Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. január, XIII. évfolyam »
Körmendi Lajos
Egy nyugtalan lélek
A forgószél felborzolta a Mester haját, fölkapott egy-két papírdarabkát,
eljátszadozott velük néhány pillanatig, akár egy kölyökmacska, aztán incselkedve
ejtette a férfi lábai elé.
A Mester nem ügyelt a papírfecnikre. A karcsú, hajlékony, játékos kedvű széltölcsért
nézte, amint eltáncolt a gang elől az alsó épület felé, s ott mintha nekigyürkőzött
volna a mozdíthatatlan diófa hasáboknak, majd egy szeszélyes perdüléssel a veteményes
közepén termett, és megcibálta a sárgarépa zöld üstökét.
A gangon üldögélt az egész család: a Mérges Suszter, a Felfreccsent Vérű Ember,
az Indián, Kati, a Liba, a Boszorkány, Ádám és Éva, az Öreg, a Birkózó, a Komoly
Nézésű Ember, a Fagyos Ügyvéd, a Szakácsnő és a többiek.
Szórakozottan bámultak a forgószél után.
– Itt ment egy nyugtalan lélek...
A Mester az anyja hangját vélte hallani. Eszébe ötlött a tanya s a körülötte
elterülő végtelen puszta, amelynek a lélegzete ürömillatú volt...
Üröm...
Kitágultak az orrcimpái, mint a kancák közelében a fiatal csődöröké. Beleszippantott
a levegőbe. Erezte az üröm szagát, amit gyermekként úgy megszokott, hiszen a
tanyában, ősi szokás szerint, ürmöt tettek a párna alá; úgy tartották a pusztai
emberek, hogy megvéd a gonosz szellemektől, de a kellemetlen rovarokat is elriasztja.
A Mester a saját kezűleg gyártott kiskocsin tanyázott a gang előtt, az udvar
mélyén nyargalászó forgószelet nézte, megszívta lassan körmére égő cigarettáját.
– Megint öngyilkos lett valaki! – mutatott a forgószél felé.
A családtagok bólogattak, legjobban a Nyugdíjas Portás, aki egyik kezében görbe
bottal, a másikban a kiskocsi fogantyújával éppen húzni akarta a Mestert.
A forgószél mintha visszafelé jött volna.
A Mester felállt, felkapta a Libát, bevitte a házba.
– Itt jó helyen leszel – mondta hangosan.
Itt is érezte az üröm szagát. Az ágyhoz ment, felemelte a takarót, a párnát
szagolgatta.
A puszta!
Olyan nyolcéves lehetett. Libapásztorkodott a tanya körül, amikor egy hirtelen
támadt forgószél felkapta a libákat, s a magasba röpítette őket. Kétségbeesetten
rohant, ostorral verte a szelet.
– Állj meg, gyerek, lélek lakik abban! – hallotta az anyja rémült hangját.
Azóta félt a forgószéltől, nem állhatta a pusztán nyargalászó ördögszekeret
sem.
Üldögélt a forró porban, naphosszat bámészkodott.
Hatalmas volt a világ.
A föld megrepedezett az aszályban, a talaj felszíne fehérlett a sziksótól, csak
néhány szamártövis tengődött rajta szívósan.
Zajt hallott.
Kipillantott az ablakon, a postást látta elsuhanni. Kiment, kerülgette a család
tagjait, kinyitotta a postaládát. Egy díszes borítékot emelt ki belőle. Nézegette
a feladót: „Veszprém”.
A család kíváncsian figyelte.
– Biztosan a hirdetésre írtak – mondta a Mester.
Visszaült a kiskocsira. Bontogatni kezdte a borítékot. A Nyugdíjas Portás kíváncsian
pislogott az írás felé. A Mester hangosan olvasta a géppel írott szöveget.
– Kedves Mester! A televízióból értesültem művészi tehetségéről, fafaragásairól,
és arra gondoltam, felkeresem Önt egy különleges problémával, kéréssel. Ugyanis
teljes fogprotézist viselek, és szervezetem olyan érzékeny, hogy nem bírja ezeket
a műanyagból készült fogsorokat, amelyek az egészségemre ártalmasak, de más
anyagból a készítését nem tudják vállalni a fogorvosok. Mit tetszik gondolni,
lehetséges lenne-e fából kifaragni a minta után ugyanolyanra, egészségre ártalmatlan
faanyagból? Gondolom, olyan fából, mint a sípokat, furulyákat szokták, mert
azok is szájba kerülnek. És el tetszene-e vállalni? Szíves válaszát várva maradok
tisztelettel, Kovacsics Tihamérné, tanár.
A család röhögött. A Birkózó súlyos testét himbálva hahotázott, Kati rózsás
szoknyája aljába törölgette a szemét, még az Elkeseredett Ember is mosolygott,
az Öreg pedig műanyag fogsorát villogtatva kiáltotta.
– A Mester született fogtechnikus!
