Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. december, XII. évfolyam, 12. szám »
Tóth Mária
Angyal a Földön
Az erkölcs előtt van az éhség.
Bertolt Brecht
A szegények korán fekszenek le. Úgy bújnak ágyba, mintha az öngyilkos ember
gesztusával a semmi közepébe ugranának bele. Ezt a sietős elvackolást soha nem
beszélik meg egymással, csak elvégzik. A lefekvésnek nincs meghitt ceremóniája,
nem kívánnak egymásnak szép álmokat, olyan elesettek, hogy csak lehunyják a
szemüket. Helyzetértékelő képességük már régen cserbenhagyta őket. Az eltelt
napból egyetlen emlékük se marad, mert az éhség íze keserű és ma pontosan olyan,
amilyen az előtte való napon volt.
Benkőék is hamar fekszenek. A lakásban meleg van, szinte barlang-sötét, szemcsés
sötét. A fiatal szülők bent, a kis szobában fekszenek egymás mellett, tisztes
távolságot tartva. Benkő úr fontos személy a családja számára, s a világ szeme
láttára is tiszteletre méltó. Úgy mindenestül. Állása van, s ez manapság nagy
dolog. Benkő úr fontossága tudatában köznapi előnyöket is élvez, ha húst főznek,
Benkőné, Micike alázatos gesztussal neki osztja a nagyobbik darabot. Neje mindig
titokzatos arccal nyilatkozik Benkő úr társadalomban betöltött pozíciójáról,
s ezt olyan meggyőződéssel teszi, hogy a szomszédok előtt Benkő úr „valakivé”
lép elő, akinek a repülőtéren van állása. Benkőnét, Micikét a családja idejében
előkészítette arra, hogy feleség legyen. Nevelésében a hagyományok s a kissé
erőszakos, fitogtató női emancipáció sikerrel elegyült. Ő még tudott engedelmes
és adakozó, türelmes és reménykedő lenni s főleg értett hozzá hallgatni. Nem,
mintha nem lett volna tisztában alárendelt helyzetével a családban, ám volt
annyira okos és gondolkodó lény, hogy mindezt hivatásként fogta fel. Innen eredt
az, hogy Benkő úr fennen hirdette a barátainak: nekem eddig csak egyetlen dolog
sikerült az életben, jól nősültem. A hallgatóság bólogatott, mert azért ez már
valami.
Benkőné kifelé hallgatózik, mert a nagy szobában történik valami. Az ablaküvegen
finom karcolás, a nyolcéves kislány keze érintette, amikor az angyalhoz írt
levelet kitette az ablakba. Miután visszabújt a takaró alá, rövid imát mondott
és lehunyta a szemét. Háttal az ablaknak. Édesmama a lelkükre kötötte, hogy
nem szabad leskelődni, mert akkor az angyal büntetésként negligálni fogja őket.
A kislány még kicsi, nem tudja igazából a negligálni szó értelmét, csak dereng
benne, hogy valami rosszat jelenthet, olyasmit, ami megrövidíti őket. A nagymama
szokta gyakran mondogatni: negligáld és kész! Édesmamának gyönyörű víziója van
az angyalokról, szerinte úgy kell elképzelni őket, mint önálló, titokzatos lényeket,
akik valamiért sose közösködnek a földi halandókkal, ők nem egyebek résen lévő,
mindenre figyelő közvetítőknél. Köztünk meg az Atyaisten között. Az angyalok
a Földről egyenesen az égbe csapódnak be. Ott fent aztán következik a pontos
lajstromozás, könnyet, bánatot, kitartóan elrebegett imát számon tartanak. A
kislány az égi szentség iránti hódolattal gondolja: Isten kell legyen az Isten,
hogy a végtelen sok kérést megjegyezze és néha be is intsen: jó, legyen...
Benkőné, Micike a gyermekeivel pontosan azt tudatta, amit valamikor régen neki
is a lelkére bízott hallgatag nagyanyja, Mamóka, aki valami metamorfózis folytán
ünnepek előtt mindig megeresztette elsatnyult testéből a szárnyas fantáziát,
és olyasmiket közölt unokáival, ami egyáltalán nem tartozott felnőtt ember fülére,
de amire földrajzi zónától és társadalmi rendszertől függetlenül mindig érzékeny
a titkokkal teli mesére kiéhezett gyermeki lélek. Benkőné, Micike esténként
a gyermekei fülébe duruzsolta azt, amit ő is életre szóló ajándékként kapott,
és minden bizonyossággal adottsága lehetett az előadáshoz, mert az ő, tévén
nevelkedett, okos gyermekei minden szavát elhitték. Az angyalt is. Micike született
pedagógus volt, empátiával hajolt le a gyermekeihez, biztos volt benne, hogy
most például abban a korban vannak, amikor hétköznapjaikban minduntalan egyedi
csodák bukkannak fel, s ettől a lelkük megtelik a sejtésből fakadó derűvel.
S amit a gyermekek édesmamától hallottak, azt valamiféle többletértelemmel toldják
meg. Ebből aztán az a pozitív lelkiállapot alakul ki, ami egész életre felmálházza
őket a hitnek hitével. Most tanulnak meg boldognak lenni.
Micike a nagyszobában való matatást tűélesen hallotta, az anyáknak roppant kifinomult
a hallásuk, nem is fülük, hanem antennájuk van, ami az alig percipiálható zajokat
is felfogja. Micike fiatal teste íjként megfeszült, vékony, száraz ajka belesajgott,
amikor azt suttogta:
„Jézus, Mária, már megint...”
A férfi letaglózottan feküdt asszonya mellett. A sötétséget nem volt ajánlatos
megpattintaniuk, mert a kislány – a két gyermek közül a nagyobbik – netán felébredne
első álmából, s menten szaladna a szüleihez a hírrel: levelet írt az angyalnak.
Micike félt ezektől a levelektől, tavalyról ismeri a szövegüket. Az ő kislánya
jól nevelt, „bien élevé” – mondanák rá a franciák fejbólogatva, márpedig azok
ott adnak a jó modorra. Jól nevelt és telve van várakozással. A várakozás nagysága
a francia és a romániai gyermekek számára egyforma, vagyis végtelen. Ez tölti
be az ünnep előtti napokat mindenütt a világon
A férfi kissé férfi módra szekáns.
„Mi van már megint?” – mert, hogy náluk, ahol gyerekek nőnek fel, mindig van
valami.
Benkőné, Micike alig hallhatóan közli az urával:
„Mi hogy lenne? Emília újabb levelet írt az angyalnak, kitette az ablakba...
A héten ez már a második.”
A férfi felnevet, asszonya ott érzi vállán ajkának a melegét, s ez jó volt,
újból testközelségbe kerültek egymáshoz, mintha a sötétség sodorná őket.
„Úgy kell neked” – mondja Benkő úr okossága birtokában.
„Jaj, hogy te miket beszélsz!” – tiltakozik Micike valami ellen, amit ő hívott
ki magára a sorstól, azokkal az ígéretes biztatásokkal, hogy: van angyal, gyerekek,
benneteket se fog elkerülni...
Benkő úr karja becsúszik a felesége nyaka alá, eszébe jut a gyermekkora, erre
néha fennhangon is szokott emlékezni, mint a spártai nevelés modell érvényű
kútfőjéről.
„Nálunk, otthon nem volt mese angyalokról. A fát együtt vettük meg a Faterrel
a piacon, együtt is díszítettük fel, szenteste aztán alája álltunk, elénekeltük
a Mennyből az angyalt, megadtuk az ünnep módját, de azért nagyon reális volt
minden. Nem csalogattuk le az égről az angyalokat, nem hitették el velünk, hogy
majd hozzánk is jön az angyal. A mi szüleink arra neveltek bennünket, hogy ne
bízzunk senkiben, legyünk résen, mert a világ tele van rossz emberekkel, úgyis,
mint ördögökkel.”
Benkőné, Micike az emberéhez bújva sóhajt fojt vissza, mert ismerte puritán
anyósát, akinek lúgszagú konyhájában szomorúak lehettek a hétköznapok, kissé
egyforma ízű minden étel s állandóan kicsapva a felső ablak. Télen, nyáron.
Egy ilyen konyhában nem lehet felkérezkedni a mama térdére és elpanaszolni a
világ dolgait, ajkát nézni igéző rábámulással, hogy onnan szívjuk fel a mesét.
