Kós Károly
(1883–1977)

Kós Károly nemcsak életkora folytán volt a romániai magyar írók doyenje. A nevéhez kapcsolódó főúri képzet nem annyira származásából, mint természetéből fakad. A franciák úgy nevezik az ilyen embert: une grande nature. A nagy természet azonban beleveszhet a temperamentum rendszertelen világába. Csak akkor érvényesül, ha a szellem szigorú rendje szorítja határok közé. Kós Károly életművében – amelynek az általa teremtett személyiség is része – ez a rend körvonalazódik.
Nem csupán a szellemi megnyilvánulások válhatnak egyetemessé, hanem a szerteágazó tevékenységi körök egyetlen rendszerező elvnek való alárendelése is. Kós Károly azon ritka alkotók közé tartozik, akik hatalmas integráló erővel rendelkeznek, tetteik mindig egyetlen forrásból fakadnak, életművük pedig egyetlen formáló akaratra vezethető vissza.
Hol található az a – goethei kifejezéssel élve – eredeti jellemző, az a nisus formativus, amely Kós Károly sorsát és műveit meghatározta?
Lapozgatjuk az erdélyi író könyveit – nem kevés, de ha szerzőjük hosszú, aktív munkásságára gondolunk, nem is különösebben sok kötet. Nézegetjük rajzait, metszeteit. Egy 1978-ban, posztumusz kiadásban megjelent könyvecskében Kós Károly Benkő Samuval folytatott beszélgetését olvashatjuk, Kós rajzairól, metszeteiről, szobrairól és tervrajzairól készített fotók társaságában. Amíg az író munkájáról beszél, egy kép villan fel bennünk: a reneszánsz ember képe, mérnök, rajzoló, író, magiszter és az emberek életére, mesterségére és művészetére egyaránt kíváncsi peregrinus. Megkésett erdélyi humanista volna? Kósból hiányzott a humanisták erudíciója, a klasszikusok rajongó csodálata. Kiterjedt és megnyilvánulásának módjait tekintve hihetetlenül változatos szellemi érdeklődése nagyjából Erdély földrajzi terére összpontosul. Csaknem minden kisebb és nagyobb műve Erdély „köveiből” épül fel, emlékműveiből, népművészetéből, épületeiből és történelméből. Egész életműve a szülőföldbe gyökerezik. Itt kell hát keresnünk sokoldalú szellemiségének eredeti, meghatározó jellemvonását.
A Benkő Samuval folytatott beszélgetések egyikében az idős, kilencvenes éveiben járó Kós Károly régi tetteiről és munkáiról szólván, legmélyebb vonzalmának is hangot ad, amikor az embert a természethez fűző kapcsolatról beszél: „Kilencven esztendővel a hátam mögött csak azt mondhatom, hogy minden embernek külön-külön meg kell teremtenie a harmóniát maga és a természet között. Minél hamarébb jön létre az összhang, annál szerencsésebb az ember.”1 A rég elmúlt, sztánai napokra, ifjúságának és felnőttkorának hosszú éveire így emlékezik: „Nehéz élet volt, de szép volt. A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.”2 Ritka az olyan ember, aki elmondhatja ugyanezt. A vágyott harmóniát ő maga teremtette meg. Ez a boldog harmónia, a belső és külső világ egyensúlya volt a beteljesülésre szánt élet végcélja. Kós Károly természethez való viszonya, amely csaknem a természettel való azonosulásig terjed, nem holmi rousseau-i szentimentalizmus, hanem konkrét, aktív kapcsolat. Erdély „köveit” – vagyis az építészeti emlékeket Erdély kövei című 1923-as kötetében – azért tartja az erdélyi szellemiség megnyilvánulásainak, mert szoros kapcsolatban állnak az erdélyi földdel. Elég egy pillantást vetni a könyvben közölt, erdélyi várakat, kastélyokat, templomokat és házakat ábrázoló kőnyomatokra – (pl. a barcarozsnyói vár, a vajdahunyadi kastély, segesvári házak vagy a demsusi román templom) –, máris megérzünk valamit abból a spiritus lociból, amely az ember testét-lelkét, az emberi természetet és kultúrát átjárva Kós Károly művészetét meghatározza.
