FÓRUM

Kritikai újhullám?
Három kritikakötet rendhagyó, közös bemutatója után készítették a Kolozsvári Rádió munkatársai, Gergely Zsuzsa és Szuszámi Zsuzsa az alábbi interjúkat. Balázs Imre József A nonsalansz esélye, illetve Berszán István Útkereső című kötetei a kolozsvári Komp-Press Kiadó Ariadné Könyvek nevet viselő sorozatában jelentek meg, Selyem Zsuzsa Valami helyet című könyvét pedig a budapesti JAK–Kijárat adta ki.

BALÁZS Imre JÓZSEF – „Bármivel találkozom, fontossá válhat számomra”
GERGELY ZSUZSA: A „szakszerű kritika” kapcsán beszéltél arról, hogy ez talán csak annyiban illik az írásaidra, hogy szeretsz fogódzókhoz nyúlni, amikor írsz. Arra lennék kíváncsi, hogy ezek mennyire személyes fogódzók? Számodra fontos irodalmi művek, számodra kedves szakmai szövegek jönnek be ilyenkor, és ezekből kiindulva építed fel a kritikáidat, vagy ilyen szempontból teljesen szakszerű vagy?
BALÁZS IMRE JÓZSEF: Van egy kedvenc szavam, ez az esetlegesség. Azt értem rajta – és szerintem a szabadsághoz is köze van –, hogy bármivel találkozom, olvasmányokban vagy az utcán, vagy ha valamit látok, az fontossá válhat számomra. A kritikában sem zárom ki ezt a lehetőséget, úgy is nevezhetném magam ilyen szempontból, hogy mondatgyűjtő vagyok. Azt gondolom, hogy az olvasás végső soron kapcsolatok teremtése. Az ember olvassa, hogy „amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”, és erről eszébe jut valami más. Ha úgy dönt, hogy tanulmányt vagy kritikát ír erről, akkor a „valami mást” meg is fogalmazza. Legtöbbször az olvasás folyamatában nem szoktuk magunknak megfogalmazni, hogy hova visz el egy-egy mondat.
G.Zs: Nem közelíti ez a kritikáidat az esszéhez?
B.I.J.: Nem zárja ki egymást a két műfaj. A kritikán, azt hiszem, elsősorban egy szemléletet szokás érteni, ami nem feltétlenül bíráló, de mindenképpen egyfajta rálátást jelent egy kívül létező dologra, szövegre. Eléggé egységes nézőpontot feltételez. Az esszé ennél talán szabadabb műfaj, nagyobb a játéktér, az ember talán inkább eljátszhat a nézőpontokkal is, hiszen egy belülről alakuló műfajról van szó. Ez tágabb kérdéslehetőségeket nyit meg. Ezek után nehéz eldönteni, hogy mit jelent, amikor azt mondom, hogy az írásaim esszészerű kritikák...
G.Zs.: A kötetedben levő szövegek beszélgetnek-e egymással? Egyik szerző vagy szöveg, akiről éppen írsz, a másikkal?
B.I.J.: Biztosan van egy ilyen párbeszéd, és ez valószínűleg rajtam keresztül történik, azáltal, hogy valamilyen nézőpont mégiscsak végigvonul a kötetben. Igyekeztem olyan szerkezetet kialakítani, hogy tágabb merítését nyújtsam annak, ami a kortárs irodalomban történik – elsősorban a magyarban, egy szerző révén pedig talán a román irodalmat is sikerül megvillantani. Van a könyvben egy „bevezető” tömb, amelyik azt vizsgálja, hogy mi történt a kilencvenes években az irodalomban, az irodalom körül általában, hogy mit gondolok arról, hogy „erdélyi irodalom”, hogyan kellene ezt a szót használni, hogy talán jelentsen is valamit. Mindenképpen van tehát egy tágabb kör, amit megvontam a kötet köré, és ebbe a körbe csobbannak aztán bele az egyes, de egymással párbeszédben létező könyvek.
G.Zs.: Ezek a „csobbanások”, lehet, hogy szintén véletlenszerűek, hiszen havi penzumként is írtál kritikákat a Korunk 1999-es évfolyamában. Olyan nagyon sok könyv nem jelent itt meg, hogy könnyű lett volna neked megfelelőt választani. Valószínűleg olyan szövegekről is írtál, amelyekről másképp nem írtál volna. Lehet-e ilyesfajta különbségeket érezni az írásaidon, hogy X-ről több mondanivalód lenne, mint Y-ról?