Sose feledi, mikor István bemutatta őt a szüleinek, egyáltalán nem volt nagy
lelkendezés, nem ölelték magukhoz. Kezet fogtak vele. Ez – számára – egy kicsit
furcsa volt, szinte hihetetlen, hogy csak úgy paroláznak vele. Majd az anyósa
a konyhában leült a hokedlire, lapátszerű, kidolgozott keze a térdén, mintha
valami széteséstől félve összemarkolná magát. Az anyósa szívósan hallgatott,
nézte őt, majd váratlanul a lelkére kötötte: „Aztán becsüld meg Istvánt, korrekt
egy fiú...” Bólintott, hogy jó, majd megbecsüli, ő is hasonlót tételezett fel
róla és várt el tőle. Ezzel az anyósa eltűnt, és valahonnan a kamrából, a szoba
mélyéből piskótarolót hozott elő. Ez nagy költekezés lehetett számukra, s ez
abból is kiderült, ahogyan az anyósa magasba tartva hozta a tésztástálat. Az
apósa, aki addig kukkot se szólt, most rekedtes hangon megnyikkant: „Hallod,
nem kell az egészet felvágni, hagyjál belőle a másiknak is...” Benkőné, Micike
később rádöbbent, hogy a másik mindig az a fiú volt, aki történetesen nem tartózkodott
a helyszínen. A szülők ritkán szólították a keresztnevükön a gyermekeiket, nem
ajnározták őket, Micike szerint, magukban attól tarthattak, jaj, ha bizalmaskodnak,
odalesz a gyermeki tisztelet, oda a kézcsók, a lesütött szemű engedelmesség.
Búcsúzáskor következett az anyósa váratlan gesztusa, újságpapírba csomagolt
törölközőt adott neki, a prolinőknek abból az okoskodásából kiindulva, hogy
törölközőből sosincs elegendő egy háznál.
Benkő István – néha – elég ritkán megsejtette azt, amire asszonya gondolt.
„Így is lehetett élni...” – közli Micikével a szülei feloldozását.
A fiatalasszony most se ellenkezik, de azért a kételkedését nem rejti véka alá:
„Lehetett, csak az a kérdés, hogy érdemes volt-e? Hallod, aztán nehogy eszedbe
jusson magaddal vinni a gyerekeket fát venni, nehogy megtedd ezt, mert örök
harag.”
„Miért, mikor vettem én fát? Kisgyöngyöm, annyit már tudhatsz, hogy az ünnepek
nagy rendezője te voltál és te is maradsz...” – hogy ezt így a felesége fülébe
súgta végleg kiment szeméből az álom, keze odacsúszott Micike hasára és simogatni
kezdte. Tíz év házasság után a szavak, azok a kissé obszcén szavak, ahogyan
a szerelmesek közelednek egymáshoz (mintha titokzatos, egyedi szótáruk lenne)
már megkoptak, maradt az öreg szeretők összeszokása. A testük még éber volt,
még kívánták egymást. Olyan lendülettel keresik egymás ajkát, mint szerelmük
első idejében.
S a férfiből az éjszaka sötétjében kibukik a kérdés:
„Hol van a kondóm....?”
Benkőné, Micike, az alázatos, jó asszony most némi rosszasággal felnevet:
„Hol lenne, hát az üzletben... Nekem alig futja kenyérre. Remélem, ezt azért
tudod...”
A férfi, aki különösebben nem okos, de nem is buta, mindent lát, felmér, de
nem tesz szóvá, mert így az ő tehetetlensége, hogy a családját ellássa, kisebbnek
tűnik. Ha nem mondunk ki valamit, nem válik égrekiáltóvá, valahol szemérmesen
elrejtve marad. Benkő úr most viszont a szexre koncentrál, egyezkedni igyekszik:
„Ide figyelj, Micike, majd én vigyázni fogok, na, mit szólsz hozzá?”
Az asszony kissé szögletesen, majdnem durván eltolja magától az ura keresgélő
kezét.
„Arról szó se lehet! Vigyáztál te már máskor is, mégis terhes maradtam. Tudod
mit, aludj el szépen, holnap reggel majd jókedvűen ébredsz.”
Hallgatnak a sötétben, mindegyikük magában taglalja a vágyait, azt, hogy
lám, nekik már ez sem megengedett.
S a férfi megadással belenyugszik az elutasításba, ha nem hát nem. Benkő úrnak
nagy gyakorlata van a lemondásban.
„Hetente azért egy kondómot megreszkírozhatnál...”
„Aha...” – hagyja helyben Benkőné, Micike, mert a bevásárlás is asszony dolga,
kenyér, tej, karácsonyfa, kondóm. És a még szerelmes házaspár között nincs harag,
se rábeszélő, könyörgő kérés. A két fiatal test fekszik egymás mellett, csak
annyi, hogy már nem érintik egymást.
A társas emberek magányának az órája az éjszaka, amikor a sötétben eltávolodnak
egymás látásától, testi jelenlététől. Benkőné, Micikének szüksége van arra,
hogy végre magában legyen, s ahogy ott fekszik, eszébe jut, hogy minden reggel
meghal egy kicsit a bánattól, és minden este, a fürdetés idejére feltámad. Ágyba
viszi a gyermekeket, simogatja, kényezteti őket, mesét mond nekik, tulajdonos
a gyermekei felett és adakozó matróna. Gátlásai megszűnnek, a legváratlanabb
szavakat veszi ajkára, ami leírva édeskés, túlzás lenne, ám így, este, odakínálva
a kislánynak, a kisfiúnak, természetesnek hangzik. És erre fognak évtizedek
múlva is emlékezni a gyermekek...
Micike elhallgatta az ura előtt, hogy ma becsengetett hozzájuk Szabó úr, a házkezelőség
adminisztrátora. Rögtön rátért a lényegre, hallotta, hogy Benkőné asszony munkanélküli,
esetleg beállna takarítónőnek. A fizetség havonta egymillió lej. Na, mit szól
hozzá? Első pillanatban nem szólt semmit, hiszen a munka nem szégyen, már rá
is állt volna, amikor eszébe jutott, netán a kegyetlenkedő kölykök majd kiröhögik
az ő gyermekeit, hogy az anyjuk takarítónő. Kávét főzött a munkaköpenyes, micisapkás
Szabó úrnak és elutasította. Az urára fogta, hogy biztosan nem egyezne bele.
Szabó úr egy egészen kicsit dilémában volt: „De hát miféle egy ember ez a maga
ura, hogy ilyen fenn hordja az orrát?” 0 azt felelte Szabó úrnak is, amit a
szomszédok kérdésére: van egy kis állása a repülőtéren. Még erős volt, védelmezte
az urát meg a gyermekeit. Szabó úr finomkodó mozdulattal billegtette a csészét
a kezében, és kissé túl hangosan szürcsölte a nedűt, de ez neki föl se tűnt.
A mai napig sose sikerült eldöntenie, hogy ezek a Benkőék mifélék, jobb úriemberek,
vagy a pórnéphez tartozók. Lám, a fiatalasszony halkan, elegánsan utasította
el a munkalehetőséget, az urára hivatkozott. Mikor már az előszobában búcsúzkodtak,
annyit még otthagyott maga után: „Azt tetszett mondani, hogy kicsi állása van
Benkő úrnak, az kejicsókolom kicsi pénz is.” Erre Micike már nem szólt egyetlen
szót se, csak bólogatott.
Benkőné, Micike az éjszakai virrasztás óráiban már bánja, hogy olyan könnyen
lemondott Szabó úrnak, csak jól jönne a háznál havonta egymillió lej. Manapság
már nem nagy pénz, de valamennyi, a gyermekeknek minden nap jobb uzsonnát csomagolhatna.
Azt ugye az iskolában látják a többiek, azzal még kérkedni is lehetne. A diktatúra
idején az anyja üzemi könyvtáros volt, tanítóképzőt végzett, de a városban nem
jutott álláshoz, így hát másutt helyezkedett el, nem a tanügyben. A mama remek
uzsonnákat készített neki, ízlésesen szalvétába is csomagolta. Egyszer azt mesélte
neki – olvasta valahol –, hogy a japán anyák versengenek egymással abban, ki
készít jobb, mutatósabb uzsonnát a gyermekének. Az ő gyermekkorában minden nyáron
nyaralni mentek. Akkor ez nem számított fényűzésnek, minden proli nyaralt. A
mama beszélte rá, hogy iratkozzék nyomdaipari szakiskolába, az valahogy közel
volt a könyves szakmához. Hallgatott rá és nem bánta meg, szép mesterség volt,
izgalommal teli, szóval minden, csak nem unalmas. Most, a kapitalizmusban a
nyomdák egymás után csődbe jutnak, bezárnak... Nincs szükség nyomdászokra. Mamóka,
annak idején, elámult a végtelen csodálkozástól: „Hát ez lányoknak való szakma?
