Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. december, XII. évfolyam, 12. szám »
TÉKA
Szelíd botrányok
„Ferdén, csaknem oldalvást helyezi maga elé az írópapírt” – mondja róla Székely
János. Ez az, ami megváltozik egy négysoros létrejötte körül. Megdől egy papírlap,
elferdül a vízszintes-függőleges tengely. Alighanem ugyanez történik olvasás
közben is, a négysoros szinte észrevétlenül billenti ki a világot, finom, szelíd
botrányok lehelete csap ki a lapok közül. Horváth Imre verseiben nem vadássza
a bizarr helyzeteket, mintha inkább azok találnának rá, s ha már a közelben
vannak, csak épp kezdeni kell velük valamit: „mindig szerettem a botrányt, /
s mindent, ami bolond dolog. / Röhöghetnek, szemem se rebben, / a legparányibb
darabig / üvegcserépként összeseprem / a tébolyultak álmait.” (Hökkentő)
S miközben ezek az apró, éles képek, mondatok minduntalan elő-előkerülnek
a szerző miniatűrjeiben, a rövid formák valami mélységes nyugalom és bölcsesség
képzetét keltik az olvasóban. Az életmű terjedelmileg is legnagyobb hányadát
a két- és négysoros versek, versfüzérek teszik ki, amelyek mellé az utolsó két
évtizedben a még koncentráltabb fogalmazásra törő aforizmagyűjtemények is odaszámíthatók.
A nyugalom azonban elsősorban a ráérős tempóé és azoké a gesztusoké, amelyeket
odaképzelünk a szöveg mögé. A test nyugalmáról van szó, miközben a legjobb versek
képei éppen e nyugalom rezzenéseit mutatják meg, amelyek távolról nem, csak
közelebbről látszanak.
Nem egyedüli paradoxona ez Horváth Imre életének és költészetének. Derűje, nyugalma
mögött, amely nemcsak miniatűrjeiből, hanem emblematikussá vált idősebb kori
fotóiról is sugárzik, zaklatott ifjúkor és egy adott életszakaszban meg-megismétlődő
idegklinikai kezelések állnak. Az összhatás szerint mégis inkább a nyugalom
keretezi a nyugtalanságot, és nem fordítva. Remekműve, a Sárga ház, amely
1946-os kezelései idején született, legkiegyensúlyozottabb, legrezignáltabb
verseinek egyike: „Fent a hegyen fénylik az idegosztály. / Tavasszal még te
is ott fent napoztál – / s most, mint árnyék lebegsz a zártosztályon. / Hitted-e,
hogy Isten így kirostáljon?”
A kérdőjel nem a hangos tiltakozásé, hanem egy számbavétel része: saját „lebegő
árnya” ugyanúgy a ház mindennapjaihoz tartozik, mint a Nagy Napóleon sétái,
a fűn, fán, falevelen feltűnő Unalom, vagy a kis, fehér Mókus kutya.
A már emlegetett apró botrányok többnyire szintén paradoxonokként vagy nyugtalanító
rejtélyekként tűnnek fel a versekben. „Ilyen vagy hát. Körültopoglak félve /
és úgy pillantok rád, halott barátom, / mint riadt szűz pillant titkon nénjére,
/ ki rejtély, mert átlobbant már a nászon. (Halott barátom) Az egyik
legnagyobb botrány maga a halál, a költőnek szinte teljes életére szüksége van
ahhoz, hogy ugyanazzal a természetességgel viszonyulhasson hozzá, mint a többi
útjába kerülő dologhoz. A paradoxonok, akárcsak a váratlan képzettársítások,
több irányban nyitják meg a vers terét, berajzolják azokat a határokat, amelyeken
túl kell jutnia a gondolatnak. Horváth Imre ferdén fordított papírlapjairól
Székely János a magasságok felé törekvést olvassa le. Csakhogy a költő számára
ez a felfelé törekvés a paradox látásmódon szűrődik át. Az Elakadó lélegzettel
sorai mintha József Attila Eszméletének égi rácsait írnák újra: „Hogy
meg ne fúlj, feszítsd fel az eget – / ezt a csukott, közönyös ablakot...”
