Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. december, XII. évfolyam, 12. szám »
Fotóalbum. Harminc év
Az idő vektorainak zavaros összeesküvése után következett az összeesküvés vektorainak
zavara, majd jött a zavar vektorainak összevisszasága és így tovább. A lényeg,
hogy semmi nem változott. A számok persze mást mondanak: az egyik kép most készült,
a másik harminc évvel ezelőtt, jóllehet mindkettőn egy tízéves gyerek arca látható.
Ismerjük az efféle beállításokat: valószínűleg a nagyszünetben érkezik a fotós,
netán osztályfőnöki órán, Szeredai vagy Suhajda a neve, unottan fölparancsolja
a műmosolyt, aztán elkattintja a gépet; azért a pénzért dolgozhatna gondosabban
is, viszont ha a szülő többet rendel, akkor valamivel olcsóbb, ami azért is
megéri, mert mindig akad néhány ilyesmire ácsingózó nagymama és nagynéni, akinek
mást amúgy se nagyon van mit ajándékba vinni.
Ugyanaz a színtelen, nyers aggodalom a szemekben. Valószínűleg románóra következik.
A románóra! 1970 vagy 2000. „Ha nem volna románóra, szeretnék iskolába járni!”
De van, és mintha a tanárnő is ugyanolyan volna, mintha halhatatlanok, sőt kimozdíthatatlanok
volnának ezek az ötven és hatvan közé beszorult tanárnők, kopaszodók, de csak
annyira, hogy fejbőrükre belátva, megértsünk valamit a hajfestés vissza-visszatérő
gondjaiból; öles bögyük végében viselik a márciuskát még novemberben is, mert
szeretik, ha fityeg ott valami; mindig készek arra, hogy elrúzsozott szájukat
üvöltözésben tornáztassák meg, és öt darab májas hurkában végződő tenyerüket
az asztallaphoz vagy a vinilinnel fedett naplóhoz csapkodják. Hasonlatosak ők
egy gigantikus mágneshez, amely magához ránt mindenféle rozsdás kínzóeszközt,
fogókat és bilincseket, kampókat és herkentyűket, zörögve, csörögve, fenyegetőn
vonulnak így a folyosókon, és valahogy nem tud elég szeretet létezni ezen a
világon, hogy a tekintet ne rettenjen meg, ha rájuk téved, és nem tud elég szeretet
lenni bennük, hogy megtanítsák a tízéveseket románul beszélni.
A tízéves is változatlan, persze. Nemrég kakaót szopizott esténként, még pelenkázták,
vagy ha már nem, a fürdőben ücsörgött, inkább a bilin, mintsem a nagyok ülőkéjén,
de még egy évvel ezelőtt, vagyis kilencévesen is sírva fakadt, ha a tanító néni
igazságtalanul megszidta, mert hát egy ekkora gyereknek igen kevés szava van
ahhoz, hogy hatásosan tudjon védekezni, hogy kifejthesse álláspontját a nekiszegezett
vádakat illetően, vagy amenynyiben igen olvasott, mondjuk a Benedek Elek Népmeséin
és a Harry Potter idáig megjelent kötetein háromszor is átrágta magát, tehát
irigylésre méltó szókinccsel rendelkezik, ismeri például a bökkömény és
a kviddics jelentését, valahogy hiányzik a gyakorlata, esetleg elfogyott
az ereje, hiszen azt elérnie, hogy ne fakadjon sírva társai előtt, neki annyiba
kerül, mint egy admirálisnak rezzenéstelenül tudomásul vennie, hogy elsüllyedt
a flottája.
Ezt a tízéves gyereket mindenképpen felkészületlenül éri, ha példának okáért
egy otthon felejtett füzet miatt nagyjából a következőkkel fenyegeti meg a romántanárnője:
letépi a fejét, kicsapatja az iskolából, levonja a magaviseletét, megbuktatja,
de mindenekelőtt édesapját felhívja telefonon, akár a munkahelyén, és azonnal
berendeli az iskolába, majd mindkettőjüket kiállítja az udvarra, szégyenszemre
az egész iskola elé; így hát ott feszíthet majd a negyvenéves és a tízéves,
két megfélemlített, mihaszna, buta és ostoba, lusta és gonosz iskolakerülő,
ott toporognak majd, ez pontatlan, ott kuksolnak majd nyakig a földbe taposva,
csak pislognak, mint két leforrázott egér, és bár ők abban a helyzetben nem
gondolnak semmit, voltaképpen szerencséjük, igen, ostoba szerencséjük, hogy
nem tudnak románul, mert így a szünet nélkül rájuk zúduló fenyegetés valódi
mélységét és szörnyűségeit fel sem fogják.
LÁNG ZSOLT