Az én fiatal koromban a nyomdászok mind egy szálig férfiak voltak, vasárnap,
kezükön cérnakesztyűvel spacíroztak a korzón... Olvasott emberek voltak, mondom,
majdnem urak, úgy is viselkedtek...” Az ünnepek előtt mindig Mamókához futott,
a kis házba. Az öregasszony hadiözvegy volt, nyugdíjat is kapott, művelte a
kertjét, szegény volt, de tisztességesen megélt. „Hozzánk sose ragadt pénz.
A te nagyapád, ugyebár a háborúban odaveszett, és fel kellett neveljem a gyermekeket.
Amikor bejöttek a ruszkik, most úgy mondják, hogy felszabadítottak bennünket,
nekem, fiam, akkor egy banim se volt. Beszállásoltak hozzánk egy orosz tisztet.
Na, az, kérlek szépen, bejött hozzám éjszaka a hálószobába, és leült az ágyam
szélére: mamása, jeszt gyengi – és mutatta a pénzt. Felültem és sírva fakadtam,
hogy, jaj, maga most meg akar engem erőszakolni? Szépen simogatta a fejemet,
és gondolom, azt hajtogatta, hogy ne sírjak... Jaj, eztet még a te anyádnak
se meséltem el soha, de soha, hajoljál csak közelebb, megmondom én neked, hogy
akkor mi történt velem a második világháború idején...” Közel hajolt a csupa
ránc, lángoló szemű öregasszonyhoz és megtudta, hogy Mamókával mit is csinált
az a snájdig orosz tiszt. Bólintott. Más háborúkban, más asszonyokkal is megesett.
„De várjál csak, most jön a lényeg, sok pénzt hagyott az éjjeliszekrényen, egy
évig éltünk belőle. Fel akartam jelenteni a városparancsnokságon, de ha ezt
megteszem, a dolog kitudódik, az én szégyenem lesz, hogy orosz katonák macája
voltam. Olyan végtelenül szépen bánt belem, hogy még nekem is jó volt. De ezt
nehogy eláruld az anyádnak, benned megbízom, te megértesz engem, az anyád viszont
szigorúbb, ő elítélne... Hidd meg, a szegénység vitt erre a lépésre, úgy bizony.
Egy szegény ember nem lehet erkölcsös, a szegénység lealáz, úgy, ahogy mondom...”
Amikor haldoklott, azt hajtogatta: „És ne bosszuljatok meg...” Ő megnyugtatta,
hogy rendben, nem fogják megboszszulni, különben is volt valami nevetséges az
egészben, kit vádoljanak, a marha-nagy szovjet hadsereget... A mama intett neki,
hogy az öregasszony félrebeszél. Ő tudta, hogy Mamóka nagyon is magánál van.
Kitapickol a nagyszobába, és az ablakból kiveszi a kislánya levelét. A konyhaasztal
mellett, álltában olvassa el, hogy lám csak, mit várnak az angyaltól az ő gyermekei.
Ezek a mai gyermekek már tudnak kérni. Ő kicsi korában kérni se merészelt, attól
tartott, hogy az angyal majd megharagszik rá. Összetépi a kislánya levelét,
és kezét az arcára szorítja: „Meg fogok őrülni, ebből a nyomorból nincs kiút...”
Halkan, könnyek nélkül sírdogál. Arra gondol, még szerencse, hogy az urának
van állása, a repülőteret járja körbe, s a megadott helyen, a megadott időben
belelő a levegőbe, amitől a madarak menekülésszerűen továbbrepülnek, tisztes
távolba a le és felszálló gépektől. A repülőtér környékén erős a légmozgás,
szelek fújnak, a zaj is fülsiketítő. Benkő István feje télen sállal bekötve.
A téli hónapokban állandóan fázik, nyáron a hőségtől szenved. Ugyan ki törődik
egy nagy repülőtéren a madárijesztővel? Státusa egészen alul van, a takarítószemélyzettel
egy sorban. És mivel Benkőék mindezt jól tudják, Micike mélyen bezárja magába
a félelemmel teli remegést, hogy az ura egy szép napon majd kijelenti: felmondok,
elegem van ebből az állásból... De ilyesmi nem következik be, a férfiban van
kötelességtudat, minden nap lehajtott fejjel elindul előre, robotol mukkanás
nélkül... Micike sírdogál tovább. „Segít az idő, amely gáláns férfi” – mondta
ki valamikor régen, egy más korban Mazarin, de erről Micikének halvány fogalma
se lehetett, s ha lenne is, sok vigaszt nem nyújtana neki. Szinte vonszolja
magát az ágyig, arra gondol, milyen jó lenne álom nélkül aludni, kikapcsolódni
a világ körforgásából. Micike ott tartott, hogy már az álmoktól is rettegett,
mert azok satnya elburjánzásai voltak a jelennek. Az még jó, ha tévéálmai vannak,
ül a készülék előtt, és szépen belecsúszik a minden lehetőségek világába, már
amit a kamera az orrára köt, s ez amolyan mások látta álomvilág, amit ő elorozva
birtokol. Mostanában karácsonyfákkal álmodik, üveg mögött, nagyáruházak kirakatában,
de az is lehetséges, hogy múzeumban, mert a fa mellett mindig díszes kis tábla:
megérinteni tilos és nem ajánlatos... Benne volt egy lelkiállapotban, és nem
volt képes szabadulni tőle.
És másnap délelőtt, úgy tíz óra tájban becsengetett Gergelyné, Micike anyja.
Gergelyné magas, csontos asszony, aki még most, a generál szegénység idején
is ad magára, majdnem jól öltözött. Kabátjából friss hideg árad. Leteszi kötött
kalapkáját, és a fűtőtesthez trappol. Kitárt tenyerével végigtapogatja.
„Aha, szóval nálatok is működik, tűrhetően meleg, mert ha már a fűtésre borsos
árat szednek be tőlünk, legalább ne fázzunk” - kissé fontoskodva felvonja szemöldöke
vékony, kihúzott ívét, mintha valami lényegeset közölt volna a lányával, s elkezdi
levetni a télikabátját, ami valamikor jobb darabnak számított, a divatházban
varratta. Hangjában felsejlik a gúny: „Csak más dolog egy meleg lakásban éhezni,
nincs igazam?”
Micike lótuszülésben kuporog a fotelben, lábfeje a combtövénél, és mélyeket
lélegzik. Most lazít.
„Gondolom, mama, azért maga nem éhezik, magának elég jó nyugdíja van...” Az
igazság az, hogy néha irigységgel gondol az anyjára, aki független és önellátó.
Nagy dolog ez most, a posztforradalmi időkben.
„Éppen, hogy éhen nem halok belőle. Szerencsémre egészséges vagyok, nem költök
gyógyszerekre...” Tekintete néhány percig kitartóan, szinte kutatva méricskéli
a lányát, mintha végre valamit ki szeretne deríteni róla, aztán, hogy ez nem
sikerül, némi szemrehányással állapítja meg: „Más öreget segítenek a gyermekei,
havonta fix összeget számolnak le neki a konyhaasztalra. Ó, vannak azért ma
is jó egzisztenciák, szerencsés emberek. Engem ki segítsen? Keleten tisztelik
az öreg és a kövér embereket. Más világ, más kultúra...”
Micike erre nem szól semmit, mert nem nyugtathatja meg ezt az ő, még jó erőben
lévő anyját, hogy a jövőben fix összeget fog leszámolni az asztalra.
Gergelyné kényelmesen hátradől a fotelben. Kellemes látványt nyújt, a haja kékesfehér
fényesség, mosás után valami hamvasítóval öblíti le. Ősz, de nem sárgásan, elhanyagoltan
ősz. Ez megemeli nimbuszát, miszerint ő egy úrinő.
„A temetőből jövök, hiszen te tudod, ünnepek előtt mindig kimegyek Mamókához.