A harmincas évek közepe táján ugyanúgy jellegzetes figura még a zsebében verskéziratokkal
kóborló, nyomorgó hírlapíró, mint a századfordulón. Ezek az írásaikból élő figurák
mintha két helyszínen éreznék jól magukat: a kávéházban és a külvárosi utcákat
járva. A Ki ez? tanúsága szerint Horváth Imréhez közel áll ez a szerep:
„zugutcák sarkán túl oda kiér, / ahol nincs más, csak fáradt esti szél / dobol
a bomlott-szálú idegen: / ki ez a riadt szemű idegen? / / Gyilkos? Bolond –
vagy kocsmából kivert / részeg, akit csak az útszéli kert magános kazla fogad
éjre be? / / Vajon milyen lehet az élete?” Ernőd Tamás és Nadányi Zoltán váradi
versei, vagy még korábbról Reviczky Gyula, Szilágyi Géza, Kosztolányi és Szép
Ernő költészete, hasonló szereplőket és beszélőket mozgatnak.
Amikor Horváth Imre 1906-ban megszületett Margittán, szinte semmi nem utalt
arra, hogy huszonéves korára bohém, állandó anyagi gondokkal küzdő irodalmár-publicista
lesz belőle. Kisnemesi származású, gyógyszerészkedésből élő édesapjával és édesanyjával
1911 és 1913 között még évente az Adriai-tenger partján nyaralnak. Életrajzírója,
Indig Ottó szerint egyetlen gyerekként „fél és féltik”, elsősorban a betegségektől.
Az egyre rosszabbul menő üzlet költözésre készteti a családot, 1914-ben Désen,
majd Váradon telepednek le. Tíz évvel később, érettségizettként rögtön állás
után kell néznie, de néhány napnál, hónapnál tovább egyetlen tisztviselői vagy
gyakornoki állást sem tud betölteni. 1927-ben Marton Manó Estilapja
veszi fel afféle gyakornok újságíróként, s ettől kezdve élete végéig írásaiból
próbál megélni, több-kevesebb sikerrel. Belakja a Partium városait: Szatmárra
egy rövid első házasság és egy ugyancsak rövid ideig tartó szerkesztőségi állás
viszi. Nemsokára Aradon talál munkát. Első verseskötetei is itt jelennek meg,
a Reggel kiadásában. Ruffy Péter visszaemlékezése elsősorban erre az
időszakra vonatkozik, de a harmincas évek teljes időtartamára jellemző: „Látom
őt az aradi éjszakában, amint Mariora, az imádott román lány lakásának házfalait
csókolgatja; felidézem őt kapatos éjszakák tanújaként, mikor görbe betűkkel,
lehetetlen kis papírszeletkékre írt verseit a kongó ürességű éji utcákon felolvassa;
hallom a hangját a váradi Kis Pipában, az aradi Vörös Ökörben; látom őt mindig
pénztelenül, mindig szerényen, reménytelenül elesetten, kis példányszámú verseskönyveit
árulgatva; látom őt már minden remény nélkül viaskodva a szenvedéllyel; hallom
végtelenül szerény szavát, és visszaidézem a lehetetlent: a szerénység öntudatát,
a szerénység büszkeségét, amely mindig jelen volt benne.”
Később az Aradi elégia finom, a vers jelen idejét is átszövő iróniával
rajzolja meg a várost és a benne csellengő figurát: „Épülj tovább, te táj, s
mint papírbábut / tologassam falaid közt magam!” A „rajz” ebben az esetben szó
szerinti, a vers beszélője a jelölési folyamat létrejöttébe is belépteti az
olvasót: „Mi jelölje a lágy Marost? Folyópart / sincsen enyhébb, derűsebb, szabadabb!