A Mérges Suszter kiköpködte a faszegeket, és ő is ragyogtatta a fogait.
– Az már igaz! – csapkodta a térdét a Nyugdíjas Portás, és ő is olyan szélesen
vigyorgott, akár egy filmszínész.
– Csak az a baj, hogy a fából való fogba beleesik a szú! – visította a
szakácsnő.
Az egész család fetrengett.
A Mester komoran ült. Ráncolta a homlokát, töprengett, aztán ismét betűzgetni
kezdte a levelet.
– Ez valami csel lesz! – jelentette ki, de a család nem figyelt rá. Csel.
Rosszat sejtett. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el, pontosan olyan, mint
néhány esztendeje, amikor élete első kiállításán első díjat nyert, és a megnyitó
után megállt előtte egy szőrmók ember, hogy ő ilyen meg ilyen szobrászművész.
– Isten éltesse! – mondta neki a Mester.
Amikor a szobrász arról beszélt, hogy szívesen ellátogatna hozzá, a Mester bizonytalanul
egyezett bele, aztán hamis címet mondott.
– Mit akar ez a pacák? – kérdezgette magától.
Ott, a kiállításon igyekezett úgy helyezkedni a népes teremben, hogy elkerülje
a szőrmók embert.
– Miért akar eljönni? – töprengett.
Keringett a szobrok között, egyik-másik tetszett is neki, de nem nagyon tudott
figyelni rájuk.
– Ki akarja lesni, hogy csinálom a szobrot! Ráncolta a homlokát.
– Vagy inkább ki akar nyírni?
Körülötte ténfergett néhány ismerőse otthonról, akik az ő kedvéért utaztak Debrecenbe,
de a Mester most őket is kerülte. Zaklatott volt, a televízió bűnügyi műsoraira
gondolt.
– Még hogy eljönne... Ismerem én az ilyen cseles dumákat!
Gondosan bezárta a kaput, s ezt minden alkalommal ellenőrizte is. Először ráfordította
a kulcsot, betolta a reteszt, végül ráfordította a riglit. Félt minden ismeretlen,
váratlan dologtól. Ha valami érthetetlen, eddig nem tapasztalt jelenséggel találkozott,
nyugtalanul aludt. Álmában mindig halottnak látta magát.
Ismét az orrában érezte az üröm illatát. Ősei jutottak eszébe, akik a koporsóba
is tettek az ürömből, a halott feje alá.
– Legyen nyugodt az álmod! – mondta az öregapja, amikor az öreganyját temették.
Milyen nyugodt volt az ő álma is akkoriban! Kint a mezőn milyen jókat tudott
aludni!
A pusztán mindent ismert. A tanya körül, azon a kegyetlen vaksziken még
a szöcske is éhen halt volna, nemhogy a jószág. Mégis szerette. Ha a vasút felé
nézett, egyre zöldebb lett a mező, tündökölt az aranyfürt sárga bokrocskája,
s amoda, a laposban már sás nyújtózkodott a táj fölé, mint aki igyekszik eltakarni
a távolban csühögő vonatot, amely sötét füstöt lökve az égre, szép lassan tovakocogott.
Sokszor járt ezen a lapos részen, szerette lesni a vizet, időnként hosszú botjával
megpiszkálta a mozdulatlan víz színén lebegő rucaörömöt, mert kíváncsi volt,
mi van alatta? Néha a lábát is belelógatta a langyos vízbe, de nem volt bátorsága
beleereszkedni, belegázolni. Nem tudott úszni, mégis jobban félt a siklóktól,
a nadálytól és a csibortól, mint a vízbefúlástól. A partos részen néha feltűnt
egy-egy ürge, s ő mindig mulatságosnak találta ezeket a rámeredő, aztán villámgyorsan
eltűnő állatkákat.
Jól érezte magát a világban.
Mindennek tudta a nevét: ez itt a mételyfű, amaz a réti csík...
A lélegzetét is visszafojtotta, szoborrá merevedett, ha egy szürke gém lépdelt
feléje az iszapot kutatva.
Sokat barangolt a hatalmas pusztán. Észak felé eltűnt a vakszik, gazdagabb lett
a táj, mindig erről hozta a szél az üröm illatát, de talált a pusztán tátorjánt
is, kosbort, réti őszirózsát... Messziről idelátszott egy tatárjuharos tölgyes
sötétlő foltja.
A legjobban mégis nyugat felé szeretett bódorogni, arrafelé nyílt ki igazán
a puszta. Az óriási síkság rozsdaszínű volt a veresnadrág csenkesztől.
Milyen jó volt itt lekucorodni, eljátszadozni mindenféle bogarakkal!... Nünüke,
ganajtúró...
Mennyire szerette becserkészni és meglesni a túzokot vagy az ugartyúkot, elnézegetni
az ölyüt, figyelni a széki pacsirtát...