Vettem egy kis koszorút, tobozokból, szalmavirágból, szalagot is tétettem rá
felirattal: a legtisztább anyának, aki szeretett bennünket... Biztosan örvend
neki Mamóka, de ahhoz se fér kétség, hogy ez kijár neki. Atyaisten, milyen szépen
nevelt fel bennünket! A háború után éhezés volt, nyomor, nálunk minden nap meleg
étel került az asztalra, rendes, tiszta ruhákban jártunk. Sose feledem, egyszer,
az elemiben, karácsonyi betlehemes játékot adtunk elő, rám az egyik angyal szerepét
osztották... Volt Mamókának egy szál, selyemből való hálóinge, rózsaszínű selyem,
ha tudni akarod, azt alakította rám angyalruhának. Tündéri volt. Valami kis
verses szöveget is mondtam, egy mondatra emlékszem belőle: ha a csúcsra érünk,
meg lesz fizetve minden fáradtságunk... Minden tanítónőnek van egy-két ilyen
darabja, amit évtizedeken át betanít a gyerekeknek... Látod, Mamóka az az asszony,
akinek a tisztaságában sose kételkedtem. Milyen fiatal és szép volt, amikor
a tata a fronton odaveszett, de soha férfi nem tette be a lábát hozzánk. Hűséges
özvegy volt. Nincs igazam?” A tekintetével is közölni akart valamit a lányával,
ösztökélte, hogy olvasson belőle, értsen egyet vele.
Micike hangulata a jógázásnak betudhatóan őszinte rokonszenvbe fordult, helyeselt:
„Aha, igaza van, mama...” – és a világért se ejtett volna foltot a legtisztább
anya vizázsán, aki olyan mérhetetlenül tiszta volt, hogy az évtizedek múlásával
is meg kell köszönni neki. Micike arra gondol, ha ez megnyugtatja az ő anyját,
ám legyen.
Gergelyné a lírai hangvételű emlékezés után visszacsöppen a hétköznapokba, és
azt kérdezi:
„Igaz is, mit akarok kérdezni tőled, a fát már megvetted-e? Egy szebb belekerül
kétszázezer lejbe is...”
Micike lótuszülésben elhelyezett lába görcsösen remegni kezd, olyan vibrálások
járják át az egész testét, hogy az már fizikai fájdalomhoz hasonló.
„Jókat kérdez tőlem, mama! Miből vegyek fát...?”
Gergelyné szipog, mintha sírás környékezné, de ez csak felszínes látszat. Nem
pityergős alkatú asszony.
„Pedig a legfőbb ideje lenne megvenni a fát... Majd én is beszerzek magamnak
egy gallyat, az illata miatt... Mert mit gondolsz, engem nem foglalkoztat a
ti helyzetetek...? Nem lehetsz érzéketlen a fájdalommal szemben, mert erkölcstelenné
válsz... 0, bár tudnálak én segíteni benneteket, bár vehetnék a gyermekeknek
valami szép ajándékot, de hol van nekem pénzem erre?” Sápadt, amúgy vértelen
arca hirtelen ellágyul, egészen elereszti magát. A hangjában mosoly bujkál,
s az odavetül az arcára, az ajka köré, a tekintetébe.
„Atyaisten, micsoda karácsonyokat rendeztünk az én fiatal koromban, beigli,
töltött káposzta, kacsasült... Mamóka ott, a régi házban már hetekkel előtte
tömte a récéket... Én, igaz, pro form párttag voltam, de a hitem, az megmaradt,
benneteket is megkereszteltettelek. Mi soha nem lefüggönyözött lakásban gyújtottuk
meg a karácsonyfán a gyertyákat, hanem a világ szeme láttára. Vállaltuk az ünnepeket.
A párttitkárom kezében notesszel ott ugrabugrált a ház előtt a nagy hóban, és
felírta magának mindazokat, akik fát állítottak. Én is bekerültem a noteszébe,
s utána berendelt a pártbizottsághoz és nekem támadt: maga, Gergely elvtársnő,
párttag létére karácsonyt ünnepelt, ne is tagadja, a két szememmel láttam, gyújtogatta
szépen a fán a gyertyákat, s ha ez így igaz, maga miként terjeszti a marxizmus-leninizmust
a könyvtárban? Mi lesz ezekkel a nagyszerű eszmékkel? Én eztet egyáltalán nem
tűrhetem, javasolni fogom, hogy az alapszervezetben beszéljék meg a magatartását.
ítélkezzenek maga felett az elvtársak. Isten erőt adott nekem, hogy megválaszoljak
ennek a mitugrásznak, mondom én, jó lesz, ha maga, elvtársam, nem avatkozik
bele az én magánéletembe, maga ne akarja elorozni a gyermekeim elől a világ
egyik legszebb legendáját, mert én aztat nem engedem meg... Annak a nyomorult
párttitkárnak egy vallásos zsidónő volt a felesége, ortodox zsidó, otthon kóser
háztartást vezetett. Ismertem jól, a piacon néha összetalálkoztunk, mindig megállított,
s ha az ura szóba került, csak úgy emlegette: az elvtárs. Gondolom, ezt a házasságot
egyensúlyozni vált nagy ateistává a párttitkár. Megbocsátottam neki, de soha
nem felejtettem el. Mit szólsz hozzá, ezek szerint én nem vagyok jó keresztény?
Akkor lettem volna jó keresztény, ha megbocsátás mellett el is felejtettem volna
az egészet...”
Micikének a gyermekkorában halvány fogalma se volt minderről, s most nagyon
jólesik neki, hogy a mama olyan méltósággal kiállt az ő karácsonyukért. Azért
motoszkál benne a kíváncsiság:
„Na és a végén elővették a mamát?”
Gergelyné legyint:
„Vették elő az anyjuk kínját, jártatták a szájukat, mert egy biztos, a kommunisták
nagyon értettek a fenyegetőzéshez, a terrorhoz. Világos, hogy nem vették elő,
mert túl sokan lettünk volna. Tudták ők jól, hogy mikor kell retirálni. Ó, hogy
én most miért nem tudok egy nagy, karácsonyi ebédet rendezni, leültetni mindannyiotokat
egy asztal köré. Pascal satnya jellemnek nevezi a szeretet nélküli szellemeket,
mert a szeretetet élni kell, kimutatni, árasztani a környezetünkre. Isten minden
szeretetben jelen van.”
Benkőné, Micike hangja cérnavékony bizonytalanság, amikor előbátortalankodik
a kérdéssel:
„Hát az a Pascal meg kicsoda volt?”
Gergelyné kissé meglepett, nem dorgál, pusztán felvilágosítja a lányát:
„Blaise Pascal egy nagy francia író volt. Látod, látod, kislányom, ha te beérted
annyival, amennyit a szakiskolában tanultál, ha nem kerested a könyveket, ha
nem olvastál eleget...” – megvonja szögletes vállát: „Mit mondjak, amikor te
felnőttél, ez volt az állampolitika, a kommunistáknak nem volt szükségük intelligenciára,
nekik munkaerő kellett, robotoló névtelenek. Nekem, kérlek szépen, a képzőben
enciklopédikus műveltségű tanáraim voltak. Alig vártuk, hogy becsengessenek,
hogy fellépjenek a katedrára és megszólaljanak. Remekeltek, valóságos előadásokat
tartottak nekünk. Aztán a plébánián minden héten vallásórát rendeztek nekünk,
a kommunisták nagy fanyalogva kénytelenek voltak ezt elnézni a papoknak. Az
osztályfőnöknőnk a lelkünkre kötötte: biblikus műveltség nélkül nincs kultúra...
Igy hát mi oda is beültünk... Kislányom, még olvassál te is, vegyél a kezedbe
egy könyvet. Nyugaton az átlagember hetente kiolvas egy könyvet. Nézegetem a
tévé ötben, ebben a remek francia adóban, hogy azok naponta beprezentálnak egy
könyvet, nem is szólva a lexikonok sokaságáról... Sajnos, téged nem sikerült
rávenni a könyvek szeretetére...”
Micike mérhetetlenül álmélkodik, csodálja a Gergelynének nevezett anyját, aki
idős korára is szellemileg friss, olvas, tudja, hogy a tévében mit kell megnézni.
Gergelyné nem vegetáló öreg, hanem gondolkodó lény. És Micike váratlanul felnevet,
akkora képtelenség, hogy ő könyvet vásároljon.
„Hol van nekem pénzem könyvekre! A gyermekeim az én régi mesekönyveimet olvassák...
István fizetése kicsi...”
