Ki írta Szűcs Teri könyvét?

Szűcs Teri: Mi az, hogy csodálatos? Beszélgetések. Bonus Pastor Alapítvány – Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2001.
Szűcs Teri Mi az, hogy csodálatos? című könyve beszélgetés-gyűjtemény. Huszonhét embert mutat be, akik az alkohol fogságából szabadultak, illetve akik segítettek nekik ebben a folyamatban. A Mentő Misszió résztvevői, családtagjai és munkatársai illetve Teri közötti beszélgetéseknek – ha radikálisan akarnék fogalmazni, márpedig akarnék – nincs egyszemélyes szerzője. Az a bizonyos jelenlét, amiről Teri a bevezetőben beszél, nincs eleve garantálva, nincs készen, nincs jelen a maga megfogható, birtokolható s így meghamisítható, szó szerintinek vélt értelmében, hanem állandóan létrejön, alakul, történik. Eltörlődik, újra előjön. Miként egy hatalmas, kifürkészhetetlen, isteni terápiában. Ez a könyv a bibliai, az emberi, az ökumenikus (zsidó és keresztény, magyar és nem magyar, roma és muszlim, azonos neműek és különneműek, görög és barbár) értelemben vett hit és betegség mélységes összefonódottságáról, emez összefonódás narratív emlékezethagyományáról, a terápiás tapasztalat és bizodalom mindent megelőző realizmusáról szól. Méghozzá nem jól nevelt folyamatossággal, nem szép ívekkel és szerkezetekkel, nem a lét berendezettségéről és garantáltságáról tanúskodva hamisan, hanem ellenkezőleg: törésekkel, szünetekkel, megszakadásokkal a felemelkedés és az alászállás szakadékos és néma dinamikáját, a kockázat szorongását és szakralitását tanúsítva. Teri könyve tanúsítvány, és a tanú hitelesség-igénye a mindenkori szöveg egyik fő kérdése. A tanúságot, a szöveg hitelét úgy képes megteremteni, hogy beszéltet, beszélget, sőt átjárásokat teremt az egyes történetek, ezek között az infernális mélyrepülések között, s ily módon jön létre a legfontosabb talán, amit a modernitás antropológiájában és etikájában feledni igyekszünk, és ennek különös súlya van most, ma, az emberiség e sötét órájában: annak, hogy nem én beszélek, nem én vagyok itt, vagy ahogyan Pál mondja: élek pedig nem én. A felelősség beszéde és a szeretet „nem énes” beszéde összetartozik. A hiteles tanúság kulcsa nem az, hogy én és mindenekelőtt én jelen voltam a történteknél, hanem az, hogy a másikban, az olvasóban, hívőben és kívülállóban egyaránt s ökumenikusan létrejön az, amit tanúsítani hivatva vagyok. Hogy újra jelenvalóvá alakul, hogy újra átvonul előttem (miként az Úr Mózes előtt, aki, a szöveg mély emberismerete jegyében, csak a hátát láthatja a sziklahasadékból), újra jelen lesz hát – magában a beszélgetésben, vagyis kommunikálhatóvá válik a másik, vagyis a kívülálló, az olvasó, a nem résztvevő számára is. Teri könyve nem exkluzív, belterjes vallomások gyűjteménye, amit csak ugyanazok értenek meg, akikkel történt. Ellenkezőleg: ráismerünk a saját poklainkra, szabadságnélküliségükre és a függőség, a függés természetének rettenetes kegyelmi kiszolgáltatottságára, a rászorulás és a ráhagyatkozás szabadító bizodalmának – profánul mondva – munkahipotézisére, e munkahipotézis életadó szükségességére. A másik meghallgatása a mi megszólítottságunkká változik át – nekünk tart tükröt, tőlünk kérdez. Szépen, sőt humorosan beszél erről Horváth Levente: „Az embernek, amikor kezdi megismerni a saját mélységeit, már nem esik nehezére a társadalom által lecsúszottnak vagy cégéres bűnösöknek ítélt emberek közt dolgozni, mert tudom, hogy ha még rajtam is könyörül Isten, akkor nincs reménytelen eset.” Teri könyve rejtetten tartalmaz is egy metatörténetet, amire csak utalás történik, de ez az utalás rejtélyes vezérmotívummá alakul – hogy mi történt eközben Terivel, hogy mit jelent őneki az a tükör, amit engedett maga elé tartani, s amivel megküzdött? A másikkal, a másokkal, az idegennel (ez esetben a saját poklai legmélyén lévő, magát vádló fogollyal mint abszolút mássággal, különbözőséggel) való találkozás ugyanis sajátos testvériségüzenet, verbum fraternitatis: nem a zabolátlan szimbiózis, egybeolvadás, kaotikus-regresszív egymásba hullás kétes és nárcisztikus misztériuma, hanem az egymástól különbözés, a különbség élességén túli, mindennek ellenére történő megértési vágya, kommunikációja – nem a Másik bekebelező elfogadása, felzabálása, kölcsönös függőségbe taszítása, hanem átengedésféle, elengedés, a létre hívó gyengédség ereje – a „szabadulás fennsíkjaira, hegyi levegőjére és magaslati rétjeire. A testvériség nem kisajátító agyonölelés, hanem a másik lehetővé tétele, miáltal a „nem-én” is erősebben és elfogulatlanabbul, józanabbul önmaga lesz: a megtérés ilyen értelemben a magához térés ikerszava, nem pedig téveteg rajongás, kegyesre stilizált túlfűtöttség, ájtatos egzaltáció.