Mint afféle kíváncsi gyermek, sokszor bemerészkedett a puszta mélyére, elindult
egy földi pocok után, aztán már egy hamvas rétihéja röptét követte a tekintetével,
észre sem vette, máris egy jókora fertőhöz jutott, a vízben ácsorgó odvas, roskatag
fűzfákhoz, amelyeknek az ágain varjak fészkeltek, egész kolónia. Buján nőtt
a nád, a gyékény és a sás, mindenféle vízinövény, a mélyebb részeken ezüstösen
csillogott a víz, vadrucák pofáztak, élelem után kutattak a vízicsibék, a récék,
a vöcskök, a gémek, a bakcsók, a dankasirályok, a kiskócsagok, s néhányszor
már vidrát is látott errefelé az egyik partos rész vájatában.
Szerette nézni ezt a hatalmas pezsgést, és nagyon szépnek találta az életet.
Úgy gondolta, ilyen az egész világ, hiszen ezen a mocsaras részen túl is a puszta
folytatódik tovább, villás szarvú, kormos pofájú marhák legelnek arrafelé, szerinte
Isten legszebb teremtményei ezek.
Hogy megváltozott a puszta!
A fertő köré gátat húztak, tó lett belőle, melybe a síkságot átszelő öntözőcsatorna
hozta a vegyszerektől bűzlő vizet. A vasút felé húzódó laposból egy belvízcsatorna
vitte el a vizet. A puszta egy részét feltörték, rizstelepeket építettek. Sok
növény és állat eltűnt azóta erről a vidékről, híre-hamva sincs a távoli tatárjuharos
tölgyesnek, eltűntek a címeres szarvú, daruszőrű marhák, kiveszett a tátorján
mutatóba, ha maradt egy-egy tő kosbor...
Ingerülten nézte a még mindig vihorászó családot. Felállt, bement a műhelybe,
valami dolog után nézett. Olajos flakonok akadtak a kezébe: egy benzinkút környékén
voltak szétdobálva, fölszedett belőlük néhányat, majd jók lesznek valamire.
Forgatta, nézegette a műanyagot, téblábolt, közben belegabalyodott egy hosszú,
vékony drótba. Idegesen rángatta a kunkorgó drótot, majd az egyik lendületes
rántás közepén megdermedt, elrévedt valahova. Csípőfogót vett elő.
– Ez az én nyugtatóm! – mondta fennhangon.
Büszke volt az ügyességére, arra, hogy ő szinte mindent meg tudott csinálni.
Már a tanyán is...
Még az iskolába sem adták fel, ő már traktort készített, olyat, hogy gumival
fel lehetett húzni, és akkor ment.
Eszébe ötlött a kis ásó, kis lapát, kis gereblye, kis asztal, kis szék...
Mindig barkácsolt valamit.
Ő volt a családban a legöregebb gyerek, korán munkára fogták, fejletlen, gyenge
testalkatú maradt.
Az iskolát egyébként sem szerette, a legelső alkalommal eltévedt a városban.
Karcagot hatalmasnak és kiismerhetetlennek látta. Bujkált a verekedős utcakölykök
elől, egyre ismeretlenebb utcákba keveredett, nagyon félt, itt is, ott is megzavarta
egy-egy kutya... Teljesen kimerült már, amikor egy ismerős asszony oltalmába
vette, és kézbesítette őt az öreganyjának. Valahányszor az iskolába ment, félelem
szállta meg, hogy eltéved, megkergetik, megverik...
Mindig a fúrás-faragáson járt az esze, s ha felrémlett benne az iskolai kötelesség,
csak kesergett, miért nem élhet ő a pusztán, ahol mindent ismert. Ahol boldog
volt.
Kínkeservesen csak elvégzett néhány osztályt, aztán irány a puszta.
Hiába.
Már nem vette észre a túzokot, a bíbiceket, a teknősbéka hátán pihenő szitakötőt...
Csak a földet látta.
Az apját látta a lóval, a boronát, amely nem törte össze a kőkemény rögöket,
csak odébb görgette.
És önmagát látta, a madárcsontú, elcsigázott gyereket, aki hatalmas kalapácsot
lóbálva halad a borona után, és töri a görcsöket.
Aztán az állandóan kiakadó karikát látta a boronán, s az apját, aki egyre szekírozta,
hogy kapcsolja be, mert nem takarja be a magot, fogassa oda dróttal...
És látta magát boronát drótozni, aztán látta magát kínlódni, ahogy boronálás
után leboncolja azt a drótot...
Látta magát pecket kovácsolni, melynek beiktatásával a boronát könnyű volt szétszedni
és összekapcsolni.
Látta az apját aratáskor, amint rendelkezett délben.
– Öt perc pihenő, de négy már letelt!
Látta a téglát, amit a fejük alá tettek, el ne aludjanak a nagy kényelemben.
Aztán látta az apját felkászálódni, belerúgni az ő fájós talpába.
– Ugorjon, aki nem gróf!
Látta magát a kukoricaföldön, szárvágóval a kezében.
Látta a fagyos földet, amire az apjával hordják a trágyát...