A veje nevének hallatára Gergelyné felkapja a fejét.
„Igaz is, hogy van a madárijesztő?” – felnevet, arcán mélységes lenézés. Mióta
Benkő István a repülőtéren dolgozott, az idős hölgy, valahányszor a veje szóba
került, csak madárijesztőnek titulálja. „Még ijesztgeti azokat a szegény madárkákat?
Nem mondom, nagy egzisztencia. Egy fiatal férfi hogyan érheti be ennyivel?”
Micikének most az egyszer nincs ereje az ura megvédéséhez. Néha olyasmiket mondtak
egymásnak, hogy ellenségek is lehettek volna.
Gergelyné arra kéri a lányát:
„Hanem hallod, főzhetnél egy jó, meleg teát, átfáztam a temetőben. Te soha nem
jönnél el hozzám...”
Micike a konyhában matat, főzi a teát, onnan kiáltja be:
„Mikor van nekem időm vizitbe menni! Régen egy asszony egész nap a háztartás
vezetésével és a gyermekekkel foglalkozott.”
Gergelyné replikázik:
„Mikor volt az! Már az én koromban is dolgoznia kellett egy nőnek, jöttek a
kommunisták és felszabadították a nőket, egyenjogúság volt, a nőknek is dolgozniuk
kellett. Ez volt az első műszak, otthon a nyakukba szakadt a második műszak,
éjszakáig. Asszonyok, nesze nektek egyenjogúság!” Hörböl a teából, és menten
el is fintorítja az arcát: „Mi az, csak ilyen gyenge tea van? Ennek aztán szemernyi
aromája sincs, pontosan olyan, mint a mosogatóié...” – és fixírozza a lányát,
mintha valami magyarázkodást remélne tőle a tea silányságára vonatkozóan.
Micike kínjában felnyög:
„Jaj, mama, ne keserítsen el, az aromás tea az én legnagyobb gondom. Jó, ha
a gyerekeknek vehetek naponta egy liter tejet...”
Gergelyné letette a teáscsészét az asztalra, távolabb is tolta magától, köszönte,
de nem kért többet belőle, s ezzel elérkezettnek látta a pillanatot, hogy rátérjen
kedvenc témájára:
„Ó, ha te annak idején hallgatsz rám, és férjhez mész az állatorvoshoz, ma a
fejed se fájna. Micsoda kabinetje van, micsoda úri egy pacientúra, fajkutyák,
fajmacskák, a gazdik elegáns, jól fizető emberek... Arról nem is beszélve, hogy
a doktor prezentábilis egy férfi, bárhol meg lehet vele jelenni, nem, mint...”
– itt jobbnak látta elhallgatni.
Micike elzárkózik a szemrehányás elől.
„Mama, már számtalanszor kértem, hogy ezt ne hozza szóba, különben is nem rossz
az én házasságom. István soha annyit nem mond nekem: eridj odébb!”
Gergelyné erre nagy erővel a térdére csap, kellemetlen kis csattanás, nem
úrinőhöz méltó gesztus.
„Na, ha már ez is erény! Szerintem egy házasság attól jó, ha szolid anyagi alapja
van, de ez ma már tényleg nem téma. Teneked a madárijesztő kellett, hát megkaptad.
Világos, hogy te őt szereted, nem engemet” – mondta Gergelyné, és látszott rajta,
hogy ez már nem is fáj neki, semmi esetre nem tekinti veszteségnek.
Gergelyné készül elvonulni, felveszi a télikabátját, rövid sziszegések, jajgatások
közepette igyekszik a felvonó felé, ahol formális csókot váltanak.
„Isten vele, mama!” - mondja Micike.
„Jól van, jól van...” – mondja Gergelyné, s ezzel eltűnik a lánya szeme elől
a felvonóban. Kissé megkönnyebbülten felsóhajt, hogy ezen is túl van. Imádja
a családját, de már fárasztják, ettől aztán alakja szinte megroggyan, hajlott
háttal lép ki az utcára és viszi magát meg az egész, elpackázott életét. Szomorú,
de elviselhetően.
Ez az az óra, amikor a nagy házban valószerűtlen csend honol, szinte süket csend.
Micike ellazult tagokkal ül a kagylófotelben. Pontosan ez az óra az, amikor
minden nap bekövetkezik egy kicsit a halála, s ez főleg a fizikai erő megcsappanásából
derül ki, holmi ólmos fáradtságból, nem takarít, nem rendezget a lakásban, csak
üldögél. Nehezére esne egy fakanalat is felemelnie. Micike gyermekkora régi
karácsonyaira gondol, amikor nem volt szabad az ünnepről egy kukkot se szólni,
mert aki megtette, azt a tanító elvtársnő pellengérre állította az osztály elé,
és nekiszegezte az obligát osztályharcos kérdést: te miféle pionír vagy? Annak
idején nem is egyszer elgondolkozott felette, igaz is, miféle pionír ő? Nem
vonzotta semmi a szervezetből, kissé unta a ceremóniákat, az ünnepi kivonulásokat,
a pioníravatást, amire emlékműveknél került sor. A mama soha nem kötötte a lelkére,
hogy az iskolában nehogy fecsegjen a karácsonyfáról, a bőséges ünnepi ebédről.
Rábízta, hogy majd titkolódzni fog, vagy szóra nyitja az ajkát. 0 már alkatánál
fogva is a hallgatás mellett döntött. Csak vitték, viselték az ünnepet a lelkük
mélyébe zárva. Ha ünnep táján valaki becsengetett hozzájuk, az illetőt az előszobában
fogadták. Minden más ajtó zárva maradt. Félő volt ugyanis, hogy a vendég majd
kiadja őket, informálja a tanítónőt, levelet ír a pártbizottságnak, s következik
a zaklatás. S a szobák mélyébe bezárt fák pazar illatukkal elárasztották az
egész lakást, hadat üzenve a szocializmus új embereinek, a besúgóknak. A forradalom
után derült ki, hogy félmilliónál is több besúgó volt. És Benkőné, Micike ebben
a csendes órában döbben rá az alapigazságra: a diktatúra idejében tilos volt
a karácsonyt megülni, a kapitalizmusban már nincs semmi letiltva, most csak
az a helyzet, hogy a szegénység miatt fényűzés lenne az ünnepet megtartani.
„Egyre megy – suttogja maga elé –, régen nem volt szabad, ma nem lehet. Isten
verje meg a szocializmust is, a kapitalizmust is!” – vonja le a következtetést.
Végre lerázza magáról a letargiát, itt az ideje, hogy lemenjen bevásárolni.
Liternyi tej és két vekni kerül ma is a szatyrába. Ennyi és nem több. Aztán
ebédre majd összeüti a krumplipaprikást, makarónit is tesz bele, attól telik
a has. Szerencséjére a gyermekek mukkanás nélkül kanalazzák. Jó gyermekeket
adott Isten neki, akik megérdemelnék, hogy karácsonykor busásan magajándékozzák
őket. Micike szomorú, mert tudja, hogy az ajándékokat kerek e világon nem érdem
szerint osztogatják, és neki hovatovább az a meggyőződése, hogy a szegénység
predesztináció, születünk rá, a karmánkban van. Ő szegény volt gyermekkorában,
és ma is az.
És lent, az utcán nyoma sincs ünnepi hangulatnak. Senki nem siet egy biztos
cél felé, az emberek lézengenek. Rosszul öltözött nők és férfiak ténferegnek
üres szatyrokkal, kihunyt, fénytelen tekintetű szemmel. Ugyan mitől gyulladna
öröm a szemekben? Az utcasarkon nagy halom fenyő, az elárusító fiatal férfi
tánclépésben topogva járja körbe. Vevő sehol se mutatkozik. Micike nem siet,
álldogál és nézegeti a fákat. A szél nekiront hol a hátának, hol a mellének,
szinte tépázza. Komisz hideg ereszkedett a városra, kékes hideg, és hó sehol.
Micike halkan megérdeklődi:
„Tessék mondani, mennyibe kerül egy fa?”
Az árus nem törleszkedő, nem siet ajánlatokkal a fiatalasszonyhoz, sejti ő,
hogy ez a nő nem fog ma fát vásárolni tőle, foghegyről veti oda:
„Le lesz mérve, kérem, s akkor eldől az ára is. Tetszik érteni?”
Benkőné, Micike nyugtázza a felvilágosítást.