Építésre szántan indult neki az életnek. Temesváron született 1883-ban, a kolozsvári Református Kollégiumban tanult, hogy aztán két évig a budapesti mérnöki karon folytassa tanulmányait, s végül építészmérnöki diplomát szerezzen. Alig fejezi be tanulmányait, máris útnak indul, hogy a régi inasok módjára műhelyről műhelyre vándorolva tökéletesítse tudását. Ekkor fedezi fel Kós a népművészetet. A falusi építészet és díszítőművészet, meg a régi erdélyi építészeti hagyományok iskoláját látogatja a fiatal mérnök. Ez az iskola váratlan tapasztalatokat tartogat számára: nemcsak a régi építőmesterek keze munkáját fedi fel, hanem a nép mindennapi életét is. Az Erdélyben látottak nem azonosak az egyetemen példaként felhozott stílusokkal. A Kós által különösen kedvelt román illetve kora gótikus stílus az erdélyi környezetben sajátos jelleget ölt. A korai gótika – állítja Kós Károly a már idézett Benkő Samuval folytatott beszélgetésben – alapozza meg az erdélyi népi építkezést. Ugyanakkor a barokk is sajátos helyi jellemzőket kapott, különleges ozmózis során az is beépült a népművészetbe. Hasonló megfigyeléseket végzett Kós Károly a Székelyföldön is. A fiatal mérnök valódi nagy élménye tehát a régi erdélyi városi és falusi építészettel való találkozás volt. Jóval később szigorúan megrója azokat a művészeket, akik saját művészeti águkat (legyen az az építészettől a képzőművészetig bármi) csupán albumokból ismerik: „Miért jártam én örökké a népet? Azért, hogy lássam, mit csinál, hogy tanuljak tőle!”3 Városi embernek született, városban nőtt fel, mégis vidékre költözik, egy kis faluban telepszik meg, és a föld emberének vidéki életformáját választja. Választása tudatos küldetés volt, nem játszott közre benne földbirtokosi mentalitás vagy holmi utópistaszentimentális természetszeretet. Kós Károly természetesen a szellem embere volt, a szavaké, a gondolkodó munkáé. Ugyanakkor gyermekkora óta rajongott a természetért, a földdel való munkáért, amikor tehát választhatott, a földműves ember életmódja mellett döntött. Így jöhetett létre a termelő ember kapcsolata a természettel, így teljesülhetett az alkotónak az az álma, hogy környezetére rányomhassa lényének bélyegét. Kós Károly egy bizonyos helyet, egy adott emberi közösséget szeretett meg: Kalotaszeget és népét. A kalotaszegi falvak Sztána, Nyárszó, Almás, Türe stb. vegyes – román–magyar – lakossága, a környékbeli parasztporták, a népviselet, a hagyományok: mindez idevonzotta, idekötötte. A fiatal mérnök itt, Sztánán épített magának házat, itt alapított családot, az első világháború kitörésekor pedig végleg itt telepedett meg. Istállókat, csűröket épített, gazdálkodni kezdett, s itt művelte a földet a második világháború végéig. A sztánai és kalotanádasi földek határára épített ház nemcsak otthon, hanem ugyanakkor szellemi műhely is. A tudós nem csak és kizárólag a könyvek absztrakt világában mozog otthonosan, a föld, a növények, állatok (főleg a lovakat és kutyákat szerette), no meg az emberek nagyon is konkrét világában is otthon érzi magát. A környékbeli magyarok és románok között egyaránt vannak jó barátai. Így emlékezik vissza később a nádasi Gheranokra és Borosokra, vagy Dan Iuonra és fiaira. Az a mérnök, aki még az első világháború előtt számos épületet tervezett, többek közt a híres kolozsmonostori református templomot, aki részt vett a Budapesti Állatkert tervezésében, most a sztánai, kispetri, erdőfalvi templomocskák tervrajzán dolgozik, a Nicolae Iorga által megcsodált feleki román templom restaurálását és kibővítését vezeti, és megtervezi a fejérdi román templomot. Így lesz a sztánai otthon egy modern reneszánsz művész, egy földhöz erős gyökerekkel kapcsolódó uomo universale szellem műhelye, agronómus és képzőművész, építészmérnök és néprajzkutató, kultúrtörténész és regényíró, nyomdász és szerkesztő, művészettörténész és publicista műhelye. Bizonyos, hogy az emberi aktivitás mindezen területei szoros kapcsolatban álltak egymással. Azt hiszem, a stilisztikai egységre való törekvés fogja össze őket. Hiszen Kós Károly mindenekelőtt elsősorban művész volt.