Amióta koravén gyerekként, munkától elcsigázva nézte a tájat, a puszta kegyetlen,
zord arcát mutatta feléje.
Azt a tündöklő, csodákat rejtő, gyönyörűséges világot, amiben kicsi gyermekként
élt, soha többé nem fedezte fel a pusztában.
– Ez lesz a lába – mondta a Mester, csak úgy, magának.
Miközben leszabta és gondosan, türelmesen a kellő alakúra hajtogatta a drótdarabokat,
egy teherautó zúgását hallotta az utcáról. Hegyezte a fülét, hátha megáll a
jármű. Visszafogta a lélegzetét, nyugtalan lett.
– Csak nem a vállalattól jöttek?
A háború vége felé, amikor kelet felől hozták őt egy teherautón a többi sebesülttel
együtt, a tanyájuk közelében vezetett az útjuk. Az országút és a tanya között,
az ő szikes szántóföldjük közepén egy lezuhant repülőgép roncsai égtek, pukkadoztak
benne a lövedékek. – Ott lakunk – mutatta a többieknek.
Tele volt a lába repeszdarabokkal, mégis felállt, nézte a kis tanyát, sértetlen-e?
Odébb, a puszta szélén, egy ember közeledett az út felé. Megismerte: Feke Lőrcsi
volt, gyermekkori cimborája, aki most is a közelében lakik a városban.
– Mi van anyámékkal, Lőrcsi? – kiabálta a teherautóról.
De a cimbora csak bámult, nem szólt semmit. Nem ismerte meg.
A Mester rendet rakott a gyalupadon, összesöpörte a földön szanaszét heverő
forgácsot, behajította az apró dobkályhába a hulladékot, papírt hozott, begyújtott,
majd semmire sem való fákkal tömte a tűzhelyet, olvasztotta a műanyag flakonokat,
kitárta az aprócska ablakot.
– De büdös van! Várt.
A tekintete elkalandozott a kályháról. Elégedetten szemlélte az ócska szekrény
tetején a fából faragott bikafejet.
– Nem is rossz!
Levette a szekrényről, simogatta, tapogatta, a szobor szemén különösen sokat
járatta ujjbegyét.
A bikaistálló!
Állatgondozó volt odakint a pusztán. Legalább tíz esztendeje ennek. Akkor is
ilyen magányosan élt, mint most, de még a tanyán lakott.
Töretlen hóban taposta az utat, az új bikaistállóba igyekezett. Derült volt
az ég, a hó fagyott felszínén sinkóztak a napsugarak. Tegnap még igen száguldoztak
a szelek, hordták a havat, teletömték a csatornák medrét, az úton húzódó mély
keréknyomokat, viszont a puszta más részeit letakarították a hótól, s ezeken
a kopasz foltokon a beállt szélcsendben nagy területen feketéllő varjúcsapatok
topogtak, károgva figyelték a mély hóval küszködő magányos embert.
Ő konokul lépegetett, arra igazította a lábait, amerre az utat sejtette, hallgatta
a hó ropogását, nézegette a szeszélyes formájú hóépítményeket, s igen szépnek
találta őket mindaddig, amíg bele nem szakadt a csatorna medrébe. Átkozódva
kapaszkodott kifelé a síkos rézsűn, a csizmája megtelt hóval, a kabát ujjába
is került egy maréknyi. Keservesen haladt előre, jól meggondolva, hogy hova
lép a tükörsima havon, amely elfedte a megszokott tájékozódási pontjait. Szinte
tapogatta az utat, közben a régiek meséi jutottak eszébe a pusztán portyázó
farkascsordákról, megtépázott juhnyájakról, szöges nyakörvet viselő komondorokról,
csikasz-életet élő szegénylegényekről...
Kemény teleken a városban még ma is felröppen a hír, hogy farkast láttak a határ
valamelyik részén, s ilyenkor a feketébe öltözött vénasszonyok is izgatottan
tárgyalják az ordasok megjelenését. Állnak a kapuk előtt, a kútnál, a sarkon,
esetleg a kocsma előtt, és a jeges szél hiába karistolja a csontjukat, ők neveket
sorolnak, tanúkat, akik látták a beste férgeket. Megint mások megtámadott tanyasiakról,
megpocsékolt nyájakról, szétmarcangolt kisgyerekekről hoznak hírt. Egyesek tudni
vélik, magányos tanyákba is betörtek az ordasok, egész családokat kiirtottak,
és a szájtáti hallgatóságnak szemléletesen ecsetelik a hótól fuldokló pusztát,
az üvöltő szelet és a szelet is túlüvöltő farkascsordát, melyet a Kárpátoktól
idáig űzött a tél, s amelytől óva intik a kocsmából kiszédelgő fuvarost is.
A Mester még sohasem látott farkast, mégis kimondhatatlanul félt tőle, a lábra
kapott mendemondákat hallva örült, hogy már bent lakik a városban, nem kell
tartania a fenevaddal való találkozástól.