„Aha, szóval le lesz mérve...” – s ezzel megy is tovább, hazafelé. A szél erősbödik,
Micike kapkodva szedi a levegőt.
A ház bejárata előtt Mucsi bácsi keresgéli zsebében a kulcsot, hogy ajtót nyisson.
Benkőné, Micike a lépcsők aljából mosolyt küld az öregember felé, aki iránt
szimpátiát érez, mert mindig tiszta, pedánsan öltözött, s hetvenen túl ez erénynek
számít. Rendezett külső, rendezett belső. Előfordul, hogy szót váltanak, minimális
információkat raktároznak el egymásról, szomszédok, nem több.
Mucsi bácsinak már jó ideje tetszik ez a fiatalasszony, látja ő jól a konyhaablakból,
hogy a játszótéren milyen szépen hancúrozik a gyermekeivel, tehát jó anya. Mucsi
bácsi ilyenkor az emlékeihez tér meg, a feleségéhez, aki szintén páratlanul
jó anya volt. Az öregember a végén megbirkózik az ajtóval, leszól a fiatalasszonynak:
„Jöjjön, jöjjön, kedvesem...”
Micike két ugrással, duplán véve a grádicsokat, máris fent terem a lépcsők tetején.
Neki még könnyen megy a lépcsőmászás, nem érzi a teste súlyát.
És Mucsi bácsi a hallban most is felteszi a szabványkérdést:
„Hogy s mint, Micike?” – és látszik a tekintetében, hogy érdeklődése nem
formális, nem szócséplés, egész lénye telve van nyitott várakozással.
És szokásától és elveitől eltérően Micike szükségét érzi annak, hogy végre panaszkodjék
valakinek, hogy erre a kedves öregemberre árassza minden bánatát. Biztos benne,
hogy ez előtt az öregember előtt nem kell szégyenkeznie, ez majd megérti őt.
„Jaj, én aztán nagyon rosszul vagyok, Mucsi bácsi! Itt a karácsony, és nem bírok
a gyermekeimnek fát meg ajándékot venni. Az uram fizetése s az én munkanélküli
segélyem semmire se elegendő. Sose hittem volna, hogy egyszer majd ide jutunk...”
– és áll nagy elesetten a hall melegében, kezében a lapos szatyorral.
Mucsi bácsin jó minőségű, majdnem elegáns szabású télikabát, nyakában zengő-piros
mohair sál, fején szőrmekucsma. Annyira jól öltözött, hogy kissé már piperkőc
is. Van ez így néha az özvegy, magányos férfiaknál. Figyelmesen, révedezve hallgat,
s a végén nyájasan meghívja magához Micikét.
„Ugyan, jöjjön be hozzám! Megiszunk egy jó kávét, a fiam küldte Kanadából, elbeszélgetünk.
Nagyon jó gyermekem van nekem, hetente telefonál, hogy tetszik lenni, apuci,
még mit küldjek, apuci, maga ne szenvedjen hiányt semmiben. Csak hát nehezen
viselem el az özvegységet...”
Ezzel – első nekifutásra – kitárták egymás előtt a lelküket, már amennyire lehetett,
nem túlontúl, ám nem is óvakodón.
Micike bólogat, és a második emeleten engedelmesen kiszáll a liftből, követi
az öregembert. A lakásban szembetűnő rend, minden a helyén van, a levegő nem
áporodott, hanem enyhén virágillatú, a jól szellőztetett lakások légköre. Mindenestül
civilizált környezet.
Micike leereszkedik a kanapéra, és türelmesen várja, hogy az öreg főzze meg
a konyhában a kávét, s ahogyan ott feszeng, egy kicsit még irigyli is Mucsi
bácsit, s ezt ki is mondja:
„Jó magának, van támasza. Maga egy boldog ember, Mucsi bácsi. Ritkaság manapság
az ilyesmi...” – s ezt szentül hiszi is.
Az öregember tálcán hozza be a kávét, leteszi az alacsony asztalkára, és arcáról
nem fonnyad le a megnyugtató mosoly, aki nézi, annak jólesik látnia.
„A nyugdíjamból, kérem, én egy hétig élek. Optikus voltam, szép fizetéssel,
és lám, negyvenévi munka után nevetségesen kicsi a nyugdíjam, nem is merem megmondani,
hogy mennyi...” – és pillogtat szép, kék szemével. Mindezt főleg azért közölte
Micikével, nehogy ez a fiatalasszony azt higgye, hogy neki nincs semmi panasza,
hogy ő olyan irigylésre méltó személy.
Micikét érdekli Mucsi bácsi sorsa, de nem annyira, hogy sietve a nyugdíja összegét
is megtudakolja. Arra gondol, a jól, a flottul élő emberek nagy többségében
mindig van arrogancia, ám biztos benne, hogy ebből az öregből ez teljességgel
hiányzik. Micike mi egyebet tehetne, Mucsi bácsival örvendezik!
„Hála Istennek, hogy végre szóba állhatok valakivel, akiből nem dől a panasz...
Hanem finom ám a kávéja, s lám csak, tejszínt tett bele...” Mivel ritkán jut
delikateszhez, élvezi a tejszín ízét.
Mucsi bácsi a saját jólététől hirtelen kissé kótyagos lesz, enyhén szószátyár.
„Mondom, hogy a fiam bőkezű, mindennel ellát, és számon tartja az ünnepeket
is, de mennyire számon. Már megérkezett a karácsonyi csomag is. Amíg mellettem
volt az én drága feleségem, a fejem se fájt nekem...” Elhallgat, mert könny
futja el a szemét.
Micike helyesel:
„Úgy, úgy...”
Néhány percig néma csend. Isszák a kávét. Mucsi bácsi halkan kehei, fészkelődik
a fotelben, ma újból nagyon megkívánta ezt a szép fiatalaszszonyt. A nagy ház
zajai szűrten jutnak el hozzájuk, úgy tűnik, itt most csoda történik, boldogság-sziget
lebeg idő, tér és nyomor felett. És akkor Mucsi bácsi egyetlen lendülettel rászánja
magát, hogy kimondja, ami a szívén:
„Ezt a maga pénzzavarát meg lehetne oldani, úgy kedvesem, ahogy mondom, nem
elképzelhetetlen” – és néz Micikére kérőn, sugallón. Megérezte a másik egyensúlyvesztését.
Magában olyasmit remél, hogy Micike intelligenciája átlagon felüli, magától
is rájön, hogy ő mire akarja rávezetni. Már a koránál fogva is moderálnia kell
magát, türelmesnek kell lennie, ezt ő, maga is felméri. Így hát várakozik.
Micike figyel, nézi a vele szemben ülő öreget és noszogatja: elő hát az életmentés
konkrét módozatával.
„Miként, miként?” - morzsolja el a szavakat.
Mucsi bácsi kissé hetvenkedővé válik, de azért cseppet se orcátlan.
„Micike, nekem van pénzem. Ért ugye engemet...?”
„Na és? Az a magáé és nem az enyém...”
Mucsi bácsi kérőn néz a fiatalasszony szemébe.
„A magáé lehetne, ha maga kedves lenne hozzám...” – s hogy ezt végre kimondta,
felsóhajt, mert már túl van a nehezén. Lesi a választ.
Micike egyetlen pillanat alatt felfogta, hogy az öregember hová is akar kilyukadni,
és felugrott a kanapéról. Vér öntötte el az arcát a heveny felháborodástól,
pipacspiros lett.
„Ó, hogy sülne a bőr a képéről! Hát egy csöppet se szégyelli magát?! Na, de
ilyesmit...” – és ki akar futni a lakásból. Ilyesmi még soha nem fordult elő
vele.
Mucsi bácsi finomkodó gesztussal, de azért, korához képest, erőteljesen elkapja
Micike karját.
„Ne, ne siessen az ítélkezéssel, üljön le és legyen józan, gondolja meg
alaposan a dolgot. Tiszta vagyok, nem gusztustalan, egészséges vagyok és hála
Istennek az impotencia eddig elkerült. Magácska félórára kedves hozzám, és én
leszámolok magának az asztalra egymillió lejt... Láthatja, hogy gáláns vagyok...
Várjon, még megtoldom ötszázezerrel... Már régóta figyelem, nézegetem magát...”
Micike visszaül a kanapéra, és illendően szipog tiltakozásként. Első felháborodásában
egy egészen kicsit irtózik attól, hogy ez az öregember a testéhez érjen. Az
ő életében eddig csak egyetlen férfi volt, a férje, erkölcsi normái szerint
ott más nem fér meg. És mondogatja a magáét.
