének szempontjából
(is). Kivetettségének okaként tudásának mértékfelettisége és ennek a hatalommal
való összekapcsolódása nevezhető meg, illetve ok-okozati összefüggés van közöttük,
hiszen tudásával szerzi meg hatalmát. (Érdekes, ahogyan a görög nyelv retorikája
érvényesül a rejtvényfejtéskor, a változó phüsziszre példaként felhozott
láb (pusz), mely kulcselem a rejtvényben Oedipus /Oidipusz (Dagadtlábú)
nevének is alkotórésze.9 Ugyanakkor szintén a név etimológiája kapcsán elmondható,
hogy Oedipus/Oidipusz neve tartalmazza az oida szót, mely egyaránt jelent
tudást és azt, hogy valaki látott valamit.) E megszerzett hatalom, ennek fenyegetettsége
lesz a központi kérdés a tragédiában Foucault szerint, aki Oedipus egyedüli
problémájaként a hatalmat nevezi meg. Az Oedipus királyt pedig a hatalom
tragédiájaként értelmezi, mely tragédia a nép két köszöntése között játszódik
le. Az első köszöntés a királyhoz szól (vö. „hazám uralkodója”), második erről
a funkcióról már múlt időben beszél (vö. „Királyunknak neveztünk téged.”). Azt
mondhatjuk, hogy ily módon Oedipus kiszolgáltatott a nép „értelmezésének”.
Oedipus értelmezhető egyrészt a hatalom (szerzés-elvesztés) kontextusában, másrészt
a szubjektumelméletek felől a személyiség dekonstruktív genealógiájaként. Párhuzamosan,
ahogyan Oedipus története a részek öszszeillesztésével kiteljesedik ( a kör
bezárul – ez az időstruktúra metaforája is lehet), ezzel egyidőben személyisége
törik darabokra (vö. szemkiszúrás mint ezen hasadás naturalisztikus megjelenítése),
összeilleszthetetlen énre, ő-re, magamra. Simon Attila tanulmányában
felhívja a figyelmet, hogy a görög eredetiben Oedipus zárómonológjában harmadik
személyben beszél „magáról”. (A magyar fordítás ezt nem jelzi sajnos.) A nyelvileg
megkettőződött szubjektum a kimondott (enunciated) és a kimondás (enunciation)
énje(i) közötti szakadék, elkülönböződés következménye. A megismerő és a
felismert „szubjektumok” nem egyesül(het)nek egy pillanatra sem „énként”, egységként.
A nyomozás, genealógia eredménye Oedipus meghasonulása. Ezért e folyamatot „dekonstruktív
genealógiának”10 nevezhetjük, mivel a történet/ származás felfejtésekor nem
a születéshez, az eredethez való viszszatérés valósul meg a genealógia értelmében,
hanem ezen eredet megkérdőjeleződése, dekonstruálódása, ugyanis az eredet, az
anya Oedipus számára egyszerre anya és feleség, ugyanakkor gyermekei anyja is.
Iokasténak ez a szerep megsokszorozódása Oedipus számára dekonstruktív genealógiát
eredményez, ugyanakkor a genealógia maga is, mint működés dekonstruálódik ebben
a kontextusban, hiszen már nem jelentheti azt a teleologikus folyamatot, amelynek
végeredménye az eredetre való rámutatás. Az eredetenek az elbizonytalanítódása
nem azonos a nyomozás kezdetét és folyamatát meghatározó bizonytalansággal,
amelynek megszüntetésére törekszik a főhős, hanem ez már egy végső, állandósult
bizonytalanság (vö. jelen kitágulása), mely a szubjektum, az eredet multiplikálódásából
fakad. E felépülő-lebontódó (megismerő) folyamat eredménye nem az önismeret
lesz, hanem az a felismerés, hogy végső soron soha nem ismerheti meg „önmagát”,
mert ez az „önmaga” mindig más „én-ek” együttes jelenléte. Nyelvi-retorikai
szempontból a katakrézis alakzatához hasonló üres helyként írható le
Oedipus: egyszerre fia és férje [fí(ú)(j)a] Iokasténak, ugyanakkor saját
gyermekei testvérei is egyben. Szerepének nincs betölthető helye a diskurzusban,
nincs egy olyan megnevezés, amely együttesen fejezné ki funkcióit.