A stílus elsősorban egyfajta rend, munkafegyelem. Kós Károly kifejezetten munkás természetű ember, aki még akkor is művészi módon dolgozik, amikor azt hinnénk, az adott munka minden művésziséget nélkülöz. Amikor frissen végzett fiatal építészmérnökként járt országot-világot – mert Keletet és Nyugatot egyaránt bebarangolta, Törökországból gazdag képzőművészeti tapasztalatokkal tért meg, amelyekről be is számol Sztambul című, 1918-ban megjelent könyvében –, megfigyelte a föld megművelésének, a gazdálkodásnak különböző formáit. Saját gazdaságában különböző modern mezőgazdasági módszerekkel próbálkozott. A múlt iránti vonzódása, a százados mozdulatok, a parasztok ősi, sokszorosan bevált s ezáltal ritualizálódott gesztusainak vonzereje nem akadályozhatta meg abban, hogy a legújabb eszközökkel és földművelési módszerekkel kísérletezzen. A legkisebb tárgyra is rányomni lényének bélyegét, kibontani a tárgyban magában rejtőző lényeget – mindez kifejezetten stilisztikai jellegű eljárás. A festészet cosa mentale, állította Leonardo da Vinci. Kós Károly ugyanezt elmondhatta volna a mezőgazdaságról és az építészetről is. Nem ő volt az erdélyi mezőgazdaság modernizálásának, tudományos alapon való megszervezésének egyik kezdeményezője? Az Erdélyi Gazdában elsősorban építészmérnökként vállal szerepet, modern istállókat, juhaklokat, csűröket és silókat tervez. Kísérletezik is. Csodálja azokat, akik különleges hozzáértéssel, nagy kitartással és szorgalommal virágot, gyümölcsöt termesztenek, állatot nevelnek. Nagy tisztelettel ír Bánffy Miklósról, aki kitűnően értett a lovak, tehenek, disznók neveléséhez, szőlőtermesztéshez, dicséri virágait, sőt még az angol gyep erdélyi meghonosítására tett hiábavaló próbálkozásait is. Mindezekben a művészgazdálkodó tökéletességre való törekvése nyilvánul meg. Arisztotelészi értelemben a földművesi „cselekvés” számára a művészi alkotással azonos.
Figyeljük meg Kós Károly tevékenységét egy másik területen! Nem gyakorolta a fafaragást, ez az ősi paraszti művészet mégis vonzotta. Benkő Samu, az idős művész beszélgetőtársa, fából faragott sakkfigurákat lát Kós Károly asztalán. Kós elmeséli, hogy a teljes emberi társadalmat szimbolizáló sakkfigurákat próbált készíteni. Két állam, két feudális társadalmi rend, két külön világ áll szemben egymással. Kós sakkfiguráiban az erdélyi fejedelemség régi feudális berendezkedésére ismerünk. Az a történelem, amit a mérnök és rajzoló Kós Károly Erdély „köveiből” megfejtett, itt művészi szimbólumokban jelenik meg, ahogy prózai írásaiban a képzeletbe vetítődik ki. „Az embernek egyetlen és egységes történelmi tudata van, az nyilatkozik meg minden szellemi tevékenységében: az írásban, képben, épületben, aszerint, hogy mikor mivel foglalkozik.”4 Jegyezzük meg ezt a gondolatot! A sakkfigurák stílusával találkozunk az erdélyi történelem más vetületeit tartalmazó műveiben, például a Varju nemzetség (1921) című regényében, vagy más írásaiban. Akárcsak a sztánai művész és mérnök gazdálkodása, Kós Károly művészete – még a sakkfigurákkal való játék is – a közízlés formálására vállalkozik, példaértékűvé kíván lenni. Kós arra vágyott, hogy a sablonok alapján dolgozó kalotaszegi fafaragók eredetibb figurákat is tartogassanak a tarsolyukban. Kós Károly minden