Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »
Jó szó
Erdélyi Szép Szó 2000. Hargita Kiadóhivatal–Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda,
2001.
Az igen terjedelmes, igényes kivitelű antológia a Majla Sándor szerkesztésében
megjelenő Fagyöngy illetve Dekameron folytatása valamiképpen, ezúttal azonban
együtt szerepel vers és próza. Ami nem baj. Sőt, alkalmat teremt, hogy azok
az alkotók, akik mindkét műfajban közöltek, egy helyen mutathassák be egy év
munkájának legjavát. Egy ilyen jellegű antológiáról (leltár), természetesen
sok minden elmondható, de a szempontokat mindenekelőtt érdemes tisztázni, másképp
parttalanul beszélhetnénk. Melyek ezek a szempontok? Lehetőleg legyen benne
mindenki, aki él és mozog, lehetőleg senki ne uralja a mezőnyt, lehetőleg mindenki
a legjobb színvonalán szerepeljen. Mi más lehetne egy antológia szerkesztésének
a háromparancsolata.
Fekete Vince, a kötet szerkesztőjének javára írható a tájékozottság, hogy ismerte
azokat, akik élnek és mozognak, vagyis szóba jöhető írással jelentkeztek az
elmúlt esztendőben. Válogatása a lapokban, folyóiratokban megjelent írásokból
történt (erdélyi és magyarországi lapokat nevez meg), vagyis tetemes mennyiségű
szöveget kellett elolvasnia. Ugyanakkor ez messzemenő előnnyel is társult, hiszen
nem kellett a szerzőkkel kapcsolatba lépnie, prima vista eldöntenie, hogy megfelelő
szöveget kapott-e vagy sem és így tovább.
Méltatlanul senki nem került be, már csak azért sem, mert méltányolandó szerkesztői
szándék volt a „totálkép” létrehozása, másrészt, amennyiben megnézzük a színvonalas
lapokat, akkor azok anyaga már eleve válogatást jelent, preszelekciót, szavatolt
anyagot, onnantól kezdve nincs más dolgunk: válogassunk az írások közül. Ha
valaki csupán egyetlen írást közölt, mondjuk a Tiszatájban, az is bekerülhet,
és akkor ott a szerkesztőnek nincs más gondja. Gond akkor van, ha a szerző a
megfelelő lapokban több írással is jelentkezett, ebben az esetben ki kell válogatni
a legmegfelelőbbet. (Persze, itt is több munkamódszer létezik, miként szempontunk
is több lehet. Amennyiben például volnának terjedelmi szempontok, akkor azok
überelik a többit. Itt azonban úgy tűnik, nem voltak terjedelmi korlátozások.
És ez külön jó.)
Nagyjából tehát minden jelentős erdélyi alkotó itt van. A nagy hiányzók (Szilágyi
István, Szabó Gyula) valószínűleg nem közöltek az elmúlt évben. Megjegyzendő
továbbá, hogy nincsen jelen az esszé, holott Szilágyi Júlia néhány nagyon fontos
(és ami fő, olvasmányos) esszét közölt az elmúlt évben (de példának okáért az
itt jelen levő prózaírók között is akad, aki mértékadó esszét publikált a tavaly);
és nincs jelen a fikciós publicisztika sem, Kuszálik Péter vagy Kántor Lajos
neve említhető. Sem az esszé, sem a publicisztika nem tartozik egészen ide,
ám az önéletírás, a napló méltán számonkérhető (Szász János vagy Gálfalvi György).
Drámarészleteket sem olvashatunk, holott Visky András és Lakatos Mihály gyakran
közölt drámákat is (Viskynél kimaradt a próza is, pedig néhány szép elbeszélés
jelent meg tőle az elmúlt évben).
Mi mondható el? Talán nem érdemes komoly irodalomtörténeti konzekvenciákat levonni.
A versben igen meghatározónak érződik három irányzat. Az egyik közel áll a(z)
(neo)avantgárdhoz, a Király László, Lászlóffy Aladár fémjelezte vonulathoz,
és részben ide tartozik az amúgy magányosan „mászkáló” Kányádi Sándor is, akitől
soha nem volt idegen (még népiességében sem) az avantgárd bátrabb formavilága.
Aztán szemrevalóan működik a Kovács András Ferenc-féle szerepcserés, egész pályás
letámadás
(amelynek nyilván saját maga a legkeményebb ellenfele), és végül nagyon fülbemászóan
jelen van a legújabb, a KAF-vonulatot tovább egyszerűsítő, sanzon jellegű verselés.
Ennek egyébként van egy különleges zamatú női szekciója is (Kinde Annamária,
László Noémi, megjegyezve, hogy előbbi inkább songos, nem sanzonos).
A prózát tekintve két irály látszódik: az egyikre a történetet látszólagosnak
tekintő, szövegformálásában szövegcentrikus elbeszélői szemlélet a jellemző
(Láng Zsolt, György Attila, Orbán János Dénes), a másikra a történetet látszólagosnak
tartó, szövegformálásában kevésbé szövegcentrikus elbeszélői szemlélet (Sigmond
István, Szakács István Péter, Lőrincz György). Persze ezeken belül külön kategóriák
léteznek. Mindent egybevetve olvasmányos, jó elbeszélések ezek, mintha ez volna
az elsődleges szempont: mármint az olvasmányosság. Ha ezt a szempontot nézzük,
akkor Fodor Sándor, Molnár Vilmos, Lőrincz György tűnik az egyik említhető csoportnak,
és van a másik, az elgondolkodtatóan olvasmányosak csoportja (Lakatos Mihály,
Kozma Mária, Papp Sándor Zsigmond). (És talán egy harmadik is összejön: az unalmasan
olvasmányosaké – lista a szerkesztőségben.)
Úgy érzem, semmiképpen nem kell szégyenkeznünk. Összehasonlítva, mondjuk a példaképül
kínálkozó Körképpel és Szép Szóval (természetesen van, aki itt is, ott is szerepel),
egyértelmű, hogy az erdélyi irodalom a magyar irodalom része, és ami egyértelmű:
megkülönböztető (negatív) jegyekkel nem rendelkezik.
Mindenképpen dicséret illeti hát a kiadókat, Ferenczes Istvánt és Burus Endrét,
hogy megteremtették ezt az antológiát, fontos lehetőséget az erdélyi írók számára.
Hiszen valljuk be, a fentnevezett magyarországi antológiákba nem könnyű bejutni,
és a legkevésbé sem a „minőség” miatt.
TAMÁS ANDREA