B.I.J.: Nekem iszonyú hiányérzeteim vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyi fontos, ebben az időszakban megjelent könyvről nem írtam – gondolok itt például Molnár Vilmos prózaköteteire vagy Lövétei Lázár László verseire, és még mondhatnék néhányat. Azt hiszem egyébként, hogy azoknál a könyveknél, amelyek nagyobb hatással voltak rám, jobb lett az én szövegem is. Talán azt is fontos elmondanom, hogy volt amiből válogatnom a kötet összeállításakor: szinte kétszer annyi írás közül választottam ki, hogy mi kerüljön végül be. Megerősíthettem bizonyos vonulatokat. Nem hiszem, hogy azáltal, hogy bekerült a könyvbe a róla szóló írás, rögtön ráíródott volna, hogy „ez fontos könyv”, viszont igyekeztem, hogy a színvonal, ahogyan az egyes kötetekről beszélek, egyenletes legyen.
G.Zs.: Átformálom egy kicsit az előbbi kérdésemet: hogyha havi penzum maradt volna számodra a kritikaírás, bizonyára kisebb esélyed lett volna arra, hogy négy-öt könyv közül is választhass. De talán mégis több könyvre kerülhetett volna sor, amelyek közé esetleg az általad említettek is bekerülhettek volna. Nem lett volna mégis jó, ha megmarad a kötelezettség? Vagy rutinmunkává válik a kritikaírás is, ha rendszeresen kell végezni?
B.I.J.: Azt hiszem, nem mertem ezt a kötöttséget vállalni. Kicsit irtózom attól, hogy feltétlenül, minden más dologtól eltekintve is meg kell írnom azt a bizonyos kritikát. Azt gondolom, néha változni is kell: vannak az emberi életben periódusok, hogy két évig valami nagyon fontos, aztán hirtelen megváltozik valami. Például akkortájt, amikor abbahagytam a havi penzumszerű kritikaírást, megjelent egy olyan napilap az erdélyi közéletben, amelyik fontos változásokat hozott. (A Krónikára gondolok.) Szélesebb közönség elé lehet ezáltal vinni bizonyos gondokat, vitákat, gondolatokat. Nekem például akkortájt fontos volt az a kihívás, hogy kipróbáljam magam tárcaíróként vagy napilap-kritikák írójaként, ami egészen más műfaj.
G.Zs.: Ez, gondolom, nem zárja ki, hogy az említett „elmaradásaidat” pótold a közeljövőben.
B.I.J.: Igen, optimista természet vagyok, és azt hiszem, hogy ha ebben az évben nem is adott ki Molnár Vilmos prózakötetet, a következő évben majd megjelentet egyet, és csak nem ússza meg, hogy írjak róla. Ez előbb-utóbb be fog következni.

BERSZÁN ISTVÁN – „Az interpretatív jelölőhasználat alternatívái”
SZUSZÁMI ZSUZSA: Ellentmondás alakult ki bennem arról, amit a könyveddel kapcsolatban elmondtál. Úgy csengett le bennem, hogy te hevesen vitázol. Ugyanakkor vannak a könyvedben olyan részek, amelyekből fel is olvastál, s amelyek sokkal szelídebbek. Hol van itt az igazság?
BERSZÁN ISTVÁN: Én nem gondolom, hogy ez ellentmondás. Az, amit szelíden mondok el, vitát provokálhat. Például amikor arról beszélek, hogy az olvasás ideje inkább egy kultikus rítus, mint interpretáció, ez a mai irodalomtudományi beszédmódokat irritálja, és nagyon sokszor ki is váltja a vitát. Az alternatív tájékozódás ilyen tekintetben mindig problematikus. El kell dőljön róla, hogy tényleg alternatíva, vagy pedig csak akadékoskodó ellenállás annak, ami benne van a szakmai vérkeringésben. Ez egy vita folyamatában dől el, és természetesen az elkészülő nemcsak vitázó, hanem a vitából kiszállva „szelíden” magával a dologgal foglalkozó írásokból is.
Sz.Zs.: Milyen vitát próbálsz generálni? Szurkálod azokat, akiket kinézel magadnak valamilyen módon?
B.I.: Nem arról van szó, hogy valakit támadnék. Igazából ha vitába szállok, akkor mindig azoknak a lehetőségeknek az irányában fogalmazódnak meg az érveim, amelyeket keresek. Volt egy olyan élményem már diákkoromban, hogy nagyon izgalmasak azok az elméleti iskolák, amelyeken felnőttem, de marad egy hiányérzet utánuk. Valami olyanról nem tudnak ezek az elméleti iskolák, ami nekem nagyon fontos az irodalomban. Ennek a keresése kívülről nézve, lehet, hogy nem túlságosan összefüggő stációk mentén történik, először a csendről beszéltem, csend-elméletről beszéltem, kiderült, hogy egyfajta diskurzuscsendről lenne szó, de ezt egyelőre csak negatív terminusokban tudom megfogalmazni. Később lett az alternatív ritmusok, másfajta viselkedések, gyakorlatok kutatásává. Ezeknek az elméleti tudás számára idegen ritmusoknak a követhetőségéről vitázom olyanokkal, akik ezt vagy lehetetlennek tartják, vagy megpróbálják visszacsatolni olyan beszédmódokba, amelyeknek az alternatíváiként fedezem fel én ezeket a másféle ritmusokat. Igazából egy projektum elkészülésének a folyamata ez a vitázás, amelybe egyszerűen belesodródom, nem valami gonoszkodó, a vita kedvéért folyó vita.
