DELEATUR

A repülő

És kérdeznek téged, hogy mi történik majd a hegyekkel?
Mondd: – Az én Uram porrá őrölve szerteszórja azokat,
és kopár síkságot hagy ott a helyükön,
nem látsz rajta se hajlatot, se egyenetlenséget.
A távolból bambuszfuvolák édeskés hangját fújdogálta feléje a szél. Megilletődött, de a következő pillanatban fájó karcolások emberi zaját hallotta, s a megálmodott varázslat a jól ismert kétséggé józanult.
mindig csak elveszejtett lélekbárányaidat tudtad megbecsülni hogy keresésükre indulhass mert a keresés bizonytalanságát vágytad az egyértelműségtől menekülő ismeretlen tudást vágytad hogy mára a háznépbazaltszívből kihasadt lelked ezernyi színes kaviccsá gömbölyödjön s most szétguruló lélekkavicsjuhaidat keresed szűkölve hegyeken-völgyeken át szerencsétlen mormolják aludni térő legyintéssel régi pásztortársaid nem láttam bácsika nem láttam visítja kicsigyermekönmagad a meghaló bizonyosságból
Fel-let, ide-odát doboló, ki-kihagyó, meghasadt agya-szíve-mája hidegen a Tudás Fájára tekerőzött, hol a mást álmodni tanító öreg rudibarátjának halála, a régi táncosbarátságok elszunnyadása, a kényszerű száműzetés, a szerencse forgandósága, a remegő változások fogadták. Ezek mind pótolhatók – talán –, markolta meg a kormányt. De fájnak, mert a változás az elmúlás hírnöke, s inkább bánatot okoz mintsem örömöt. A Menny pedig nemcsak tökéletes, hanem a változatlan világ álma is.
Nincsen nem, és nincsen tagadás – Eljöttek hozzád a mi jeleink s te elfelejtetted azokat. És ma így borul rád feledés- sorsdob csattantott feszes, szigorú ritmust agyába. Rálehelt várakozástól megcsömörlött kezére, hogy újra csak az ősi tapsot vágyja, a gyermekként százszor megálmodottat. A lét lassú szörtyögése bizonyossággal balzsamozta szívét, a megmásíthatatlanság bizonyosságát. Idegszálait borissza költők pengették unottan, mint egykoron repedt hangszerük húrjait. A szíve dobbanásával egyező ritmus átjárta a testét: Induljatok innen lefelé a földre mindannyian! Legyetek egymás ellenségei!
Hiába sírnak a halál orgonái – gondolta –, mert tudod és érzed, hogy most te vagy a legcsodálatosabb zeneszerszám, amit Isten valaha is kigondolt. Erősséged a bensődben fészkelő örök, makacs ismétlés, az örökisten értése, szívednek a vele együttvaló, állandó, monoton fuvolahangja és dobütése.
Így remegett – talán sokáig – magánkívül, míg a nóta csendesebbre váltott. Megfáradt a lobogás, már csak a ritmus maradt. De azonnal fellángoltak a titkos szavak: emlékezz, valamikor úgy lángoltál, mint a Nap, íme hát csillanj fel, te őrült gyémánt! Ha a szemedbe néznek, csupán a mindenség fekete tavait látják benne. Ragyogj hát fel! Hidegebb voltál, mint a legszentebb himnusz, mit kisfiúk dúdoltak hajnali ijedtséggel, értetlenül, messzi céltábla vagy csupán, titokban készülődő mártír. Túl hamar ismerted meg a titkokat, elsirattad a Holdat. Ragyogj hát fel a Napban, te őrült gyémánt! Éjszakák fehér árnyékaitól féltél, pedig oly közel voltál a fényhez. Ragyogj hát, ragyogj fel! Halálod dicsőség lesz, s lemondásod megkönnyebbülés sokak számára, tárd ki végre látomásaid bársonyos tolvajszárnyait: mutasd fel a titok aranygyűrűjét, hadd világoljon, világoljon az éjszakában. Őrület vagy mámor? Mi hajt téged, vérzőszívű pléhcéltábla a tökéletesség felé? A tökéletlent a tökéletesség ölébe? Hogy belespriccolva bizonytalanságodat a teremtés hüvelyébe, a legszebb zöld szirmú rózsák viruljanak hajnalban a világ ölén.
A mindenség búzája megőrletik – gondolta, s fogát összeszorítva léghajója ezüstös orrát az eléje tornyosuló Bábel fekete tornyának irányította.
Kacsacsőrű emlősök édes szaxofonmuzsikájára ébredt. Aranytojást tojó angyalok hónaljpihéi simogatták. S ő csak állt, állt tanácstalanul. „Uram! Miért támasztottál föl engem vakon, holott látó voltam?* Sohasem volt ilyen szabad. Sohasem volt ilyen csalódott.

* Korán