munkájában a népművészet ősi arhetípusaira alapozó, eredeti stílusegységre való törekvés látható. Rég elporladt kezek munkáját figyelve Kós Károly a mócok vagy székelyek művészetében és mesterségében egy bizonyos belső rendet fedezett fel. A házacskák méretei, a faragott kapuk finom, törékeny rajzai, az azonos elemek szigorú szimmetriának alávetett sorozata, a formák hierarchiája, amelynek törvényeit a régi fafaragó mesterek nem értették, csupán érezték és végül a zseniális egyensúly, a funkcionalitás és esztétikum, a dekorativitás harmóniája, mindezek a miniatűr műalkotások felépítését vigyázó művész rendszerező igyekezetét bizonyították. Ami azonban a tetők zsindelyeire, á házak falát alkotó gerendák egységére vagy a dorongokból és lécekből összeálló kerítésekre pillantva Kóst leginkább elbűvölte, az építészeti formák és a környezet kapcsolata volt. Kós Károly könyveiben és albumaiban (Erdélyország népének művészetéről, A régi Kalotaszeg (1912), Erdély, kultúrtörténeti vázlat (1929) stb.) szöveg és kép (rajzok, linómetszetek stb.) a természetim művészet apológiáját zengi: a zsindelyek úgy simulnak egymásra, mint a fenyőtoboz pikkelyei, a házakat alkotó gerendák és oszlopok elhelyezése pedig a fa természetes felépítését követi. Az emberek eltanulták a természet eme szubtilis rendjét, amikor pedig építeni kezdtek, munkájukat ennek a rendnek szellemében végezték. Kós ráérzett erre, tudta, hogyan formálja, alakítsa tulajdon művészetét. Csodálta a névtelen mestereket, akik építményeiknek, eszközeiknek, a paraszti háztartás legegyszerűbb darabjainak is formát, egységet, rendszert teremtettek, azáltal, hogy egyetlen stilisztikai egésznek rendelték alá őket. Ezért ő is igyekezett minden körülötte levő dolgot, az egész általa teremtett világot a stílus méltóságába vonni. Mint Bartók és Kodály a zenében, ő a képzőművészet és az irodalom területén igyekezett egyesíteni a lét elemi formáival kapcsolatban álló archaikust a modernnel, az egységes stílus, azaz a sajátos formai világához való tartozás jegyével látott el mindent.
Ez az átfogó stílusra való törekvés talán a Kós-féle írásmódban vagy írásképben nyilvánul meg leginkább. Az „írás” itt a szó legszorosabb értelmében értendő. A huszadik század éveiben Kós Károly feléleszti a nyugati kultúrából régen eltűnt művészetet, a kalligráfiát. A művészi formálódását meghatározó stilisztikai nisus az írásban is megnyilvánul, a szó kifejezetten „anyagi” értelmében. A régi íráshagyomány átvételével és megújításával a művész szép, határozott betűkkel, sajátos írásmódot alakított ki. Minden kézírásos, általa illusztrált könyv a betű dicsérete. Két ilyen kézirat is ismeretes, a menyasszonyának adományozott, majd jóval később a Kriterion Könyvkiadó által fakszimile kiadásban is megjelentetett Székely népballadák, és a népművészet, az erdélyi népi építészet körében végzett tanulmányait összefoglaló, mesterének, Lippich Eleknek szánt beszámoló, melynek szövege megjelent A Ház című folyóiratban. Csakhogy Kóst nemcsak a kalligráfia művészete avatja a könyvek emberévé. Maga mesélte, hogy amikor kézbe vett egy könyvet, először a kötését, a papírt, a nyomtatást vizsgálta meg. A könyv bájos anyagisága elbűvölte. Érett éveiben egyébként ő lett az Erdélyi Szépműves Céh egyik