Hangsúlyozni szeretném, hogy Oedipus tragédiája egyben Iokasté tragédiája is.
Iokasté és Oedipus eltérő módon viszonyul a tanúságok láncolatából összeálló
történethez, más a beállítódásuk, ugyanakkor mindkettőjüké tévesnek bizonyul,
bukásra ítéltetik, (és itt ebben a másságban nem kell föltétlenül értékkülönbséget
látnunk.) Oedipus az igazságra tör, nyomoz, tudásának / hatalmának erejében
bízva képesnek tartja magát a megfejtésre, az igazság feltárására. Iokasté (inkább)
az életet választja az igazság helyett, hisz a sorsszerűségben, hiszi, hogy
a sors előre nem tudható (szemben a jóslatok állításaival), nem befolyásolható,
véletlen. E sorsszerűség belátása tenné számára lehetővé akár a szörnyű tudattal
való együttélést is.
Befejezésképp álljon itt néhány reflexió az olvasó, néző szerepéről, viszonyulásáról.
Az újraolvasás során (tehát a befejezést ismerve) azt figyelhetjük meg, hogy
Oedipus megnyilatkozásaiban már eleve ott rejlik a tragikus befejeződés, mintegy
ennek megfogalmazásiként is olvashatjuk. Például a gyilkos megátkozásának jelenetében
Oedipus önnön fejére kívánja átkát, ha tudtán kívül befogadná a gyilkost. (Vö.
„fejemre szálljon átkom minden betűje.”) Aminek itt retorikai funkciója van
a későbbiek során igazságértéke lesz. Egy korábbi példa: „Akárki volt gyilkosa,
könnyen meglehet / hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.” (Szophoklész,
87. kiemelés: D. M.) És valóban, ami itt még hipotézis az be fog következni,
ugyanaz a kéz szúrja ki szemét. Az itteni példákhoz hasonló szövegrészek feszültséget
teremtenek, az olvasó tudja, hogy a hős nem úgy érti, ahogyan ő olvassa, hallja
ezeket a kijelentéseket. Oedipus akaratán túlmutat, túlbeszél nyelve, többet
mond el róla, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Oedipus szó szerint nem tudja, hogy
mit beszél.
DÁNÉL MÓNIKA
* Babits Mihály fordítására támaszkodom, és a személynevek latinos írásában
is fogom követni.
1. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése. Kriterion Könyvkiadó-Polis
Könyvkiadó, Bukarest, 1994. (Fordította Kertész Imre)
2. Vö. Szophoklész: Élektra, Oedipus király, Antigoné. Szépirodalmi Kiadó,
Budapest, 94–98.
3. Michel Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin
Betűk, Debrecen, 1998. (Fordította Sutyák Tibor)
4. Lásd i. m. 25.
5. Vö. az Iliász XXIII. énekével, ahol is Antilokhosz és Meneláosz összetűzése
van elmesélve, és az igazság kiderítése céljából nem idézik ve a szemtanút,
a versenyt megfigyelő személyt, hanem Meneláosz eskű tételére hívja ki vetélytársát,
mely kihívás ebben a kontextusban próba is egyben, hiszen ezt visszautasítva
Antilokhosz elismeri, hogy szabálytalanságot követett el.
6. Foucault, 31. Vö. továbbá a Világirodalmi Lexikon szimbólum címszavával:
„a szó eredetileg ókori görög értelmében ismertetőjel, valamilyen tárgy,
amely ismeretlen személyek megbeszélt találkozásakor arra szolgál, hogy felismerhessék
egymást. A szümballein (‘összevetni’, ‘összeilleszteni’) szóból származik, minthogy
ismertetőjelként legtöbbször kettétört-kettévágott tárgyakat (pl. gyűrűket,
botokat) használtak, amelynek illeszkedése bizonyíték volt az azonosításhoz.”
Vir.Lex. 11. Kötet, Budapest, 1992. 361–362.
7. Foucault, 33.
8. Foucault, 29.
9. Részletes kifejtését lásd Simon Attila: Oidipusz tragédiája. Theatron
1998/1–ősz, 83–94.
10. Vö. Jacques Derrida: Ki az anya? (Születés, természet, nemzet). Budapest,
Jelenkor, 1994.