Káli István

Hím-nuszok
I. Hím-ász
Nem szívbéli kedvesed,
közönyös kokott ajkáról
kicsalni édes búcsúcsókot valódi férfitett.
Nem csatához hujja-haj,
győztesként, mámortól fűtve
dúdolni béke-szenvedélyed –
valódi férfidal.
Nem dombordús nőtest, lágy
mirigy-űzte lángolásban,
szem-suttogásra fellobbanni –
valódi férfivágy.
Nem bűvölve hívó, nem
boldog ernyedést villantó,
szurdok mélyéből csúcsra látó –
valódi férfiszem.
Nem harsány mindent-tudó,
érvekkel merészen küzdő,
tévelygőn szégyenét bevalló –
valódi férfiszó.
Nem buzgóság siker-rév,
lendület, konok harc, küzdés,
kőfallá döngölni sarat, port –
valódi férfihév.

II. Hím-gyász
Magadba nézve láthatod:
Pocakká domborult hasad,
A férfikor még megkísért,
És magvad olykor felfakad,
De nem süvít füledbe már
Gerinc-feszülve kéjsikoly.
És vánkosodba issza be
Szagát a gyűlölt férfi-kór.


Őszbe-dal
Harmatot izzad a hervadó hajnalpír.
Varjaink szaggatott tarlókon ágainak,
szomjukat múló éj veríték-gyöngyein
oltják el, éhük a még van-tól parttalan.
Dombölön kardfűbe markol egy fuvallat,
nyomában szivárvány-hab fröccsen, ködpamacs
robban el; szélpenge hersen át őszülő
lombsörtén. Szenvtelen, csupaszra hántaná,
mégis csak megrója a nyegle vigécet,
nehogy az ökörnyál-gúzsából kibújva
kihívón dacoljon teremtő erővel,
sárgállón, tüntetőn hirdetve álhalált.
Maradék hevével lobban el a múló nyár.
Fény-nyíllal záporzik tavalyi avarra,
utószor dördül le dorgálás az égből –
végtelen álommá szelídül szememen:
a volt-ban itt a van, a van-ban ott a nincs,
és már csak élni kell, élni kell egészen,
egyformán fogadva örököt s múlandót,
míg végre birtokká lesz minden égi kincs,
mint mikor ártatlan kisded, ha elsőre
sóhajt fel gyanútlan új-élet mondatot,
mit ember vissza nem hallhat már sohasem,
mióta Krisztustól végleg kimondatott.