Sz.Zs.: Semmi gonoszkodás és semmi vállveregetés nincs benne?
B.I.: A gonoszkodás olyankor szokott elkezdődni, amikor viszontválasz az, amit írok. Ha nyilvános vita lesz valamiből, akkor természetesen nem bírja ki egyik fél sem, hogy a nyilvánosság előtt ne ironizáljon az ellenfél rovására. Provokatív dolog egy-egy ilyen iróniát visszafordítani, vagy arra fölhasználni, hogy megerősítse korábbi érveimet. Ennek a pingpongszerű vitának van ilyen jellege is, én ezt fűszernek szoktam nevezni.
Sz.Zs.: Az est elején egy kritikai újhullámról beszéltetek. Te azt is mondtad, hogy benned mindig „dúl” valami. Azért dúl valami, mert keresel valamit, és azt ebben a generációban nem találod meg? Miért épp azokat a könyveket nézted ki magadnak, amelyekről végül szól a köteted?
B.I.: Nem gondolom, hogy az, amit keresek, valami új fejlemény. Az, hogy bennem még mindig dúl, mert a követhetősége annak, amit keresek, feltételez egy olyan edzettséget vagy gyakorlottságot, amit nem olyan könynyű megszerezni. Ezek a gyakorlatozások dúlnak bennem, amelyek ha sikeresek lesznek, akkor gyakorlottá tesznek olyan impulzusok, olyan tartamritmusok követésében, amelyeket ma nem lehet megtanulni sem a kortárs irodalomtudományi diskurzusokból, sem a kortárs kritikából. Nem azért, mert ezt én fedeztem volna fel, nagyon régi dolog ez, de ma nagyon gyakorlatlanok vagyunk benne. Hogyha hivatkoznom kellene netán elődökre, akkor legszívesebben egy 14. századi szerzetesre hivatkoznék, hogy kiderüljön: ez nem valami új találmány, hanem egy olyan igény, amely megpróbál egyfajta tartamszegénységre válaszolni azzal, hogy másfajta rítusokban is igényli a gyakorlottságot, mint mondjuk a jelölőhasználat pragmatikájában. Azok az erőfeszítések, próbálkozások, sodortatások történnek meg tehát bennem, amelyek éppen ebből az általam választott rituális gyakorlatból fakadhatnak. Ezáltal nem akarom kizárni az interpretációnak a ritmusát, az artikulációnak a ritmusát, de nem tudom elfogadni annak a kizárólagosságát.

SELYEM ZSUZSA – „Nem próbálok ott is szavakat felhalmozni, ahol nem biztos, hogy szavak vannak”
GERGELY ZSUZSA: Miközben hallgattam azt, amit a kötetedről mondtál, eszembe jutott saját diákkori tiltakozásom is az ellen, hogy szövegeket szedjek szét, daraboljak ízekre. Azt gondoltam akkor, hogy nem akarok egyértelmű értékítéleteket mondani, nem tudom, miért. Nem feltétlenül azt éreztem, hogy a megszerzett tudásom esetleg nem hatalmaz fel erre, vagy hogy félnék attól, hogy mit szól majd a nagyvilág, ha megírom a véleményemet. Mindenképpen az esszészerű gondolatfutamokat kedveltem jobban. Téged mi akadályoz meg az egyértelmű értékítélet-hozatalban, a kinyilatkoztatásban? Mi van a bizonytalanságod mögött?