alapítója, a kiadó, a harmincas évek ezen modern bibliofil műhelyének igazgatója. Egyébként már 1909-ben Budapesten saját nyomtatásban megjelentetett egy fakszimile kiadványt, egy csodálatos könyvecskét, Attila királyról ének címen. Költő, illusztrátor és nyomdász, mindez egy személyben – ez az eszme vonzotta Arghezit is. Kós tulajdonképpen már a Református Kollégium padjaiban illusztrálta a görög és latin klasszikusok, Homérosz, Caesar, Vergilius és Tacitus műveit, a fordításokat és illusztrációkat tartalmazó füzeteket pedig diáktársai között árusította. Az illusztrátor később saját könyvein dolgozva készít csodaszép rajzokat, pl. az Erdély kövei kötetben (amely 1923-ban Sztánán jelent meg), vagy olyan írásaiban, mint A Gálok vagy az Erdély. Ez utóbbiban egész sorozat látható ennek a vidéknek jellegzetes tájait, épületeit, embereit ábrázoló metszetekből: román, magyar, szász népviselet, hegyi móc ház, régi kalotaszegi jobbágyporta, székely és szász gazdaságok. Kós más köteteket is finom ráérzéssel illusztrál, hiszen maga vallotta, hogy „képben gondolkodom”.5 Mikor egyik-másik könyvén, például a Régi Kalotaszegen dolgozott, párhuzamosan írta a szöveget és rajzolt. Még az illusztrációk nélkül megjelent könyvein is ily módon dolgozott. Az írónak szüksége volt a grafikus segítségére, ha látni is akarta azt, amit leírt. A képzőművész és író vallomása prózájának szerkezetét is megvilágítja. Látni fogjuk, hogy a Kós-féle narráció képek folyama, sorozata, filmszerűen visszaadott látvány.
„A könyvművészet mögött élménynek is lennie kell ám”6 – mondta Kós Károly. Számára az élmény forrása az alkotásokban megnyilvánuló népi élet komplexitásában rejlett, a legtágabb értelemben vett népi kultúrában. A történelem nem más, mint a jelenben is fellelhető tapasztalat múltba vetítése. Kós történelem iránti rajongása verseiben, prózájában, drámájában egyaránt fellelhető. Minden kimondottan irodalmi jellegű írása történelmi események visszaadása. Akár a XVII. század zavaros esztendeit, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem halálától Barcsai Ákos uralmának első néhány éve között eltelt időt idézi fel, mint a Varju nemzetségben, akár az 1430–37 közötti parasztlázadások idejét a Budai Nagy Antal históriájában, vagy Szent István király korát rekonstruálja Az országépítő című regényében, a szerző ugyanazzal az epikai anyaggal dolgozik, ugyanazt a narratív struktúrát készül felépíteni: a régi krónikák modern megfelelőjét. Nemcsak a történelmi események „elmondása” emlékeztet a krónikaírókra, hanem a szövegek elrendezésének módja a narrációs folyamatban. Láttuk, hogy szerzőnk vizuálisnak tartja magát, hogy számára az írást mindig rajz is kíséri. Az elbeszélés plasztikusságát tablók sorozatával valósítja meg. A Varju nemzetség (ahogy szerzője nevezte „krónika”) vagy Az országépítő a történelmi eposzfolyam két végén helyezkednek el. A rövid részletek, apró elbeszélő „jelenetek” egymás mellé helyezésében rejlik ezeknek a regényeknek, illetve a Budai Nagy Antal históriájának az eredetisége. Az Attila királról ének című romantikus ballada költője a prózai írásokban is jelen van, a visszatérő szavak, képek által mintegy refrénként összefogott tablók sorozatából felépülő prózanyelvében a balladák levegőjét érezzük.
