Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »
TÉKA
A mesén túl
Szakács István Péter: A belga utazó. Mentor, Marosvásárhely, 2001.
A szerző már nem fiatalember, de nemrég még az volt, persze ez is mellékes,
illetve annyiban fontos, amennyiben az a felnőtt férfiban rejtőző, megőrzött
fiatalember írja ezeket az elbeszéléseket. Szakács István Péterre leginkább
ez a frissen megőrzött, egyfajta őszinte csodálkozással párosuló mesélőkedv
a jellemző. A címadó írásban mintha tematikusan is ez az írói habitus tételeződne,
majd nyerné el demonstrációját. Az évszázados hintaszékben ringatózó elbeszélő
elmeséli kalandjait, amelyekről talán maga sem tudja, megtörténtek-e a valóságban
vagy sem, és mintha a mesélés arra volna hivatva, hogy a kérdést tisztázza.
Tematikailag igencsak gazdag a kínálat, meseszerű. Műfaji értelemben is meseszerűek
a szövegek, de ez már sajátos írói jegyként követhető végig a szépen és következetesen
bővülő írói életművön. Ugyanakkor a gazdagság szélesebb spektrumban radikalizmust
is jelent, azaz szándékaiban és formajegyeiben konvergens írói szintézis olvasói
vagyunk. Formai, elsősorban formaesztétikai radikalizmusa és ezzel a radikalizmussal
párosuló önfeledt mesélőkedv teszi különlegesen olvasmányossá ezt a kötetet.
Az írások kezdése a „hol volt, hol nem volt” mesei kezdéssel rokon, a múlt gyöngyházfényű
térben lebeg a mesélő tekintete előtt; a cselekmény fordulatai is meseiek (szövegszintjén
is gyakran találkozunk tündér, angyal, boszorkány szereplőkkel, még akkor is,
ha többnyire köznapi értelemben); a szerkezetben pedig az ismétlődések erősítik
ezt a hatást, az utalások, allúziók, mintha létezne egy mesei kincsesház, ahonnan
több változatban is megtalálható meséket lehet élettel betölteni. (A Borgesszel
való rokonság is mesei alapon állítható.)
Ám félreértés ne essék, nem valamely szépészeti szakdolgozat dokumentálására
készült kötetet tartunk a kezünkben. Ha vannak is tanítható megoldások, nem
a megfeleltetés az írói tét, egyáltalán nem az. És ebben kiváló példaként kínálkoznak
az írói kisiklások, azaz a nem tételes formai megoldások, azaz a tételektől,
szépészeti törvényektől eltérő, azokat megszegő szövegrészek. A meseszövés lendülete
minden törvényen felül emelkedik, aminek során például megérthetővé válik, hogyan
bonyolódik bele az elbeszélő a részletezésbe. És utóbb miért fakad a részletezésből,
a kitérőkből az írói szándék megvalósítását segítő erő. A megoldás, azaz a létrejött
szerkezet már valami egészen más anyagból van, egészen másféle törvények szerint
áll össze, ám mindez nem menet közben, hanem mintegy az elbeszélések utólagos
csattanójaként derül ki. (A használt álmok butikjában például az álomleírások
során derül ki, miféle kelepcébe került az elbeszélő főhős.) Valamennyi elbeszélés
emberi közvetlenségre vágyva, a közelség, a fecsegés (ami ugyanaz) igézetében
elkanyarodik, nem megy tovább. Logikus volna a következő lépés, mégsem. Az írói
módszer logikájából azonban nem következik ez a lépés. Hanem a szöveg saját
logikájából. (Az álomleírások el is térítik a megbabonázott és csalódott szereplőt.)
Szakács István Péter világában mintha egyetlen metafizikus tekintet bolyongana.
Olyan tekintet, amely azt veszi észre, amire szava van. Azt veszi észre, amit
el tud mesélni. Amihez eleve mese kapcsolódik, és az elbeszélő voltaképpen nem
tesz mást, mint lefejti erről a meglátott jelenésről a mesét. Mint ahogy a szobrász
meglátja a márványsziklában a szobrot, úgy látja ő meg az alakban, a tárgyban,
a jelenetben a kész mesét. Meselátó, avagy mesegyűjtő, mint akinek van egy mágnes
a zsebében, amelyhez a mesék még a faodúkból, a vonatfülkék eldugott zugaiból,
a cipősarkokból is kiszökkennek, és hozzátapadnak.
De kérdés az is, hogy mit láttat ezekkel a mesékkel? Ez szerencsénkre könnyen
megválaszolható kérdés. Azt láttatja, hogy minden ezen a világon arra vágyik,
hogy mese váljék belőle. A mese imitátorai vagyunk, a létezés legapróbb elemeiben,
mozdulataiban, gesztusaiban, imitálni, hogy miként lehet a nagy mesébe beépülni.
Az időbe tehát. Végső soron az időbe enged betekintést meséivel. (Egyfajta himnikus
azonosulást sejtet egyébként a kötet visszatérő szerkezeti motívuma is, a Kyrie
eleison címet viselő fejezetek.) A tekintetek természete azonban eleve feltételez
egy megoldhatatlan ellentmondást, ettől az olvasói tekintet sem szabadulhat:
soha nem juthatunk a láthatón, a tekinteten túlra. Ez eleve kétséget támaszt
a láttatás megbízhatóságában. És ez teszi a leginkább hitelessé ezeket a meséket.
Kilépve a szabványok közül, megállítják a giccs felé rohanó olvasói képzeletet:
ne higgy nekünk, az elbeszélt világ nem a valóság. Az elbeszélt világ az elbeszélt
valóság. A többit nem tudjuk. Csak képzeljük, milyen.
Felszabadító erejű ez a felismerés. Mert ha van összemérés és konzekvencia (tanulság),
akkor van attól független szubjektum is. Ez a kötet szomorkás hangjának mélyebb,
reménytelibb szólama. Alapvető jellemvonása az is, hogy nem rejt el semmit,
minden tisztán látható, nincs sem irónia, sem gúny, sem pátosz mögé bújtatva.
Ennek a szövegformálásnak nem kell keresztültörni saját hálóin, saját modorán.
Valami, ami egész embert kíván, teljes belemerülést, odahalást, az teszi reménytelivé
ezt a munkát. Reménytelien átélhetővé.
SZABÓ LÁSZLÓ