De akkor, régen, amikor a bikaistálló felé igyekezett, a torkában kalapált a
szíve, a tekintete nyugtalanul pásztázta a pusztát, izzadt, nagyon iparkodott
a mély hóban, s csaknem elájult a rémülettől, amikor a távolban megpillantotta
az istállótól elkóborolt és szórakozottan figerésző kutyát.
Csak a bikák között nyugodott meg, bár az egyik éppen elszabadult: felkapta
a vasvillát, a helyére verte a jószágot. Értett a bikák nyelvén, s erre is büszke
volt. Szálfatermetű, izmos társát megtiporták, összetörték a bikák, míg ő, a
vézna, csenevész kis ember kedvére kormányozta a megvadult állatokat, pofon
ütötte őket, mire azok lehunyták a szemüket, leütötték a fejüket, a helyükre
mentek, s ő iparkodott a megkötésükkel, mert a többi állat is nyugtalan volt,
kaparták az almot, egyik-másik pedig a nyakára tekerte a láncot. Az ilyeneknek
a szemét nyomta: a bika húzta a fejét az ujja elől, és szép lassan kitekerte
magát a lánc szoros gubancából.
A Mester lehajította a gyalupadról a drót laza gubancát. Kedvtelve nézegette
a fekete bogarat, tapogatta műanyagból készített testét, drótból való lábait.
Átment a szobába, a tükör elé állt, a kabátjára illesztette a bogarat, s elégedetten
vigyorgott, amikor elvette a kezét, s a bogár a ruhán maradt.
– Majd bemutatom Feke Lőrcsiéknek!
Nevetett, mert eszébe jutott, hogy néhány hete, amikor szürkületkor átvitte
hozzájuk az Öreget, a kaput nyitó asszonyt csaknem kitörte a frász, úgy megrémült
a riasztó, idegen pofától, majd alaposan megseprűzte a nevetgélő Mestert.
Legénykorában, amikor még tanyai bálokra járt, akkor tudott így nevetni: télen,
ha az apja a városban aludt, elindult, hol a kenderesi, hol a kunhegyesi határ
felé. Átvágott a pusztán, jókedvűen ballagott a derűs, csillagokat szikráztató
égbolt alatt. A tanyában táncosok döngölték a szoba fellocsolt és kövekkel telehintett
földjét, Feke Lőrcsiék nekitüzesedve cifrázták a hegedűszót, az egyik legény
a táncosok mellett lábatlankodó nagymamát kapta derékon, megsergette, megpörgette
istenesen a sápítozó öregasszonyt. Lett nagy kacagás!
Milyen szép csengő hangon nevettek a lányok!
Akkor még nem gondolta, hogy a napjai ilyen dermesztő magányban telnek majd.
Hangosan morogta.
A háború...
Azt okolta mindenért. Mire hazakerült a fogságból, elkeltek a hozzá illő lányok,
ő már csak a selejtből válogathatott.
Bele is választott rendesen! A felesége, Róza, öreglány volt, a kutyának sem
kellett, pedig nagygazda lánya volt. Igaz, egy kis fogyatéka látszott az eszének
is, de a Mester úgy gondolta, jó lesz ez, az ilyen megbecsüli magát.
Tévedett.
Most, miközben újabb műanyag bogarakat gyártott, régi nyarakra gondolt, a negyvenes
évek végére, az ötvenes évek elejére...
– Kutya idők...
Látta magukat aratás közben, amint a felesége veri a markot, aztán szitkozódik,
mert belelépett egy patanyomba: a ló még tavasszal hagyta ott, s a szíjas, szikes
föld megőrizte a nagy szárazságban.
Az asszony minden alkalmat fölhasznált, hogy az apjáék jó földjét, nagy tanyáját
emlegesse, és összehasonlítsa ezzel a rohadt szikkel, tanyának mondott tyúkóllal,
amit egyébként nem is hajlandó bemeszelni, mert úgyis az apjáékhoz fognak költözni.
A Mester ilyenkor mindig felfortyant.
– Én már az apámnak se vagyok cselédje, a te apádé még úgysem leszek! Látta
magukat, amint izzadtan, porosan ballagnak a kánikulában a búzaföld szélén húzódó
erdősáv felé.
– Mit főztél?
– Ciberét.
– Megint?
– Jó az.
– De még nem főztél mást!
– Apámék is ciberét esznek, mégis megvannak.
– Minek tartják azt a sok jószágot, ha nem eszik?
– Eladni.
– Hogy a fene egye rátok az eget!
Egy hónap sem telt el a lakodalmuk óta, a Mesternek máris eszébe jutott Pataki
főhadnagy úr, aki felzavarta őt a hegytetőre, ahonnan a négy világtáj felé kellett
ordítania.
– Édesanyám, de nagy marha fiad van!
Szomorúan gondolt rá, hogy annak idején teleordította a Kárpátokat. És most,
aratáskor, a finom cibereebéd előtt utálkozva átfogta az akácfa rücskös törzsét,
és fájdalmasan beleüvöltött a nagykunsági csendbe.