Ezekben a történelmi fikciókban nem kerül előtérbe a nagypolitika. A szenvedélyek, a drámai konfliktusok fontosabbak. A narrátor kivételes érzékenységgel ábrázolja a titkolt szenvedélyeket, elfojtott vágyakat. Kedvence az összeszorított fogú ellenállás, a néma lázadás hőse. A kövek, a hegy (a Varju nemzetségben) vagy a föld embere (a Budai Nagy Antal históriájában). A természet tartós, nehézkes elemei állandó hátterei a szenvedélyek összecsapásának. A lázas ritmusú történelemben az idő lassú, alig érzékelhető folyása a múlékony anyag erejének biztosítéka. „A nagy csendességben – olvassuk a Varju nemzetségben – mint az örökké élő, előre és csupán előre nyomakodó idő szava: száraz hangon, meg-megszakadozva, meg újra folytatva perceg az őrlő szú, és az asztalra hull-hulldogál a fekete tölgygerendák finom, fehérpora...” A tehetetlenséggel párosult temporalitás, az idő lassú múlása alkotja a tettek, gesztusok, kavargó szenvedélyek hátterét. A valkói kisnemes Varju család háza áll Kós regényének középpontjában. Különös, ellentétes érzelmek közt hányódó emberek portája („mert minden Varjunak idők óta van valami bolondja”): egyikük mulatozással, vigassággal tölti az életét, a másik a megszállott munka rabja. Mindegyiken egymásnak szegülő szélsőséges érzelmek uralkodnak. A Varju család három generációjával találkozunk, de csak egyikük, Varju Gáspár alakja van megvilágítva. Ez sem teljesen. Kós nem az aprólékos elemzés, hanem a szereplők részleges megvilágításának módszerével él. Jellemzései fény-árnyék játékok. Egy-egy gesztus, szó vagy tett hirtelen fénybe borítja Gáspár alakját, hogy éppily váratlanul újra sötétségbe tűnjön, mintha sorsának mélyére hullana. Kós művészien borítja szereplőit nem a múlt idők, hanem a létezés ködébe.
A Bethlenek hívei közé tartozó s az erdélyi trónra került Rákócziakat gyűlölő Varju család sorsát a történelem véres összecsapásai irányítják. A Varju család hegyi házában volna elrejtve a bujdosni kényszerült Bethlen Péter kincse? A ravasz és erőszakos Rákóczi hiába próbálja megszerezni a kincset – a cselvetés fordulatait mesterien tárja elénk Kós. Gáspár sorsa azonban megpecsételődik. A Varju család viszont tovább él a hegyi fészek ölén.
Mondhatni, az egész „krónikát” ennek a hegyi portának a kedvéért meséli el Kós, a havas és a havasi ember erényeinek (hűség, kitartás, csöndes vitézség) apológiája ez a történet. „Akik itt fenn élünk, emberrel ritkábban beszélünk. De sok mindent látunk mi. A völgyi ember minket nem láthat, de mi belátunk a völgyi ember életébe. Mindent látunk, és sokat tudunk. De ők nem is láthatnak minket. Ők csak a nagy hegyet látják, a köveket és a gomolygó fellegeket, aki minket beborít és hallják zúgni a szelet. De minket nem látnak. A mi dolgainkat nem tudhatják. A mi életünk nekik titok örökké. Talán azért nem is szeretnek minket a völgyi emberek, mert az ember nem szereti, ha a feje fölött valami ösmeretlenséget tud.” A Varju család tagjainak életét, tárgyait és útjait ez az ismeretlenség borítja. Egyszerű, kopár, munkában és alkalmanként egy-egy mulatságban telő életüknek ez a titok ad mélységet. A Varjuk mind férfiak, férfiasan is végzik. Szép női figurák (Vitéz Ilona, Kisanna) állnak mellettük, és parasztfigurák, hegylakók, román és magyar parasztok, pásztorok és erdőjárók (a dongói Onuc, Gavrila Ursului, Ilia). A Vlegyásza, Virful Lupului, Marisel, Magura, Ponor vagy a Nyugati-Érchegység más román nyelvű helységnevei jelzik, hogy ezen a tájon románok és magyarok élete egymással szorosan összefonódik. A havasok emberei a természet „életes életének” részesei, nem ők formálják a történelmet, áldozatként vagy a természet törvényeinek titokzatos képviselőiként mégis jelen vannak a történelem nagy tusakodásaiban. Ezekkel az emberekkel szövetkeznek a Varjuk, akik „mindig akarnak valamit”, akik „törik a maguk külön útját”. Azt az utat, amely mindig a legnehezebben járhatónak bizonyul. A Varju nemzetség a hegyi ember harcának regénye, a hősök tragikus sorsa mögött a történelem sötét háttere rajzolódik ki. De felsejlik egy, a múlandó történelmi tetteknél sokkal tartósabb kötelék is: a tájjal és a természetbe gyökerező emberekkel való kapcsolat.
Kós történelmi tablóiban hemzsegnek a történelmi folyamatok aktualitásáért kiáltó szimbólumok. A népek sorsát a történelem beleiből lehet megjósolni. Az író egyáltalán nem múltrajongó, aki elveti a jelent. Ellenkezőleg, saját korának aktív résztvevője, gyakran ehhez viszonyítja a múlt eseményeit, alakjait. A Budai Nagy Antal históriája, akárcsak a Varju nemzetség a kudarc történelmi parabolája, egy olyan tragédiáé, amelyből éltető nedveket vonhat ki a jövő.
