Fotóalbum. Üveghintó sétáltatása

Az üveghintó az Országház előtti Országfától indult, és az Erzsébethídon ment át Budára. Hogy minél többen felfigyeljenek rá, tizenkét meztelen lány húzta, ún. „erőslányok”, akikből az olimpiai sikerszámok nagy népszerűségének köszönhetően, nincs hiány ebben az országban. Miközben a hintó az elkerekedett szemű országházi portás előtt elvonult, megszólalt az első mobiltelefon, és hajnali kakasszó-hangon csörgött. Aztán követték a többiek, más-más csengőhangon. A hintó tetejére ugyanis ezer mobiltelefont ragasztott a performansz kitalálója, egy bizonyos K. Manfréd, a Szókratész nevű melegegyesület titkára. Mindegyik hívószámát közölték az újságok, és mindegyik az indulás pillanatában vált elérhetővé. A telefonálóknak arra a kérdésre kellett helyes választ adniuk, hogy ki volt Szókratész édesapjának az egyetlen fia, és az első ezer telefonáló egy-egy mobiltelefont kapott ajándékba (egy itt nem megnevezhető telefontársaság jóvoltából).
A hídra érkező hintót már nagyon sokan követték; többen előreszaladtak, hogy szemből is láthassák az igavonókat, mások oldalról bámulták a hintóban lejátszódó jelenetet; és ez volt a lényeg. Az üveghintóban két meztelen férfitest volt látható szenvedélyes összefonódásban, bár ez az összefonódás nagyon pontatlan kifejezés. Ahogy az óceán két hulláma üldözi egymást Amerikától Európáig, a végtelennek tűnő messzeségen át, nem több reménnyel ölelgette egymást ez a két férfitest: ágaskodtak, egymásnak ütköztek, máris szétváltak, jobbra hajolt az egyik, balra a másik; felívelte hátát, társa átsiklott alatta... Az emlegetett összefonódás maga volt a Lehetetlen, ám a beteljesülés elérhetetlenségének kozmikus szédületében az összefonódni soha nem tudók valószínűleg arról is megfeledkeztek, hogy akkor hát felhagyjanak a további kísérletezéssel. A hullámokat érintő etionomikus észleletet az is erősítette, hogy a szélkorbácsolt tenger fölött cikázó madarak vijjogását idézték az üveghintó vastag falán keresztülszűrődő hangok; ami annak ellenére, hogy művészi hitelességgel támogatta a valóságot (a költészet valóságát természetesen), kicsit mulatságosan hatott (mintha egy befőttesüveget tartana szája elé a beszélő).
Hogy boldogok voltak-e a bentiek? Nem ragadhatunk le e filozófikus kérdésnél, a kép leírásának ugyanis szerényebb célja van: az elbeszélő érdeklődését az üvegfal alig tenyérnyi (kisgyermek-tenyérnyi) darabja vonta magára, arra koncentrálódik figyelme. A hétrétegű (golyóálló) üvegfalba ugyanis egy szitakötő volt belepréselődve. Valahol, valamelyik ragasztórétegben (a hat közül) ott lapult, mikronnyira elvékonyodva egy bogár. Szitakötő? Közelebbről megvizsgálva rémségesnek tűnik, de ennél is fontosabb, hogy amennyiben az elbeszélő tájékozott a bogártanban (tájékozott), könynyen megmondhatja, hogy a feltételesen azonosított szitakötő: vagy egy teljesen ismeretlen fajta, vagy nem is szitakötő. Akkor hát mi? Lássuk csak: jellegzetes a rekeszes szárny, a likacsos orrnyúlvány, a három, teleszkopikusan egymásba csúsztatható hengerből álló szívócső... Azaz egy ötvenszeresére növelt borbogarat („muscas vinulus”), népiesebb nevén muslicát látunk.
Ez a mechanikusan kimerevített forma (művészi megmunkálásával) a véletlenszerűség kiismerhetetlen erényeinek az apoteózisa: a leghatalmasabb erőnek, a legműködőbb működésnek. És mindezen túl: átsejlő képe a hullámzó testeknek, amelyek ebben az átsejlésben, mint valami művészlélekszitán keresztül, átperegnek egy mitikus térbe, ahol immár egy kentaur viaskodik önmagával: nem tudni, hogy szabadulni akar a férfitest a lófartól, vagy éppenséggel magába akarja emészteni. Végzetes ez is, az is, és a megsemmisülés mindkét változatát megízlelve, végül már csak a sóvárgás marad az egyetlen lehetőség...
A két kép: az álló, alig észrevehető, falba rekedt, mellékes, valamint az egyesületi ideológiától átfűtött, botrányos és propagandisztikus másik, a hintó mögött és mellett és előtt lépkedő menettel, amely az üvegfalon tükröződve a legközömbösebb sorfala ennek az egésznek..., valamint az elbeszélő vagyis az elbeszélői szubjektum, nos, így együtt, most érkezünk a budai hídfőhöz, ahol a hét perccel (a diszpécserszolgálat adata) azelőtt kirepedő fővezeték ágaskodó gejzíréhez kirendelt munkások az útelterelő táblákat rakják le egy utánfutóról. Merre tovább? Senki nem tud dönteni. Igy aztán az elbeszélés ezen a ponton megtorpan, mondhatnánk végképp megreked, mert a jó félórát vízben tapicskoló, csalódottan káromkodó menetet az elbeszélői szubjektum, egyrészt időhiányra panaszkodva, leginkább viszont a véletlen lehangoló vidékiességétől lehűtve, már nem követi tovább a gépjárműforgalomtól elzárt rakpartra.

LÁNG ZSOLT