/ A híd felé lelkes motorhajó tart / s a háttérhez béna börtön tapad.” A költő
minden sikertelen kísérlete után Nagyváradra és Nagyváradhoz tér vissza, a negyvenes
évektől kezdve pedig végleg itt telepszik meg. Váradversei mégsem annyira emlékezetesek,
mint az Aradi elégia, majd csak a hetvenes években, az Együtt a tükörben
című kötet szövegeiben tűnik fel néhány miniatűr telitalálat, amely konkrét
utalásokkal eleveníti meg a várost. Egész korai költészete ennek ellenére a
századfordulós Várad hangulatát árasztja magából. Horváth Imre természetesen
saját színeit is hozzákeveri a Juhász Gyula, Dutka, Ernőd, Nadányi és társaik
által megképzett Várad-mítoszhoz. Nyitott, nagyigényű, meg-megpezsdülő város
ez a harmincas években is, de továbbra is vidékinek érzik a benne lakók. Horváth
Imrénél egymás mellé kerül a város többféle arca, a mítosz részévé vált kép
(„hol ezüstrókás, remek nők kerengnek / s villamosok víg serege suhan”) a nézőpont
esetleges voltát jelző képhez rendelődik: „Csak véletlen kék szemed kék emléke
– / s hogy sorsom a lét jobb partján futott; állhattam volna ott is, hol az
égre / szórják szitkaik szörnyű koldusok...” (A Lloydsoron) Az a zeneiség,
amely e néhol sanzonszerű versek sajátja, a későbbiekben eltűnik. A képek viszont,
amelyek egyénivé teszik ezt a harmincas években újraéledő holnapos versvilágot,
későbbről is ismerősnek tűnnek. Néhol szinte fizikai fájdalommá konkretizálódik
az a borongós hangulat, amely a többi Váradhoz kötődő költőnél inkább a kontúrok
elmosódásával járt. A bohém fényiszonyát talán senki sem ragadta még meg érzékletesebben:
„Szertefröccsen az égi zsír, / becsorog minden házat – / s felfénylenek a börtönök,
/ a tébolydák, kórházak.” (Menekülés a fénytől) E korszakának verseit,
amelyek között pedig néhány remeklés is található (Új kedvessel az őszi erdőn,
Lengő fények az őszi kertben, Monotón), a kritika ambivalens módon fogadja
vagy teljesen értéktelennek tartja, vagy az egekig magasztalja. Talán ez is
hozzájárul ahhoz a hangváltáshoz, amely az 1939-es kötetektől tapasztalható.
Itt tűnnek fel az első négysorosok.
Többféle vershagyományra ráolvasható Horváth Imre négysorosainak poétikája.
Mindenekelőtt Heine tömör, csattanós és ugyanakkor dalszerű líraiságára. Horváth
Imre nem a kortársak és közvetlen elődök verseit szerette meg előbb, hanem Heinét
és a századvég magyar költőit. „A munkásligetben gyűltünk össze egy padnál –
mondja egy interjújában –, Heine-verseket olvastunk. El is neveztük a padot
Heine-padnak.” De ugyancsak a harmincas években éri a Kosztolányi kínai és japán
költőkből fordított antológiájának hatása is. Négysorosai mindig racionalizáltabbak
maradnak, mint a keleti versek, de képanyaguk, pillanatnyiságuk rokonítja őket
egymással. Kántor Lajos egy tanulmányában összeszámolja az 1960-as válogatott
Horváth Imrekötet leggyakrabban előforduló szavait: a „fa” 61-szer, az „ág”
26-szor, a „levél” 25-ször, a „lomb” 15-ször, a „virág” 13-szor fordul elő.