– Édesanyám, de nagy marha fiad van!
Túl sok jót nem kapott Rózától: amíg vele élt, csak lézengett a gyengeségtől,
a ciberének a látásától is fájás esett a gyomrába. A csirkét, kacsát, libát
és a pulykát az asszony suttyomban elhordta az apjáékhoz, a lisztet és a tojást
szintén, végül ő maga is ott ragadt.
Az ingaóra hetet ütött.
A Mester zsebre vágott néhány bogarat, aztán a polchoz ment, leemelte a habverőt
és a krumplitörőt, selyempapírba csomagolta őket, és a kis csomagot gondosan
elhelyezte az előszobában. Kiballagott az udvarra, karon öltötte az Öreg Portást,
a ház elé vezette, közben magyarázta a családnak.
– Muszáj támogatni, elöregedett, nyugdíjas ember, hát nem luxusból van a kezében
a bot, megőszült már a haja, de még a bajusza is, a pápaszem se dísznek van
a szemén...
A családtagok egyetértően bólogattak, csak a Mérges Suszter vicsorgatta a fogát,
haragudott, amiért a párja, a Szakácsnő kirúzsozta a száját, és fülbevalót akasztott
a cimpájába.
– Nyáron is ennyire a gallérjába húzza a nyakát, ügyvéd úr?
A Mester a Fagyos Ügyvéddel évődött, miközben őt is betessékelte a házba. Lassan
bekerült az egész család.
A Mester levette a munkásruháját, szépen vasalt nadrágot, fehér inget és zakót
vett magára, bezárta az ajtót, kilépett a kapun, azt is gondosan bezárta. Először
a kocsma felé nézett: évek óta nem tette be oda a lábát. Most is az ellenkező
irányba akart indulni, Feke Lőrcsiékhez, a főtér felé, de megfordult a fejében,
hogy jó lenne egy korsó sört felhörpinteni ebben a melegben. De nem! Nem lehet.
Egy kortyot sem. Állt a kapujában, tétovázott.
Szégyenkezve gondolt az elmúlt hétre: Pesten, a felüljáró építkezésén, ahol
éjjeliőrként dolgozott, egy barátságos, fiatal sofőr berúgatta. Hetek óta teherautók
hordták az anyagot, de nem borították le az összes sódert, ezért a Mester veszekedett
velük, nem igazolta le a fuvart, elmérgesedett a vita, végül az egyik pilóta
megfenyegette. A barátságos fiatalember később került erre a munkára, csak három
napja hordta a sódert, mindig gondosan lebillentette az egész rakományt, kedvesen
beszélgetett a Mesterrel, a többi sofőrrel szemben a pártjára állt. Talán ezért
nem utasította vissza a Mester az odakínált pálinkás üveget, jót húzott belőle,
illően megköszönte, meg ne sértse ezt a jó kis fiatalembert. Később már kívánta
az italt, beszélgetés közben – szabódva ugyan –, de többször a szájára emelte
az újra és újra odakínált üveget, aztán már alig forgott a nyelve, teherautókra
emlékezett, menetlevelekre, mindenféle papírokra, amiket aláírt... Hajnalban
émelyegve ébredt, lüktetett a homloka, még a szemében is szaggatott a fájdalom,
teleokádta a bódéját, hideg verejték lepte a testét. Ismét le kellett feküdnie.
Amikor jobban lett, kitakarított, kiment a szabad levegőre, egy vízzel telt
hordóba mártogatta a fejét. Ez jó volt. Később észrevette, hogy a hordó mellől
hiányzik a hosszú gumitömlő. Ismét kiütött rajta a hideg verejték. Körüljárta
a tágas telephelyet, ahol mindennek tudta a helyét. Hamar feltűnt neki egy csomó
betonacél, faanyag és cement hiánya.
– Még börtönbe kerülök!
Dél körül elgyötört arccal állt a művezető elé és kérte, ne kelljen anyagot
átvennie, mert ezek a piszkos sofőrök becsapják. Kevés iskolája van neki, meg
aztán akkor is ellophatják az anyagot, amikor a váltótársa van szolgálatban,
így nem felelhet semmiért, nem akar ő börtönbe kerülni... A művezető mosolygott,
nyugtatgatta a Mestert, ne féljen, nem lehet semmi baj, most menjen szépen haza
Karcagra, letelt az egy hétig tartó szolgálat, pihenjen, faragjon, s egy hét
múlva, ha ismét szolgálatba lép, megbeszélik a dolgot.