Az elbeszélés Stibor, erdélyi vajda hadainak az „árváktól” elszenvedett vereségével indul és egy másik kudarccal zárul, ezúttal a felkelőket semmisíti meg a vajda hadserege. Talpig páncélba öltözött lovagok küzdenek itt gyalogos, bőrmellényes, buzogányt forgató parasztokkal. A két véres tablókép komor drámát zár közre. Titokzatos találkozások, gőzként összesűrűsödő megzabolázott indulatok energiája, az elbeszélés hangulata a cselekmény előrehaladtával egyre fojtóbbá, nyomasztóbbá válik. A tragédia légköre már a tragikus végkifejlet előtt összeáll. Apró, sötét, a Le Nain testvérek képeit idéző jelenetek váltakoznak hallgatag, magukba zárkózó emberek néhány szavas párbeszédeivel. A reformációt megelőző kor embereinek élete az egész elbeszélésre átsugározza súlyos egyszerűségét. Bálint pap, mint titokzatos erők hírnöke jelenik meg és tűnik el újra. A felkelés szelleme mint titkos hitvallás terjed az emberek között. A követelések és gyűlölködő indulatok áhítattal és lelkesedéssel keverednek. Időközben a mindennapi élet, a föld megmunkálása halad a maga útján. Ebben a elbeszélésben Kós csodálatosan adagolja a hallgatást. A ki nem mondott szavak, a litotész művészete mozgatja a történetet. Komor magasztosság lengi be azt a jelenetet, amelyben Budai Nagy Antal Bese Tamás házában kinyitja az Evangéliumot és megtöri a kenyeret. Az alakok maguk is mintha örökös hallgatásba sülylyedtek volna: „Elhallgatott, és a házban megmeredt a csend a nehéz szóktól. Az emberek mozdulás nélkül gubbasztottak a lócán, és mozdulás nélkül ült a két barát az asztal mellett, mint két fekete bálvány.”
A Budai Nagy Antal históriája előtt (amelynek 1936-ban dramatizált változatát is elkészítette) íródott Kós Károly másik két elbeszélése: A Gálok (1930) és A havas (1923). A hegy képe visszatérő elemként e két rövidprózai alkotásban is központi szerepet kap. Mindkettő ugyanazzal a kvázi-mágikus szóval indul: „a hegy”, és végső soron mindkettő a havasok dicsérete. A föld, a kő ereje, a tisztaság vonzása, a hegyvidékek rajza képezi az elbeszélések témáját. A táj a Varju nemzetségből ismerős, Kós Károly szívéhez legközelebb álló vidék: a Piatra Calului és a környező hegyek fölé magasodó Vlegyásza kopasz csúcsa. Bizonyos toposzok – például a furcsa emberekből álló család vagy „nemzetség”, az embert leigázó, eltávolodni nem hagyó ház vagy táj, a hegyi ember kétségbeesetten őrzött szabadsága, és a hegy varázslatos világa – megszállott állhatatossággal újra és újra visszatérnek. Epikai értelemben, ezek az elbeszélések a mesés középkorhoz tartoznak, amely ezen a tájon addig tartott, amíg a hegyeket ketté nem vágta a vasútvonal, sőt apró, elszigetelt helyeken még tovább. A hit rituális szimbólumai egy-egy világ letűnését jelzik. A Gál-kereszt, akárcsak a másik kereszt, A havas című elbeszélésben, amely alatt Gheorghe Mocis és Nicolae Neag alussza örök álmát, s amelyen román felirat hirdeti: „Meghaltak az erdők szabadságáért”, egy világ letűntét jelzi. Sötét árnyak mozognak a Hegy agóniájának telében, a szerző tudja, hogyan emeljen ki néhány árnyékot, gesztust, pár csendes szót. Szeme láttára válnak ki élőlények és tárgyak az idő homályából, és vetítődnek ki a sors fehér vásznára. Íme egy ilyen árnyék A Gálokból: „Mintha valami mozdulna, a szürkeség ott valahol megsűrűsödik: mozog ott valami. Lassan, némán, de nő, növekedik, sötétedik: jön ott valami. Látom is már: fekete kucsma, szürke condra, két hosszú, fekete csizmaszár: egy ember jön, tusakodik ott előre a kegyetlen télben, szemben velem.”
