Fotóalbum. Harminc év

Az idő vektorainak zavaros összeesküvése után következett az összeesküvés vektorainak zavara, majd jött a zavar vektorainak összevisszasága és így tovább. A lényeg, hogy semmi nem változott. A számok persze mást mondanak: az egyik kép most készült, a másik harminc évvel ezelőtt, jóllehet mindkettőn egy tízéves gyerek arca látható. Ismerjük az efféle beállításokat: valószínűleg a nagyszünetben érkezik a fotós, netán osztályfőnöki órán, Szeredai vagy Suhajda a neve, unottan fölparancsolja a műmosolyt, aztán elkattintja a gépet; azért a pénzért dolgozhatna gondosabban is, viszont ha a szülő többet rendel, akkor valamivel olcsóbb, ami azért is megéri, mert mindig akad néhány ilyesmire ácsingózó nagymama és nagynéni, akinek mást amúgy se nagyon van mit ajándékba vinni.
Ugyanaz a színtelen, nyers aggodalom a szemekben. Valószínűleg románóra következik. A románóra! 1970 vagy 2000. „Ha nem volna románóra, szeretnék iskolába járni!” De van, és mintha a tanárnő is ugyanolyan volna, mintha halhatatlanok, sőt kimozdíthatatlanok volnának ezek az ötven és hatvan közé beszorult tanárnők, kopaszodók, de csak annyira, hogy fejbőrükre belátva, megértsünk valamit a hajfestés vissza-visszatérő gondjaiból; öles bögyük végében viselik a márciuskát még novemberben is, mert szeretik, ha fityeg ott valami; mindig készek arra, hogy elrúzsozott szájukat üvöltözésben tornáztassák meg, és öt darab májas hurkában végződő tenyerüket az asztallaphoz vagy a vinilinnel fedett naplóhoz csapkodják. Hasonlatosak ők egy gigantikus mágneshez, amely magához ránt mindenféle rozsdás kínzóeszközt, fogókat és bilincseket, kampókat és herkentyűket, zörögve, csörögve, fenyegetőn vonulnak így a folyosókon, és valahogy nem tud elég szeretet létezni ezen a világon, hogy a tekintet ne rettenjen meg, ha rájuk téved, és nem tud elég szeretet lenni bennük, hogy megtanítsák a tízéveseket románul beszélni.
A tízéves is változatlan, persze. Nemrég kakaót szopizott esténként, még pelenkázták, vagy ha már nem, a fürdőben ücsörgött, inkább a bilin, mintsem a nagyok ülőkéjén, de még egy évvel ezelőtt, vagyis kilencévesen is sírva fakadt, ha a tanító néni igazságtalanul megszidta, mert hát egy ekkora gyereknek igen kevés szava van ahhoz, hogy hatásosan tudjon védekezni, hogy kifejthesse álláspontját a nekiszegezett vádakat illetően, vagy amenynyiben igen olvasott, mondjuk a Benedek Elek Népmeséin és a Harry Potter idáig megjelent kötetein háromszor is átrágta magát, tehát irigylésre méltó szókinccsel rendelkezik, ismeri például a bökkömény és a kviddics jelentését, valahogy hiányzik a gyakorlata, esetleg elfogyott az ereje, hiszen azt elérnie, hogy ne fakadjon sírva társai előtt, neki annyiba kerül, mint egy admirálisnak rezzenéstelenül tudomásul vennie, hogy elsüllyedt a flottája.
Ezt a tízéves gyereket mindenképpen felkészületlenül éri, ha példának okáért egy otthon felejtett füzet miatt nagyjából a következőkkel fenyegeti meg a romántanárnője: letépi a fejét, kicsapatja az iskolából, levonja a magaviseletét, megbuktatja, de mindenekelőtt édesapját felhívja telefonon, akár a munkahelyén, és azonnal berendeli az iskolába, majd mindkettőjüket kiállítja az udvarra, szégyenszemre az egész iskola elé; így hát ott feszíthet majd a negyvenéves és a tízéves, két megfélemlített, mihaszna, buta és ostoba, lusta és gonosz iskolakerülő, ott toporognak majd, ez pontatlan, ott kuksolnak majd nyakig a földbe taposva, csak pislognak, mint két leforrázott egér, és bár ők abban a helyzetben nem gondolnak semmit, voltaképpen szerencséjük, igen, ostoba szerencséjük, hogy nem tudnak románul, mert így a szünet nélkül rájuk zúduló fenyegetés valódi mélységét és szörnyűségeit fel sem fogják.

LÁNG ZSOLT