A Mester megnyugodott. Még gyűröttnek, törődöttnek érezte magát, mégis elindult
a pályaudvarra, jegyet váltott, felült a vonatra, ahol nem mert elaludni, attól
félt, ellopnak tőle valamit. Karcagon felült az autóbuszra, a főtéren leszállt,
elindult az utcán, illedelmesen köszönt Jólhágó Mihálynénak, aki a nagy kulákház
előtt szavatyolt egy ismeretlen asszonynyal. Kicsit odébb Molnár Zsigával találkozott,
aki már messziről lelkendezett, hogy látta a Mestert a televízióban és gratulál,
szívből gratulál... Arrébb Szelénével beszélgetett egy kicsit, az is látta az
adást. Egy csapat cigány közeledett, tisztelettel köszöntötték a Mestert.
– De jó, hogy itthon nem láttak részegen! – sóhajtott magában. – Fel is akasztanám
magam...
Otthon már jó volt. Felbontotta a postaládában lapuló levelet, és a kusza sorokat
silabizálta: „Kedves Jóember megkaptamale Velet Elment a Kedvem olyat írt nekem
Énmár felatam egylevelet Hétfőn Magának énmegírtam mindent albérletbe lakok
anyámnál de én Unom egyedülétet Vanak gyerekek Demár szárnyán vanak énálam Már
nincsenek egyedülvagyok Már fügetlen 51 éves vagyok Megírtam hogynemtudokel
Meni mert félhatra megyek regel 8 cig vagyok délutánmeg 4 re megyek este 8 cig
vagyok Megirtamhogy Jöjönel szabadszombatosleszek a Héten És Irjameg Gyorsan
levélbe hogyeljöne szombaton Mert akor Énkimegyek Az Álomásra hanemakar Kérdeznia
Kalahuztol hol lakokén Kedves Jóember énemtudom Karcagon a járás Hogymere lakik
Majdeljön Hozám és majd Megbeszélünk mindent Várom szeretetel Szeretetel Várlak
Boldogok legyünk miketen Haegymáséleszünk Maj egyszer Kérekegy szabadjegyet
Ésmajd Együt elmegyünk hozád Mertén Szeretlek Marika.”
A Mester fáradtan megvonta a vállát, belezuhant az ágyába, és azon nyomban
elaludt. Ma délelőtt ébredt fel.
Megmosdott, felöltözött, aztán körülvizitálta a házat, rendben van-e minden?
Főzött egy kis ételt, belakott. Elment a boltba, vásárolt egy habverőt és egy
krumplitörőt, otthon leszedte róluk a műanyag nyelet, mindegyikre újat faragott
fából, munka közben jóízűen nevetgélt. Később kiültette a gangra a családot,
hadd szellőzködjenek. Beszélgetett velük, időnként pedig magában morfondírozott.
A térdére ültette Katit, elmerülten fésülte a nő haját. Tudta, az utcabeliek
kicsit dilisnek nézték régebben az ilyen jelenetek láttán, de ma már megváltozott
a közhangulat, az emberek tisztelettel néznek rá a kiállítását követő újságcikkek
és különösen a televízió műsora óta. Igaz, sokan emlékeznek még azokra az időkre
is, amikor ő bizony elég sűrűn belehemperedett az utca sarába, elhevergetett
az utcabeli árkok csalánnal prémelt ölében, de hát most ezt is a javára írták:
lám, volt ereje megváltozni! Mindenki tudta, hogy néhány esztendeje rendes,
józan életet él, egy kortyot sem iszik, szépen rendben tartja a házat, s ő maga
is rendesen öltözik. A Mester boldog volt, korábbi szokásától eltérően szívesen
járt emberek közé, beengedte a házába az érdeklődők hirtelen megnövekedett seregét,
s az utcabeliek is büszkék voltak rá, hogy a Mestert még Csehszlovákiából is
felkereste két művészettörténész, a kocsmában szóbeszéd tárgya volt néhány pesti
író látogatása, s egy másik pacák megjelenése, aki rádióriportot készített a
Mesterrel.
Álldogált a kapujában, majd tétován a kocsma felé indult. A család otthon maradt.
És az idő nekilódult.
Megzörrentek az ablaküvegek. Halkan, alig észrevehetően, de megzörrentek, s
a család a kedélyes trécselést abbahagyva megdermedt.
A Mérges Suszter az ablakhoz lépett, fülelt.
A Rózsás Ruhájú Nő szeme megtelt könnyel, rémülten súgta.
– Mi történt?
A Felfreccsent Vérű Ember koponyájából szivárogni kezdett a vér, lassan csurgott
az álla felé. A Boszorkány a falra mutatott, s remegő ajakkal hebegte.
– Megállt az óra.
A Rózsás Ruhájú Nő hisztérikusan felsikoltott.
– Mi történt? Mi történt?
Amikor ismét megkoccantak az ablaküvegek, a családtagok egymást törve-zúzva,
taposva kitódultak az utcára. Az Öreg Portás már ott állt, az utca vége felé
bámult, elszürkült arccal mondta.
– De nagy táltos szél nyargal erre!
