DELEATUR

Fotóalbum. Rimbaud & Co.
Elő kellett vennem a nagyítót, mert hihetetlennek tűnt, hogy Rimbaud volna... Azt nagyító nélkül is megállapítottam, valami nincs rendben. Először is, csak róla hiányzik a fejfedő. Aztán: a másik öt alak pózol, „beáll” a képbe; az egyik oldalra fordul, nyilván rettentően büszke férfias pocakjára, a másik csípőre illeszti kézfejét, a harmadik messze elnéz jobb felé stb. És hogyan markolják a puskát! Vagy éppenhogy lazán combjukhoz támasztják. Szóval Rimbaud, a hatodik, egészen más. Fejét kissé előredöntve néz bele a dobozba, talán ez az egyetlen „póz” nála. Lágyan, szinte ujja hegyével tartja a puska csövét, akár egy könnyű nádpálcát, balját pedig könyökből meghajlítva a melle elé emeli, mintha lopva ellenőrizné, hogy zsebében ott lapul-e pénztárcája, vagy jegyzőfüzete. Az elszámolással... vagy ha nem az elszámolással, hát a feljegyzésekkel: azokból írja beszámolóit a Francia Földrajzi Társaságnak Párizsba (azt például ő fedezte fel, hogy az Uele áradások alatt összeér a Nílussal, és hajóval is el lehet jutni egyik folyóról a másikra). Na de az arca, ahhoz nagyító kellett. Nincs alacsony homloka, mégis úgy tűnik, hogy az volna. Alacsony homlok, lapos koponyatető, keskeny száj, gonosz tekintet. Pontosabban nem gonosz, hanem üres. Inkább olvashatatlan. Inkább hibbant. Igen, nem sokat kellene bizonygatni, e képet nézve, hogy ez az alak veszélyes, kiszámíthatatlan őrült. A ruhája is egészen olyan, mintha most szökött volna ki a bolondokházából. Dísztelen pizsama, sűrű vitorlavászonból, hogy a dühöngéseknél ne szakadjon... Van valami fenyegető csupaszság rajta.
Nyomozni kezdtem, valóban ő volna az? Hát, persze, pontosan feljegyezték, kiket ábrázol a kép, amely 1880-ban készült, Ádenhez közel, Ali Hasszán Othman sejk palotája előtt. Valóban, a riasztóan kirívó alak: Arthur Rimbaud. Féltem volna tőle? És ha nem, vajon éreztem volna vágyát, hogy közelében legyek? Mit tudtam volna meg? Mire számíthattam volna?
Leteszem a nagyítót, olvasom az anyjának írt leveleit: Soha nem tettem rosszat senkivel. Ellenkezőleg, ahol tudtam, segítettem, ez az egyetlen örömöm – „c’est mon seul plaisir”. Volt egy öszvére, de soha nem ült föl a hátára, mindig gyalog kísérte a karavánokat. Bárkin segített. Azt írja: Jól viselkedem, de percenként beleőszül egy hajszálam. Az egyik munkáltatója azt nyilatkozta, fáradhatatlan volt, a másik azt, hallgatag gyermek. A harmadik szó szerint azt írta családjának: „Sa charité, discrète et large, fut probablement une des bien rares choses qu’il fit sans ricaner ou crier à l’écoeurement.” Vagyis, miközben segített az elesetten, sem gúny, sem viszolygás nem ült ki arcára.

LÁNG ZSOLT