A hűség divatja

Tóth Mária: Régimódi hűség. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
Tóth Mária soha nem volt tagja az elismert, „kanonizált” írói csoportosulásoknak, ami valószínűleg hátrányokkal járhatott, főképp egy bizonyos történelmi korszakban, de egyben sok mindentől megóvta őt. Talán ennek a kívülállásnak is köszönhető (ami félreállítás vagy félreállás is volt), hogy egymás után jelennek meg könyvei, ám ami ennél fontosabb, hogy írói pályájának tagadhatatlanul a csúcsára érkezett, a könyvek népszerűségén túl a szakmai elismerésük sem maradt el.
A tavalyi novelláskötet (Kutyák tele. Mentor Kiadó) után most önéletrajzi regénnyel jelentkezett. Özvegységének történetét meséli el, mindazt, ami ebben a kényszerűen vállalt özvegységben fájdalmas történet, és ami ebben a fájdalomban mégiscsak reménykeltő. A fájdalomról mesél tehát, az élet alapvető tapasztalatává mélyülő szomorúságról, és ebben valóban kimeríthetetlen témát talál mindenki, aki elbeszélésbe kezd, mint ahogy a kötet mottója is („Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa.” Lénárd Sándor) megállapítja, egyben arra a Kosztolányi-megállapításra is utalva, hogy a boldog emberek unalmas emberek, és a boldogságról a legnehezebb írni, miközben a boldogtalanság színesen elbeszélhető. Csakhogy Tóth Mária ebből a boldogtalanságból teremt fényt és reményt, ebből a boldogtalanságból tudja a boldogság könynyen terjedő atmoszféráját előhívni.
Miként? Sok veszély leselkedik rá. Elsősorban talán a giccs, azaz igen könnyen giccsessé válhatna, hiszen a halál vonzza egyrészt a szentimentalizmust, másrészt a komolykodó bölcsködést. A halál közelségében az ember szava súlyosabbá válik, elkomorulnak a mondatok, és pátosszal csengenek. Miként lehet ezen áthatolni? Szavakkal, természetesen a szavakkal. Pontos és lényegre törő szavakkal. Egyszóval: az érzelmességet és a komolykodást félretevő leírással. A giccsességet és származékait Tóth Mária ugyanazzal az anyagkezeléssel kerüli el, amivel Tolsztoj Ivan Iljics halálát leírja. És itt az anyagkezelés szorosabb értelmet jelent, mint máskor, szorosabban vonatkozik az anyagra. Csupa pontos mondat arról, hogyan halunk meg. A halál megfoghatatlansága miatt az anyag átváltozásának pontos leírása marad, miközben nem szabad túllépni bölcseleti vagy szentimentális határokon és csalóka lehetőségeken. Tóth Mária könyvében a halál leginkább a változás szubsztanciális konzekvenciájaként jelenik meg: „... a halántékánál furcsa, homorú bemélyedés támadt. Vékony erecskék vonala vált láthatóvá.” Máshol: a fej mélyen a párnába süpped, és ez a süppedés megmarad, miután a halott porhüvelyét az alagsorba viszik. Tudományos pontosságú megfigyelések. A kórházi ágyon fekvő test leírása, a botvékony kar és láb, és a félelem nélküli állapot. Hogy „méltósággal viselte”, mondják, és az elbeszélő benéz a szó mögé, a megfogalmazás mögött mi is történt valójában. A leírás pontosságát szünet nélkül ellenőrzi. Ugyanakkor soha nem válik szárazzá, netán morbiddá. Nincs Isten, ezt mondja a haldokló, és meghal, félelem nélkül, tudomásul véve, hogy meg fog halni. Ám ezzel szemben ott van a feleség, aki a halál pillanatában megérzi, hogy gyertyát kell gyújtania. „Mintha éreztem volna a percet: most, most kell világítani előtte a Sötét Alagútban, hogy kijusson a fényre.”
Ez a kettősség továbbra is jellemzője az elbeszélésnek. Mintha az anyag alapvetően kettős tulajdonságának volna művészi szemléltetője ez a könyv: egyfelől a megfogható és megpillantható jelenik meg a lapjain, másfelől a fizikai képletekben is csak relatív módon leírható láthatatlan erőterek és részecskejellemzők válnak érzékelhetővé. Mert az anyag változásai láthatatlan erőtereket mozdítanak el, és ebben a lélek mutatói ki-kilendülnek, és újabb változásokat idéznek elő.