Valóban: forgószél robogott végig az utcán. A cigánytelep felől érkezett,
apró rongyokat, kátránypapír-darabokat, fóliafoszlányokat, szalmacsomókat sodort
magával, kavarta az utca porát, népes libacsapatokat hajtott maga előtt. A kocsma
előtt ácsorgó emberekben elakadt a szó, tenyerüket önkéntelen mozdulattal a
söröskorsókra szorították. Egy férfi gyorsan begombolta magán a szakadozott
munkáskabátot, egy másik babonásan jajgatott. Egy öregasszony a szoknyáját szorította
a combjához. Az ivóból éppen kilépő hivatalnok a szemét törölgette és farolva
jött le a lépcsőn, a nyomában haladó rendőr fejéről a tányérsapkát lekapta a
szél, görgette az út közepén. A postás kezéből kiröppentek a levelek, máris
a fák fölött keringőztek. A kocsma felé bicikliző férfi lefékezett, belekapaszkodott
egy árokparti gömbakác törzsébe, eltakarta a szemét. Egy fiatal cigánylány pedig
hol a szoknyájához, hol a kendőjéhez kapott, s éles hangon átkozódott. A forgószél
már megrecsegtette a fák derekát, a fuvaros házához érve bevágta a nyitott ablakot,
de az üvegcsörömpölés elveszett a nagy szélzúgásban, kiáltozásban. A fuvaros
az udvarára rohant, a szénaboglya felé igyekezett, ám azt már széthányta a fergeteg,
felröpítette a levegőbe, egy vadgalamb tehetetlenül vágódott a jajgató jegenyefa
törzséhez. Rikoltozás, vertyogás, gágogás hallatszott a baromfiudvarokból, szállt
a toll, kavargott az udvar fölött, akár a hó, aztán már a rémült szárnyasokat
is magával ragadta a forgószél, amely ellenállhatatlanul robogott, de a Mester
háza elé érve megtorpant, átlibbent a nagykapu fölött, egészen a ganghoz jött,
és a szoba felé tülekedő családtagok közül berántotta a széltölcsérbe a Rózsás
Ruhájú Nőt.
– A Mester! – kiáltotta a Fagyos Ügyvéd.
A Mester volt. Tiszta, vasalt munkásnadrágban, fehér ingben, félcipőben lépkedett
a gyepen. A nyakán derékszíj lógott. Átölelte a Rózsás Ruhájú Nő derekát, mosolygott,
szép lassan keringőzni kezdtek, egyre jobban belemelegedtek, kipirultak. A Rózsás
Ruhájú Nő szoknyája mind nagyobb körben kavarta a port, az udvar fölött örvénylett
a papír, műanyag zacskók, tasakok kavarogtak, libatoll, kukoricacsuhéj, csutkaszár
és szénacsomók seregtek szeszélyes ívben. Már a Mérges Suszter is a sapkája
után kapkodott, ám hiába, az egy pillanat alatt a kémény fölött vergődött. Gyorsult
a tánc, a Mester és a Rózsás Ruhájú Nő egyre szilajabbul ropta, nekivadultan
dobogtak, lobogott a hajuk, a nő rózsás szoknyája már az utca fölött pördült,
a családtagok a gang oszlopaiba kapaszkodtak kétségbeesetten.
Csak a Boszorkány nevetett.
A nyitott szobaablakban térdelt, fejét kissé félrehajtva, pucér testét odatartva
a szélnek eszelősen rikoltozott.
– Szép leány! Szép legény!
Már ropogtak a porladó nádtetők, akárha tűz harapdálta volna a száraz anyagot.
Nagy darabok szakadtak ki a háztetőkből, felröppentek a konyhaasztalokról a
késsel összevagdosott viaszos vásznak, a tűzhelyek mögött leszakadtak a falvédők,
a stelázsikon összecsörrentek a poharak. A dikóra vetett rongyos pokróc is szárnyra
kapott, a kályha füstöt és kormot okádott, a szobák mélyéről elröppentek az
évszázados páros képek, amikről ünneplőbe öltözött, bábu-merev fiatalok révedtek
bizonytalan mosolyukkal a holtomiglan-holtodiglanba. Táncolt a szép leány, a
szép legény, a Mester és a Rózsás Ruhájú Nő vidáman ropta. Szétrúgták a vályogházak
egérrágta falát, seregtek, pörögtek, örvénylett a nagy rózsás szoknya. A forgószél
felkapta a páros ágyakat, a kredenceket, a kifényesedett lócákat, a kombinált
szekrényeket, a tűzhelyeket, bontogatta a padlódeszkát, kitépte az ajtótokokat.
Legázolta a kerítéseket, kicsavarta a földből a culápokat, a fákat, görgette
az autókat, aztán azokat is a magasba emelte, emberek kalimpáltak a levegőben,
ordítottak volna, de a szájukba csapódott a szemét, fuldokoltak, ökrendeztek,
s a Mester nekihevülten kurjongatott.
A falon megállt az ingaóra. A Felfreccsent Vérű Ember koponyájából szivárgott
a vér. Megkoccantak az ablaküvegek.
A család tudta, valami szörnyűség történt.