Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. február, XIII. évfolyam, 2. szám »
Kolumbán Miklós
Egzotikum
Egy hallgatag kisváros éjféltájt: a csend az élet legmélyebb üregébe süllyedt.
Elhunyt az emberi beszéd. Én meg halkan járom az utcáit a „szépnegyedben,” ahol
csak fehérek laknak, akik nem szólnak egymáshoz, mert magukat sem szeretik.
Gyönyörű házakban élik le életüket, begubózva. Az egyik mellékutcában megszólal
egy fa. Lombjában kivirágzik a hang, a csodálatos hangok üvegházából. Puerto
Rico esőerdejéből származik a dal: színes óriáspapagáj, nagy csőrű fehér kakadu
szól hozzám. Visszafütyülök nekik, én vedlő sapiens, suta ember-dallammal, ők
meg válaszolnak lelkesen. Elszökött madarak ezek! Én is elszöktem a lakásomból,
Erdély erdejéből. Hosszasan repültem, mint ők. Ők útlevél nélkül érkeztek, én
meg szegényen. Meddig engedi meg az élet, hogy daloljunk?
Várakozás
Várom, hogy megérkezzen az anyám a kertbe.
Remélem, megbocsátja, hogy nem hívtam meg
a szellemek hazájából,
pedig csak egy telefonhívásba került volna.
Remélem, hogy még annyira szeret, mint a kutyám,
a nagy rozsdaszínű testével, fehér pofájával, fekete ajkával.
Muskátli a vasasztalon, az óceánt repülte át értem,
pedig viharzott.
Különben hangtalan a természet.
Miről beszéljek anyámmal?
A túlvilágról, ahova csak álmunkban jutunk el?
Az életemről, ami másutt zajlik, mint ahogy megjósolta
a történelem.
A zöld lények beleremegnek a hang nélküli létbe körülöttem.
Nem vagyok szomorú, mert nem vagyok beteg.
Ami hiányzik
A legjobban hiányzik,
hogy nem élek benned,
ebben a szoros alagútban,
ami vagy.
Hogy nem perzsel meg vad mozdulatod
életemre törő lángja!
Hogy nem gyújthatod meg
szívem taplóját.
Hogy nem takarhatsz be
állatoktól kölcsönzött gyengédségeddel.
Hatalmas hattyúszárnyaid zizegése!
A véred, a hajad
Fájsz bennem.
Tehetetlen vagyok.
Esküdt ellenségünk a távolság, az idő:
túl messzire hajított minket egymástól.
A szenvedély rosszindulatú szálon csüng,
mint egy pók.
Mindig betakartál -
én meg lubickoltam benned.
Úsztam komolyan is
először hosszú hajadban,
majd ártatlan véredben,
mely a szívedbe lökött.
25 éve
Már huszonöt éve írok verseket.
Idáig angolul írtam,
de most már magyarul.
Jövőre németül írok,
gyermekkorom nyelvén.
Mi a vers, ha nem vágy a szavak után.
A szó, mely a versnek csak a fele.
Fejben repdes a nyelv,
de az agyban csattan!
Verseimmel üzenek magamról,
mivel egy más világ vagyok –
három énemet csokorban nyújtom át
az éveknek: három kultúra, ellentmondó szokások.
Bohém, kíváncsi, gyermeteg vagyok,
aki szeretné megmarkolni a repülőt
a levegőben, megcsókolni a dörgést,
behinteni a bolhás kutya sebét,
kiugrani az ablakon, ahol nincs ablak.
Együtt énekelni a vakonddal.
Pedig a vers olykor hallgatás és meghallgatás. Szeretet, ahol megkéselik az
embert.
(Nézek egy filmet...)
Nézek egy filmet, melyben szeretkeznek.
A nő megcsókolja a férfi mellbimbóját, a térdét
ebben a nagy választékban.
A szenvedély egy léghajtásos repülő,
mely befér az ablakon.
Most felöltöznek, kiszaladnak az utcára.
Egy kocsi tetején állva csókolóznak.
Erre elindul a kocsi magától.
Lecibálják egymásról a ruhát.
Mennyire nyitott az élet
még hatvanévesen is,
ha még kockáztat az ember!