Mégsem valamiféle „természetlíráról” van szó. Földes Lászlónak alighanem igaza
van, amikor azt írja: „neki élőfa kell, nem tölgy vagy bükk. Fél kezem ujjain
megszámolhatom, ahányszor verseiben egy-egy fűzfa, orgona, veréb vagy akáclevél
felbukkan, miközben mindent ellep a sok fa, virág, madár és levél. Horváth Imre
mondanivalója olyan, hogy megelégszik a természeti jelenségek törzsfogalmaival
is – a tőlük kapott metaforikus jelentéssel.” A legjobb Horváth-versek olyannyira
a metaforikus szintet tolják előtérbe, hogy az említett képi burjánzás az életmű
egészét nézve alig tűnik fel. A kései versekben például gyakran a medicina síkja
játszik egybe a természet képeivel: „Megfertőzte november a tájat. / Meddő munka
már beoltani: / a fák arcán az őszi ragálynak / kiütköztek vörös foltjai.” (Őszi
ragály); „A dér fehér lepedőjén a rózsa / kábultan fekszik leinjekciózva”
(Kitört az ősz, hogy tavasz legyen). A versek konkrétságát nem pontosan
lebontott és megnevezett részelemek adják, hanem az a fajta fizikai érintettség,
amelyet a Menekülés a fénytől képei esetében is láthattunk. Önreflexív,
önérteimező mondatként is olvashatók az Elaprózva című vers rövid sorai:
„az üvegként szétpattanó idő / szilánkjait / szúrón / ölünkbe szórja.” A legáltalánosabb,
legelvontabb fogalmak is „viselkedők” módjára tűnnek fel és siklanak ki a bevett
keretek közül.
Az antik epigramma-hagyomány, amelyet szintén gyakran emlegetnek Horváth Imre
négysorosai kapcsán, legfeljebb a kései fejlemények nyomán releváns. Azok a
metaforáktól is tartózkodó szövegek, amelyek valamiféle általános alapelvet
vagy frappáns észrevételt közvetítenek, a harmincasnegyvenes évek négysorosai
között még alig-alig tűnnek fel. Megkockáztatható talán, hogy ezek a szövegek,
amelyek legfennebb egy-egy ellentét líraiságáig jutnak el, a Horváth-életmű
kevésbé jelentős hányadát képezik. A sikerültebb szövegek a harmincas-negyvenes
évek időszakából is a kevésbé megfejthető, valamit mindig homályban hagyó versek
közül kerülnek ki. „A nyelv kenyér. Friss, ízes és meleg. / A boldogság egy
kis morzsája csak. / Fölcsípik, hogy szájamról lepereg – / s szállnak vele a
merész madarak” – mondja például A boldogság című négysoros, s a képek
egyszerűsége itt mégis egy nehezen körülírható, pontszerű vonatkozásoktól mentes
líraiság megtapasztalását eredményezi a befogadás során.
A negyvenes évek a négysorosok mellett a szellemi környezet átalakulását, társak,
barátok eltűnését hozzák Horváth Imre számára. Rövid katonai szolgálat után
ekkor kerül először idegszanatóriumba. Az ekkori versek szorongást közvetítő
képei hol a háború megfoghatatlan, de érezhető jelenlétét, hol a még kevésbé
megfogható borzalmakat (kígyókat, patkányokat) vetítik ki. A negyvenes évek
közepén, a háború befejeződése után is többször kezelésre szorul a költő. Ebben
a zaklatott időszakban is remekművek születnek, és különös módon - jelentős
nagykompozíciók: a Sárga ház, a Gyűrű, az Üres beszéd. Korábbi
baloldali szimpátiái és kapcsolatai révén a második világháború után apróbb
segélyekben részesül a költő, 1948 után pedig úgy kap állást a Fáklyánál,
majd a Romániai Magyar Szónál, hogy csak verseket közöl. Ebben a
korszakban költészete elsekélyesedik, versei a korábbiaknál sokkal hosszabbra
nyúlnak, képiségük sablonossá válik. Az az önreflexív mondat, amelyet a Fiaink
dolga más legyen című versben olvashatunk, azt jelzi, hogy a szerző maga
sem találta saját korábbi költői énjét ezekben a hosszú, himnikus versekben:
„Írok halomra verseket, / a tollam szinte vágtat, / de nem íródnak e sorok /
a halhatatlanságnak.”
Horváth Imre költészetében vissza-visszatérnek képek, helyzetek, mindig újabb
szögből mutatva meg azokat az éles felületeket, amelyek mintegy „okaivá” válnak
az életmű szétdaraboltságának. Az üveg, a törmelék, a sebeket ejtő tárgyak,
ha nem is olyan gyakorisággal, mint a fák, de jól azonosítható motívumláncként
vannak jelen a Horváth-versekben. Az egyik ilyen négysoros, nem sokkal a hosszú
„termelési beszámolóktól” való elfordulás után mintha az egymást átíró szövegeket
és életszakaszokat jelenítené meg, magának a vissza-visszatérésnek a szükségszerűségére
(és uralhatatlanságára) is reflektálva: „A levegő üveg-sima lapját / tűhegyükkel
szelek karcolgatják, / de alighogy valamit rávésnek, / áthúzzák az újabb rezzenések.”