Ennek a könyvnek a szava a testvériség mellett a szabadulás biztosíték nélküliségét, garantálhatatlanságát, de mindig újra kezdhetőségét mondja. Abban a szellemben és mozgásszerűségben, ahogyan erről a mindenkori Izrael, a bibliai épp úgy, mint akár egy mentőmisszió vagy egy baráti közösség értelmében vett Izrael története az istenivel zajló kiegyensúlyozatlan, drámai küzdelme, összetartozás és hűtlenség állandó menyasszony/vőlegény hasonlatokban kifejeződő forgásában, ugrásaiban, fordulataiban és megszakadásaiban, elfordulásaiban és odafordulásaiban történik és történend. Ahogyan a jelenlét sem adott és készen kapott, úgy a szabadság sem. Nem állapotról és megérkezésről van szó, hanem a szabadulás állandó kétségességéről és épp ezért sola fide reménységéről, váradalmáról. E könyv hitelét, ami egyúttal válasz a kérdésre, mi az, hogy csodálatos, az adja, hogy a csoda helyett csakugyan helyesebb a csodálat (mutatis mutandis: hódolat, hála és dicséret) szót használni, a szabadság helyett a szabadulást.
Az egész könyvnek van valami alapvetően kompasszionális jellege: együtt érzünk, együtt mozgunk, együtt szenvedünk a történetmondókkal, visszaeséseikkel, a fogság hosszúságával, mélységével és időnkénti reményvesztettségével, az önvád nagy, negatív misztériumával, olykor pedig a szabadulás minden ítéletet felülíró, felejtésközeli, eltörlő örömével. Ahhoz, hogy ne sajátítsuk ki az ítélet Istenének beszédét és tetteit az egymás közti ítélet rettenetes, testvérgyűlölő, sőt testvérgyilkos gyakorlatává, a szeretet felejtésére, sajátos múlt nélküliségére van szükségünk. Ami nem azt jelenti, hogy az óember, a régi, ami szintén mi magunk vagyunk, bármikor is neofita módon feledhető és megtagadható. A bűntől, a rossz függőségtől való szabadulás minden bizonnyal összefügg azzal a tapasztalattal, amikor a saját megválthatatlanságunkba, javíthatatlanságunkba, kárhozottságunkba, változtathatatlanságunkba vetett mély és csábító hit rendül meg. Ez az „akkor, amikor” – bizonyára szent idő, a de profundis megszólítása és megszólítottsága. Ennek azonban nincs nyelve. Az idő átfordulásának nincs nyelve. Ősi tapasztalat, hogy az önvád mindent elborító, hitet, reményt, szeretni tudást feladó fogsága és kommunikálhatatlansága maga a megváltatlanság, nem egyszerűen a bűneset ténye, súlya. De mi történik akkor, amikor létrejön valamilyen átfordulás, és újra hallunk kérdést, és újra tudunk felelni? Mit jelent a hallgató ember motívuma a Szentírásban, a bűnbeesés jelenetétől egészen a nagy vacsora hallgató vendégéig, akit keményen a „külső sötétségre” vetnek ezért? És mi, amikor képesek leszünk magunknak megbocsátani, és ezáltal elbeszélhetővé tenni, ami történt – mert ami történt, velünk történt ugyan, de tapasztalhatóan nem mi csináltuk – Sola gratia, sola fide, solo Christo szorosan összeér: és ez nem tantétel, hanem konkrét tapasztalás. Amelynek persze nincs nyelve, vagy nagyon problematikus lehet a nyelve. Ezzel azt is mondjuk, a szabaduló cselekvésnek nincsen nyelve, csak az előttnek és az utánnak: a történetnek. De a történet nem képes elmondani, ami valóban megtörtént, épp ezért kell