Az emberi erőfeszítés költészete ez, a történelemmel, természettel szembeforduló ellenállásé. Kós Károly prózája olyan, mintha rejtett tanulsággal bíró fabula volna. Az étosz csupán a drámai hangulat elemeként íródik ezekbe a szövegekbe. Az állhatatosságnak ez a költészete a művész legbensőbb hitét és meggyőződését formáló esztétikai meglátásáról beszél. Kós Károly teljes életműve a legapróbb munkáiban is megnyilvánuló művésziség felmutatásán alapul, ebben még sincs semmiféle körvonalazatlan esztétizmus. Igaz, hogy tudatosan vagy öntudatlanul igyekezett mindenen rajtahagyni sajátot stílusának pecsétjét. De az esztétizmus (ahogy végső soron a historizmus is) távol áll tőle, életműve a szigorúan esztétikainak mondható értékek létrehozásánál jóval szélesebb axiológiai körre terjed ki. Ezt bizonyítja egyébként Kós aktivitása, a köz érdekében végzett fáradhatatlan munkálkodása is. A politikum terén a 20-as, 30-as években jó néhány kudarccal is szembe kellett néznie. De eszméihez híven, nem húzódott viszsza a sztánai „Varjúvárba”, hanem folytatta a föld, az ember és természet közötti kapcsolat, a nyelv tisztaságáért vívott nemes harcot. Kós lelkes védője volt a románok, magyarok és szászok közti testvériségnek. A transzszilvanizmus, amelynek egy szellemi vezére volt, legértékesebb gondolata elsősorban a hagyományos erdélyi értékek védelme, s e tartomány különböző nyelvet beszélő fiai között megvalósuló egyetértés. Kós egyik írásában ezt olvassuk: „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csoda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de emellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert vesz föl.” Kós Károly transzszilvanizmusa nem provincializmus, nosztalgiázó, romantikus alapról elképzelt, dogmatikus elzárkózás. Az elméletét igazoló állítások az erdélyi kulturális hagyományba, Erdély földjébe, az emberek földdel és egymással való kapcsolatába gyökereznek. Kétségtelen, hogy tudatosította Erdély bizonyos archetípusait, hogy megpróbálta létrehozni az általa létszimbólumként értett erdélyi jegyek tervrajzát, szemiotikai rendszerét. Nem érthettünk hát egyet azokkal, akik (mint pl. Balogh Edgár) Kós Károly elképzeléseit és tetteit „múltba és tájba gyökerező vízióként”7 jellemzi. Az életmű illetve a szerző személyiségének tüzetesebb vizsgálata egyértelművé teszi, hogy a fenti meghatározás elnagyolt. Kós művének modernsége (és nem modernizmusa) egyértelmű. Aktualitását, a saját korában minden rezdülésével benne élő ember gesztusai bizonyítják. 1921 januárjában (Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen) Kós Károly megjelentet egy prófétai hevületű kiáltványt. A Kiáltó szó felhívás a munkára, a pozitív, építő tevékenységre. „Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel...” vagy „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ezek nem csupán retorikai fordulatok. Amikor Kós leírja, hogy „építenünk kell”, ő maga az első, aki jó példával jár elöl.
A második világháború évei alatt Kós visszavonultan él Sztánán, elhatárolja magát a kor szembeszökő igazságtalanságaitól. A háború nehéz évei után (tanárként, íróként, publicistaként) ismét aktívan részt vesz a közéletben. 1977-ben bekövetkező haláláig Kós Károly a romániai magyar irodalom doyenje, a beteljesülések embere maradt, ugyanaz a józan szellem, aki mindig is volt.
NICOLAE BALOTĂ
VALLASEK JÚLIA fordítása

1. In A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni – Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 66.
2. i. m. 110.
3. i. m. 22.
4. i. m. 94.
5. i. m. 30.
6. i. m. 38.
7. Balogh Edgár: Mesterek és kortársak. Kriterion, Bukarest, 1974, 311.