„Ezt sose hittem volna el magáról, olyan úriembernek nézett ki... Én eddig soha
nem csaltam meg az uramat, ajánlatot se kaptam. Egy asszony ezt a magatartásával
kell elutasítsa.”
Mucsi bácsi erre halkan felnevet.
„Miért, maga szerint egy úriembernek nem lehetnek egészséges nemi ösztönei?
Én még nem érzem elaggottnak magamat, néha jólesne egy kis szex... Biztosíthatom
róla, hogy finoman bánok a nőkkel...” - és magában reméli, hogy a fiatalasszony
engedni fog.
„Van nekem fiatal uram...” – és Micike elnézi az öreg fehér, selymes haját,
ami szinte élettelenül tapad a fejéhez. Selymes és valahogy gusztustalan.
„Nem rövidítjük meg... Ne utasítson el...” – egyetlen lendülettel újból megfogja
Micike ökölbe szorított kezét, lágyan morzsolgatva nyitogatja. Mucsi bácsi ebben
a pillanatban csupa esdeklő kérés, azt szuggerálja a másiknak, hogy adja meg
magát, elvégre ő busásan honorálja.
Micike, miután első felháborodásából magához tért, arra gondolt, Mamóka is megtette,
és nem dőlt össze a világ, neki már minden mindegy, csak pénzhez jusson. Talán
nem lesz a szex elviselhetetlen ezzel az öregemberrel, s utána kiiktatja az
életéből ezt a félórát, elfelejti.
„Tudom is én... Ha igent mondok, maga azt hiheti rólam, hogy én egy kurva vagyok,
egy megvásárolható nő...” - és nézegeti Mucsi bácsit, mintha szoktatni akarná
magát az elfogadásához.
Mucsi bácsi, aki a szexben gyakorlott férfi, van tapasztalata, mintha csak ezt
leste volna, rögtön átöleli Micike vállát, bársonyosan puha, rózsaszínű keze
felkúszik az asszony nyaka hajlatába.
„Ez a helyes lépés, mondják a sakkozók. Biztosíthatom róla, hogy csupa jót és
szépet gondolok magácskáról, arról nem is szólva, hogy nagyon kívánom magát.
Van magának fogalma arról, hogy én az ablakból sokszor meglestem, amint ott,
a téren játszott a gyermekeivel, mintha a testvérük lenne, nem a szülőanyjuk.
Tündéri szépen játszik a kicsikkel. Ha kíváncsi rá, először egy ilyen délutánon
kívántam meg magát, hogy milyen boldogság lenne ölelni azt a nyúlánk, lányos
testét... Esküszöm rá, hogy este feküdtem az ágyban, és magát az oldalamra képzeltem...”
Micike hideg együttérzéssel figyeli a másikat.
„Szóval maga ilyesmiket gondolt...? Szegény feje, milyen magányos lehet...”
Mucsi bácsi a fiatalasszony sajnálkozását valamiféle közeledésnek fogja fel,
sietve közel hajol Micike arcához, és azt hadarja:
„Ajándékozzon meg egy öregembert, maga boldoggá tehetne engemet...”
És Micike a maga számára is váratlanul, blazírtan egyezik bele:
„Jól van, nem bánom, de essünk túl rajta minél hamarább!”
Mucsi bácsi a könyökénél fogva húzza maga felé Micikét.
„Vetkőzzön le, Micike, az ingét magán hagyhatja...”
Micike azt kéri:
„Ne nézzen, amíg vetkőzöm!”
„Már hogyne nézném, ez is beletartozik az előjátékba.”
Micike berzenkedik az előjáték hallatára, attól fél, ki tudja, mire akarja rávenni
ez a vén kéjenc, feljajdul, azt ismételgeti: jaj, jaj nekem –, de az öreg célratörőnek
bizonyul, máris Micike hasát simogatja, mit, hogy simogatja, birtokolja.
„Ó, de végtelenül gyönyörű teste van, már egészen elfelejtettem, hogy milyen
is egy fiatal nő teste...”
Micike a szégyentől egész testében remeg.
„Hallja, ne cifrítsa feleslegesen a dolgot, vágjon bele...”
Mucsi bácsi csöppet se zavartatja magát, látszik rajta, hogy már teljesen és
végérvényesen átadta magát az előjátéknak.
„Kedvesem, én egyáltalán nem cifrítom, én csak igyekszem megfelelő lelki és
fizikai állapotba kerülni, ért ugye engemet? Ha nincs aktus, nincs pénz se...”
S miközben az öregember a testén matat, mintha minden porcikáját fel akarná
fedezni, Micike az urára gondol, arra, hogy Istvánnak nincs szüksége előjátékra,
egyik percről a másikra ráborul, és tüneményes gyorsan végez. Közösülés után
Micike besuhan a fürdőszobába, és a lába közé dugja a tussolót. Lehunyt szemmel,
hevesen dobogó szívvel érzi, hogy a teste végre görcsbe rándul. A tussolóval
a lába között végre ő is eljut a csúcsra. Egyedül, a fürdőszoba neonfényes hűvösében.
S ahogy Mucsi bácsi simogatja a Vénusz-dombot, Micike arra gondol, érdekes,
de az öreg gesztusaiban nyoma sincs trivialitásnak.
Mucsi bácsi könyörögve néz fel, egyenesen a fiatalasszony szemébe:
„Csináljon maga is valamit a kezével, segítsen rajtam!”
„Mit csináljak?” – kérdezi nagyon józan hangon Micike és érzi, kevés hiányzik
ahhoz, hogy reakciója az életnek erre a helyzetére hovatovább hisztérikussá
váljék.
„Tudom is én... hát valamit...”
Micike finnyásan simogatni kezdi az öregember fülcimpáját, fogalma sincs róla,
hogy az erogén zóna.
Hirtelen, mintha álomból ébredne, Mucsi bácsi azt mondja:
„Kedvesem, feküdjön fel az asztalra... legyen szíves...”
Micikét ez teljesen váratlanul éri.
„Micsoda, hát nem az ágyban csináljuk?”
Az öreg rázza a fejét:
„Én ott nem tudok... az hitvesi ágy...”
„Nekem már minden mindegy” – s ezzel egyetlen lendülettel felül az asztalra,
nézi az öreget, hogy most aztán hogyan tovább.
„Feküdjön le és tegye szét a lábát...”
Micike tiltakozásként vékony hangon nyafogja:
„Szégyellem magamat... jaj nekem...”
„Maga sose szégyellje magát, a szexben minden emberi, természetes, a mezítelenség
is, az, hogy lássuk egymás ölét...” Mucsi bácsi levetkőzött, a konyhából behozta
a sámlit és fellépett rá.
Micike lehunyta a szemét.
„Az Istenre kérem, siessen, nekem ma még ebédet kell főznöm...”
Mucsi bácsi feljajdul:
„Ó, ha magácska ilyen józan, nekem egyáltalán nem áll be a merevedésem, s ha
az nem áll be, aktus sincs... Érti, hogy mire célzok...” – és keze a Vénusz-dombról
lecsúszott Micike nemi szervére, és egyetlen, biztos mozdulattal odatapintott,
ahol a csikló volt.
„Ez az, megvan, ó, maga édes... édes kis vadóc, most majd szépen a kezem alá
lágyul, mert ugye magácskának is jó, ha így simogatom... Jaj, milyen duzzadt
a csiklója, milyen szerelemre termett... Drágaságom, eressze el magát, bízza
csak rám magát... Nagyon tudok bánni a nőkkel, van türelmem és semmit se sietek
el, ez nagyon fontos a szexben...”
„Ide figyeljen, maga most direkt kínoz engemet?” – kérdezte Micike és magában
el kellett ismernie, hogy amit az öreg művel vele, az egyáltalán nem iszonykeltő,
sőt, kellemes. Észre se vette a pillanatot, amikor a pénisz beléje hatolt, csak
már ott volt éberen, birtoklón, lüktetőn a méhszájon. Mucsi bácsi lehunyt szemmel
állt a sámlin, és nem siette el az aktust.
