KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

A teljesség felé
„Az ember legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová kívánt.”
(Hamvas Béla)
A primitív népek költészetével – bár a költészet előtti jelző pontatlan, igaztalan és igazságtalan! – húszéves koromban ismerkedtem meg, amikor valaki néhány napra kölcsönadta Fónagy Iván negyvenes évek elején megjelenő gyűjteményét, a Wawirit. A könyvre ma is úgy emlékszem, mint egy csodára, mint egy ellobbanó szerelemre, ugyanis soha többé nem sikerült megszereznem e becses kiadványt. Azóta se láttam. (A későbbi nemzetközi hírű nyelvész győzedelmes és hódító ifjúkorában effélékkel foglalatoskodott; híres volt nemrég hasonmás kiadásban megjelent s az érdeklődők számára végre hozzáférhetővé váló hírhedett könyve is: A mágia avagy a titkos tudományok története, amelyhez nem kisebb író, mint Szerb Antal írt mélakóros bevezetőt...)
A hangvétel, a ritmus, a különös, egzotikus világ azután néhány Weöresversből köszöntött vissza („Kelj fel Kukszu, Kukszu” stb.), s aztán valamikor a hetvenes évek elején olvashattam szemelvényeket Rákos Sándor készülő gyűjteményéből is. A könyv gyönyörű kiállításban, 1976-ban jelent meg. (Táncol a hullámsapkás tenger. Óceánia népeinek költészete. Európa. Válogatta és szerkesztette Bodrogi Tibor, Veress Pál metszeteivel.)
Az ékírásos akkád eposzok magyarítása után Rákos Sándor tehát újra egy, a magyar olvasó számára jóformán ismeretlen világot hozott közel. Ő maga a könyv végén közölt műhelyvallomásában pontosan megfogalmazza vállalkozása nehézségeit is. „A mi költészetünkben két lehetséges modell, mint két szélső pont között lehetett az egyes darabokat – pontos meghatározásuk után – elhelyezni. Az egyik modell: a népköltészet (európai, hazai értelemben vett népköltészet) sajátos szemlélet- és kifejezésmódjával, nyelvi és költői megoldásaival. A másik modell: a huszadik századi költészet egy bizonyos kiágazása – az archaikus és az egzotikus költészetek hozadékát modern expresszionista vagy szürrealista elemekkel vegyítő áramlat. Többnyire szabad verseket hömpölyögtet.” Ez utóbbi megjegyzés azért is fontos, mert Óceánia népköltészete nem ismeri a rímet (!), meghatározó eleme viszont a ritmus. Bodrogi Tibor tanulságos eligazító tanulmányában nem tér ki az alapvető kérdés elől, megpróbálja maghatározni ennek a fajta költészetnek a funkcióit. Megkülönböztet rítusköltészetet, azon kívül pedig olyan szövegeket, amelyek „valamilyen profán társadalmi célt szolgálnak”, végezetül meg olyanokat, amelyek l’art pour l’art-nak is nevezhetők; ugyanis „ha esetenként tánchoz, játékhoz kapcsolódnak is, többségükben valamilyen alkalom kapcsán jöttek létre...”
Új-Guinea – hosszas töprengés után a föld e páratlan helyének közzétett alkotásaiból válogattunk – a föld Grönland után második legnagyobb szigete. A versekből megítélhetően az itt lakó bennszülöttek életformája igen változatos lehetett. Primitivizmusról beszélni, azt hiszem, felesleges és hazug, hiszen a maguk módján ezek a bennszülöttek teljes életet éltek, megvoltak az isteneik, a vágyaik, céljaik, félelmeik, szellemeik és szerelmeik; a varázslatok és más okkult praktikák okán-jogán állandóan valamifajta az Úristen és a hullámsapkás tenger és a mangrove-erdők közötti félálomban éltek. E kábulatban sok minden elmosódott, más dolgok viszont tisztán látszottak. Jaj, igen, és fájdalmukat nem titkolva siratták el a halottaikat. Ezek a siratók különösen szépek, Rákos itt – híres poémája az Anyasirató területén – jól láthatóan otthon érzi magát. Mert ezek a szövegek európai (és magyar) értelemben vett vers-ekként is ragyogóak...
A többi, ismétlem: varázslás, ráolvasás, mágia, álom és képzelgés. Líra...

BOGDÁN LÁSZLÓ