fokozottan materiálisnak, tényszerűnek lennie. A történet valóságát éppen az szavatolja, ha minél tárgyszerűbbek, materiálisabbak vagyunk, ezzel jelezve, hogy a realitás nem itt van vagy amott, hanem közöttetek... Ez a könyv is dadog, olykor réseket, hasadékokat túlzottan elsimítva szól, nyitva hagyva, hogy hát „akkor, amikor” mi is történt. Mert a lefelé, a mélybe, az üres sötétségbe való csábító bűn-nárcizmus az, ami szabadulásra és szabadításra szorul – a testvériség nyelven túli cselekvő nyelvének egyszerre szelíd és brutálisan teremtő megtapasztalása nélkül nincsen szabadságtapasztalat. Ilyen módon a szabadulás testvériség nélkül egy fabatkát sem ér. S ez akkor is így van, ha a modern gondolkodás kibékíthetetlen fogalmi ellentétet lát szabadság és testvériség (egyenlőség) között. Ez a feloldhatatlanná nyilvánítás evidenter vezetett napjaink, történelmünk, mai világunk hirtelen feltört, elképesztő elsötétedéséhez. Holott a testvériség gyakorlása nélkül nem hihetek a szabadulásban. A Galata-levél mint roppant szabadságlevél és szabadság-proklamáció nélkül nem értem a korinthusiakhoz írt szeretethimnuszt sem. Ez persze azt is jelenti, hogy akár akarja, akár nem, ennek a beszélgetésgyűjteménynek megvan a politikaiteológiai üzenete, vagy egyszerűbben: cselekvéselmélete. Jézus egy konkrét közösséghez, egy politikailag is válságban, spirituális és politikai meg tanbéli fogságoktól szabdalt gyülekezethez intézte szavait, mondásait, amelyeknek megvan a maga politikája. A cselekvésről beszél, akkor is, amikor imádkozik. A cselekvés megcsinálására nyújt opciókat, ad példákat. Nem redukálható mindez a belső, lelki béke megteremtésének vigasztaló higiénéjére, hanem nagyon is gyakorlati üzeneteket jelent a külső, ha tetszik, az emberek közötti, tehát politikai sötétség átvilágítására is. Nem a szolgaság vigasztaló helybenhagyására adatott, hanem a nagykorúság sugárzó esélyeire. Egy ilyen mentő misszióban való mozgásnak, beszélgetésnek, együttszenvedésnek konkrét politikája van, ez maga a politika, vagyis a közös ügyeink kommunikatív megszenvedése, szüntelen tevékenységben való szabadulásunk hitének a gyakorlása. Ha Teri könyvének történetei példák, példatörténetek, akkor nem felejthetjük, hogy az evangéliumi példabeszédek sem mások, mint cselekvésminták, nem pusztán egy sokféleképpen érthető szövegirodalom egzotikus esetei.
Noha minden elismerés Teri lejegyző, teret teremtő dialogikus munkájának, mégis fenntartom tehát, hogy nincs szerzője ennek a könyvnek, mert éppen így valósul meg a nótárius talán önmaga számára is csak derengő szándéka, hogy a kompasszió közösségében tanúskodjanak a beszélők a nyelv, a meg- és kibeszélhetőség határairól, metakommunikatív erejéről és erőtlenségéről, a beszélgetés megtervezhetetlenségéről, a nyelv birtokolhatatlanul kegyelmi erejéről, dadogásáról és elokvenciájáról egyszerre. Erőn és erőtlenségen azt a rejtélyes dialektikát értve, amiről Pál beszél gyakran a leveleiben. Hogy mit jelent az a bizonyos csodálatosság, amit az „erőtlenségemben az erőm” formula sejtet, nos ennek újabb tanúsítványa ez a könyv. Köszönet érte mindenkinek.

BALASSA PÉTER