Az özvegység állandó emlékezés. A múlt felidézése, az élet összegzése. Emellett pedig felkészülés az útra, amelynek végén a kételyekkel teli találkozás lehetősége is ott rejlik. Az özvegység alapvetően gondolkodó állapot, amelyben szükségessé válik az idő kitágítása mindkét irányban. Egy özvegység története tehát valamikor régen kezdődik, és valamikor a jövőben fejeződik be. És ebben a kitágult időben és térben az elbeszélés gazdagságát az utalások és összefüggések számtalan köteléke növeli. Múlt és jövő egyszerre van jelen, és minden valamiféle tanulságot tár elénk, anélkül, hogy szándékában állna tanulságot vagy egyéb következtetéseket tételezni.
És még egy fontos adalék. Mivel önéletrajzi regény születik, a valóság nevesítve van. Ismert események kerülnek elbeszélésre, és ezekben a jelenetekben ismert szereplők lépnek elénk. Számtalan ismert figurával találkozunk, a regényíró Markovits Rodiontól a Székely–Varró házaspárig. Ami megint csak növeli az elbeszélés finom hálójának összetettségét, ugyanis az olvasó egyféleképpen ismert történetei, emlékei mellé az elbeszélő leteszi a maga szempontjait, ami megint a párhuzamvonásban jelentkező tanulságtárat gazdagítja, növelve a mesélés hatásos feszültségeit. Ahogyan pl. Varró Ilona és Székely János alakja megrajzolódik, az elbeszélő életének párhuzamában történik meg, és ez a párhuzam megint az írói hitel, az írói módszer hitelének erősítője.
Az anyag hűséges kezelésén kívül beszélhetünk egy másfajta hűségről is. Mert az elbeszélés humora is egyfajta hűség. Miért? Mert az írói szemlélet, az anyagkezelés rációja mögé enged betekintést, rámutatva a legerősebb írói attribútumra: az őszinteségre. Miféle humorral találkozunk? Nem fekete és nem is abszurd, hanem párhuzamba állítható ez is az anyagkezeléssel: ami leírható, azt le kell írni, anélkül, hogy a leírás bármiféle elvárásoknak kiszolgáltatná magát. Önleleplező humor, pontosabban az önleleplezésből fakadó humor. Irónia. Régimódi hűség ez is, elegendő a nagy elbeszélőkre gondolni. És mindez jól összeköthető a könyv harmadik erényével, amit metafizikai hűségnek nevezhetünk. E három hűség keresztmetszetében jön létre az elbeszélői hűség.
Mindenütt érvényessé válik egy másik mondat, azaz a mondatok érvényessége kiterjed a mondottakon túlra is. Amit példának okáért a tükrökről mond, az általános érvénnyel bír: „amire ... ráneveltek engem, az tükör nélkül is látható, és remélem, halálomig hordozni fogom.” De persze a tükörbe nézés sem marad el, és ebben az iróniának lesz szerepe, az irónia születésének mozzanatánál vagyunk. Tetten érhető ebben a mozdulatban az, amit elbeszélői hűségnek neveztünk. „Nézem, tanulmányozom az arcomat, azt igyekszem lemérni, mivé is tett az özvegység. S akkor végre minden kétséget kizáróan felfogom az evidenciát. / Éjszaka, tavasszal kiült arcomra az öregség. / Fél egyet mutatott az óra mánusa.” Mindez nem azért lényeges, mert megint az anyag pontosságának bűvkörében íródnak a mondatok, hanem azért, mert azt is megmutatja, hogyan jön létre az összefüggések láncolata ebben a kötetben. Mert a könyv utolsó mondata a könyv első mondatával találkozik: „Az uram arcára kiült a Halál. Délben, fél egykor.” És ez az elbeszélői hűséggel létrehozott láncolat teremti meg azt, ami minden igazi elbeszélésben megtörténik: hét év annyi, mint egy fél nap: déli fél egytől, éjfél után félig.

SZABÓ LÁSZLÓ