„Ó, milyen forró, milyen édes, érzem végre, hogy most már magácska is készen
van az aktusra. Ne, ne mozduljon meg, érezni akarom a testét...”- s majd valamivel
később a péniszt kihúzta a vaginából, és keresgélő mozdulattal újból visszanyomta,
mélyre, egyre mélyebbre. És Micike azon kapta magát, hogy már várja a pénisz
körkörös mozdulatát, hogy alteste ringatásával elébe megy, mintha így akarna
biztosan közelebb kerülni valamihez, ami most már mindenképpen elkerülhetetlen.
És Mucsi bácsi mindvégig simogatta Micike csiklóját, mintha így akarná ébren
tartani a másik vágyakozását. Az idő megszűnt idő lenni, szabadesés volt az
élvezet felé. Bujálkodás volt a javából, ahogyan az egyház mondaná.
Mucsi bácsi suttogva biztatja:
„Kismadaram, azt akarom hogy egyszerre élvezzünk, nekem ez fontos, nekem akkor
a legjobb...”
Micike izzad, teste merő veríték, altestét nagy, elemi erővel nyomja az öreghez,
azt nyögdécseli:
„Siessen, mert én rögtön élvezni fogok, érzem... érti, érzem...”
Az öregember két-három erőteljes mozdulat után hörögve felsóhajtott, s ezzel
egy időben, mint egy rózsa, kinyílt Micike teste, forró ondó öntötte el. A meglepetéstől
felkiáltott, egy hosszú jajt hallatott, s ezzel felült, karját ráfonta Mucsi
bácsi nyakára, egészen hozzátapadt.
„Atyaisten, ez meg mi volt?” – suttogta Micike Mucsi bácsi nyakába. Erre mondják
a költők, hogy az érzés mámora, de Micikének, aki nem olvas se verset, se regényt,
minderről fogalma se lehetett.
Amikor Mucsi bácsi leszámolta a másfél milliót az asztalra, Micike elpirult.
„Nem igazságos, hogy elfogadjam, nem, nem...”
Mucsi bácsi kissé fáradt, a boldogságtól majdnem alélt, pilledten rápaskol Micike
keze fejére.
„Legyen józan, magának nagy szüksége van erre a pénzre...” – s az ajtóban átöleli
Micike vállát: „Még találkozunk mi, biztos vagyok benne... Na, menjen, menjen...”
Micike szalad felfelé a lépcsőkön, és tagadással rázza a fejét, arra gondol,
soha többé nem teszi be a lábát Mucsi bácsi lakásába. Otthon eldugja a pénzt
a szekrénybe, a törölközők alá, és nekifog krumplipaprikást főzni. Nála konyhaművészetről
szó se lehetett, ugyanis minden délben egytálétel került az asztalra, amúgy
ízletes, de megunásig egyhangú, kár, nagy kár, mert már Oscar Wilde leírta:
a kultúra a konyhaművészettel kezdődik. A hétköznap tovább pereg és a lelkiismeret-furdalás
késik. Micike józan nyugalommal tisztázza magában, lám csak, mióta férjes asszony,
első ízben van egy titka, amit nem oszthat meg az urával. S ezen a délelőttön
felfogja, hogy a titkaink különböztetnek meg a másik embertől, s ami megkülönböztet,
az, ha nem vigyázunk, el is veszejt. Őt nem fogja ez a kaland elveszejteni,
ahogyan Mamóka is tisztán került ki az orosz tiszt karjából.
Este, vacsora után az urához fordult:
„Ma reggel itt járt a mama” – mondja úgy mellékesen.
Benkő István nem tiltakozik, mindig igyekezett józan és visszafogott lenni,
valahányszor az anyósa került szóba, de azért megtudakolja:
„Na, és mit akart? Remélem, jól van...”
„Mit akarhatott volna, jött, hogy megnézzen bennünket, hozott egy kis pénzt,
hogy legyen karácsonyra a gyerekeknek...”
Benkő István nem hatódik meg a gesztustól, megvonja a vállát, ha hozott valamit
az anyósa, azt jól tette, az azt jelenti, hogy legalább ő nem szenved szükséget.
Fürdetés után Micike ágyba viszi a gyermekeit, és arra kéri őket:
„Öleljetek át szorosan, szorosan, nagyon szeressetek!”
A gyermekei boldogan, kicsorduló érzelmekkel engedelmeskednek, ott csüggnek
az anyjuk nyakán, mellén, és Micike végre felszabadultan elbőgi magát. Jajgatva,
hosszasan zokog.
Másnap, dél felé csengetés, Mucsi bácsi áll az ajtóban.
„Csókolom a kezét, Micike...”
„Jaj, most meg mit akar...?”
„Én semmit, csak hoztam a gyerekeknek egy kis angyalfiát...” – és nyújtja a
teli, nehéz szatyrot. Kezén olyan sápadt, áttetsző a bőr, hogy látszanak az
erek.
„Ja, azt lehet, azt nem utasítom el... Isten megáldja, Mucsi bácsi!” – és sietve
becsapja az öreg orra előtt az ajtót.
Ünnep előtt két nappal, amikor Micike már mindent beszerzett a szentestére,
telefonált Gergelyné:
„Amikor ott jártam, elfelejtettem megkérdezni tőled, mikor megyünk gyónni, áldozni?
Holnap reggel megfelelne neked?”
Micike fejéből ez totálisan kiment, hogy a mama még a diktatúra idejében is,
ünnepek előtt elvitte őket gyónni és áldozni. Ott térdepelt a gyóntatószékben,
és igyekezett magába szállni, kommunikálni Istennel. Jó volt ez a megtisztulás,
azt suttogta: szánom, bánom minden vétkemet... Istenem, milyen bűne lehetett
egy virágszép, ártatlan kislánynak? És milyen vétke lehet az asszony Micikének?
„Jól van, menjünk, így dukál...”
És másnap emelt fővel, nyugodt lélekkel lépett be a gyóntatószékbe. A pap –
hangja után ítélve, meglehetősen fiatal ember – a végén feltette a katolikus
papok kissé merev, szabványkérdését a hatodik paranccsal kapcsolatban. Ők még
mindig ott tartanak, hogy a szexualitás bujálkodás, ergo bűn, ezek a kérdések
még minden gyónás alkalmával elhangzanak.
„Volt-e valamilyen bűnös gondolat, szemérmetlen tett a hatodik paranccsal kapcsolatban?”
– s a pap hangjából virilis, egészséges izgalom áradt. Látta ő jól, hogy egy
fiatal nő térdepel a gyóntatószékben.
Micike nagy lendülettel válaszolja, hogy visszaverje a további firtatást:
„Szó se róla, egyáltalán nem volt semmi!”
A pap ezt hitte is, meg nem is, mindenesetre volt annyira világfi, hogy tovább
ne részletezzen semmit, megadta a feloldozást: ego te absolvo...
Micike a szentmise alatt emelkedett lelkiállapotba került, arra gondolt, amit
egy anya a gyermekeiért tesz, az nem lehet se bujálkodás, se bűn, az maga a
legtisztább szeretet, tehát azt nem kell meggyónni, azt az ember magában intézi
el a Jóistennel. Lám, a kereszténység kissé édeskés, vigasztaló vallás, megbocsát,
és telve van ígéretekkel.
Mise után, a templom bejárata előtt Micike, a maga számára is váratlanul, felpipiskedett
és átölelte az anyja vállát, arcát az arcához nyomta.
„Arra gondoltam, mama, tessék eljönni hozzánk karácsonykor ebédre...” Már régen
nem hívta meg ebédre Gergelynét, az utóbbi években kissé elhidegültek egymástól.
Mindketten túl kritikus szemmel méricskélték egymást. Micike mindig őszinte
volt az anyjához, de nem kitárulkozó, mert az őszinteség azt jelenti, hogy nem
hazudunk, de nem azt is, hogy mindent elmondunk magunkról. Hát ők csak így.
Gergelyné erre nem számított, szeme könnybe lábadt, mert igenis jólesett neki
a hívás, az ölelés.
„Hát nem bánom, eljöhetek, ha nem leszek terhetekre...”
És Benkőéknél a forradalom óta ez volt a legszebb karácsony, amikor arra gondoltak:
valamiképpen meg kellene tanulnunk újból boldognak lenni. Alltak a fenyő alatt,
énekelték a Mennyből az angyalt, s akkor a kislány váratlanul az anyjához fordult,
átölelte a derekát, egészen hozzátapadt.
„Édesmama, angyalok ugye csak az égben vannak?”
Micike ölbe kapta a gyermekét:
„Nem bogaram, angyalok a Földön is vannak.”