(Karcolat) A hatvanas évektől kezdve Horváth Imre először a kisformák
ritmusához, nyugalmához tér vissza, aztán a Janus-arcú órák című kötettel
kezdődően ahhoz a sűrített líraisághoz is visszatalál, amely a harmincas évek
legvégén jellemezte négysorosait. Jellemző, hogy mennyire ráérez majd Pilinszky
halálára írt versében a Szálkák (szintén éles, sebeket ejtő) poétikájára.
Lineárisabb a szerkezet, talán többet is mutat meg saját vázából, mint a Pilinszky-szövegek,
de ez a vers felnyit egy újabb olvasat-lehetőséget is a Horváth-líra számára.
Érdemes teljes egészében idézni A változhatatlant „Az emberek közt kevesebb
az angyal. / Több az Ember az angyalok között. / Hárfánk húrján elhallgatott
egy halk dal, / de amit Ő csendünkbe ötvözött / a változó a változhatatlannal
/ Isten ujját megsebezve pörög.” Az a következetesség, amellyel a hatvanas évektől
kezdve 1993-ban bekövetkező haláláig ragaszkodott a költő a rövid formákhoz,
talán valóban csak a Pilinszkyével rokonítható.
Az erdélyi magyar könyvkiadás sablonjává vált, hogy az 1989 körül írott verseket,
főként az 1989 második feléből származókat keltezéssel jelentesse meg. A Horváth
Imre posztumusz kötetében olvasható versek ennek a sablonnak a fonákját mutatják:
hogy költőileg sokkal fontosabb volt számára az, ahogyan egy radikálisan új
helyzet képződött meg számára ekkoriban. Az ellátott, gondozott, öregedő férfi
szerepe helyett a gondoskodó nézőpontját próbálgathatta ekkoriban. 1989. december
20-án írja legszebb utolsó versei egyikét: „Homlokodat hó koszorúzza, / szemed
centiméternyi tó, / nincsen erő, amely bezúzza, / nincs rianás, nincs riadó,
/ amely az olvadást jelezze, / kezed, lábad mind hidegebb, / szíved is el van
jegesedve, / lelkem lelkeddel didereg” (Margitnak). Ez az év, és ez a
hirtelen megváltozó viszony jelenti számára azt a lehetőséget is, hogy még egyszer,
az eredetihez mérhető színvonalon újragondolja a Sárga ház fizikai-szellemi
közegét. A rezignált kívülállás a Margit-versekben épp azért nem valósulhat
meg, mert most nem róla, hanem feleségéről van szó. Az „öntudatlan beszéd” olyan
tükröt tart eléje, ami felkavartabbnak, zaklatottabbnak mutatja a Sárga ház
világát, s ez (ismét) a külvilágra is kivetül („Hátha ez a beszéd a színtiszta
/ igazságok irgalmatlan nyelve?”). A két, miniatűrökből összeálló nagykompozíció
egymást a „kívüliség” és „otthonosság” sajátosan összecsúszó nézőpontjaiból
kommentálja és egészíti ki, több mint negyven év távolságából.
„Hajszálakból való hajókötélverés, gyufaszálból épített katedrális”, mondja
Lászlóffy Aladár Horváth Imre életművéről. A következetesség a legapróbb töredékeket
is hiányérzet nélkül kapcsolja össze. Az a hiányérzet, amelyet Horváth Imre
szövegeinek olvasásakor tapasztalni lehet, nem megoldatlan összefűzések nyomán
keletkezik, hanem a lírai remeklések „üres helyeiből”. Abból az igényből, hogy
az éles, karcoló felületek teljes határterületét feltérképezzük.
BALÁZS IMRE JÓZSEF
Előszó Horváth Imre Válogatott verseihez. Noran Könyvkiadó, Bp.