SELYEM ZSUZSA: Hogyha leírnék egy olyan mondatot, amelyikben az szerepel, hogy egy adott szerző műve jó, vagy az szerepelne, hogy: rossz, ez a mondat nem indítana el semmiféle mozgást, nem indítana engem új gondolatokra, nem kérdezne tőlem és az olvasómtól semmit. Amikor az ember ír, akkor alapvetően nem önmagának ír, vagy nem biztos, hogy tudja: ki az az önmaga, akinek ír. Az írás kommunikáció elsősorban, és akkor, amikor az ember a kommunikációnak ezt a közvetett módját választja, azt a kockázatot is választja, hogy lehet, hogy elhangzik egy kérdésem, és lehet, hogy soha nem jön válasz rá, vagy megpróbálok egy hipotézist felvázolni, és lehet, hogy nem tudom meg soha az életben, hogy ez a hipotézis rendben volt-e, vagy sem. Az írás mindenképpen a kommunikációnak egy útja, amelyben az olvasó mindig valahogy több kell hogy legyen előttem annál, amit én tudok. Ha én kommunikálni akarok, és azzal indítom a mondanivalómat, hogy ítéletet hozok, akkor az olvasómat passzív helyzetbe kényszerítem. Az én ízlésem – ez egészen jó szó, mert esztétikumról, érzékelésről van szó – úgy érzékeli, hogy egy zsarnoki gesztusról lenne szó, ha valamiről azt mondanám, hogy: jó, vagy: rossz. Akkor, amikor ír az ember, nem biztos, hogy azért ír (engem ez legalábbis nem érdekel), hogy bebizonyítsa magának vagy másoknak, hogy tud valamit: én nem akarom kioktatni az olvasót. Mivel általában értekező szövegeket írok, elméleti szempontból próbálom meg artikulálni a kérdéseimet, annak alapján próbálom meg leírni azt, hogy mit jelentett számomra egy adott könyvnek vagy versnek az olvasása. Ezért nagyon könnyen fennáll a veszélye annak, hogy egy kioktató szöveg jöjjön létre, amelyben azt látom problematikusnak, hogy ha én az olvasó pozíciójában vagyok (és időm többségében én nem az író pozíciójában vagyok), akkor nagyon tiltakozom ez ellen: engem ne oktassanak ki, engem ne tartsanak hülyének, én azokat a szövegeket keresem, amelyek kérdeznek engem, amelyek új gondolatokat adnak, amelyek hagynak helyet arra, hogy végiggondoljak dolgokat, és nyilván, hogy eszerint próbálok írni is.
G.Zs.: Tulajdonképpen egy megírt szövegnél olyan vagy, mint három pont egy mondat végén. Én ezeket a három pontokat szeretem, mert nem hagyják, hogy átugorjak a következő bekezdésre. Azt is akarom tudni, hogy az illető mit képzelt a három pont mögé. Ilyen három pont lennél te az olvasó, önmagad és a megírt szöveg között? Hiszen beleírtad magad a szövegbe...
S.Zs.: Mindenképpen arról van szó, hogy ne próbáljak ott is szavakat fölhalmozni, ahol nem biztos, hogy szavak vannak. A töredékes szöveg, vagy – ahogy te mondod – az a szöveg, amelyikben három pont van, és nem lehet folytonosan, azonnal tovább ugrani a következő lépésre, ez valójában nézési módot is jelent. Azt jelenti, hogy nem úgy nézek ebben a világban, hogy azonnal átugrom az egyik pontról a másikra, és minden egy eljelentéktelenedési folyamatban van benne, hanem megállok mondjuk a széknél, és azt nézem. És amikor tovább siklik a szemem, akkor ott van egy határ. Nem teszem azt a határt, azt a szünetet, azt a csendet szavakkal semmissé. Kellenek ezek a csendek a szövegben. Kellenek a kérdések, amelyekre nincs meg a válasz a szövegben, vagy nem közvetlen módon van meg a válasz. Amikor olvasol, vagy olvasok, az ezektől a kérdésektől kezd elindulni valami felé, egyáltalán: helyzetben van. Nem szeretem, amikor olyan szövegeket olvasok, amelyben ki vagyok szolgáltatva egy szerzői hang vezetésének. Emiatt én elég nehezen olvasok úgynevezett nagyregényeket, amelyekben van egy mindentudó szerző, aki vezet engem. Bár nem tudok ellenállni a csábításnak, utána mégis úgy érzem, hogy belementem valami olyanba, amit nem akartam csinálni. Azokat a szövegeket szeretem, amelyekben léteznek ilyen törések, csendek.
G.Zs.: Úgy tudom, hogy Esterházy Péterből írod a doktori dolgozatodat. Mennyire nehéz Esterházy kapcsán ezeket az elveket betartani, hogy értekező szöveg szülessen? Hiszen árgus szemekkel figyeli mindenki, hogy arról a szerzőről mi születik, ki mondta, hogy mondta. Valahol értékítéletet is vár a szakma – és ezt valóban szakmai szempontból kell megvalósítanod, és talán sok ellenérzést is kiválthat a szakemberekből az, ha te másképpen közelítesz Esterházyhoz.
S.Zs.: Az egyik regényét azzal kezdi Esterházy, hogy „Elbeszélek én, és ez az én nem koholt személy, hanem egy valós regényíró.” Ki ez az én? Ki ez a szerző? Ez Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényéből vett idézet. Az, hogy Esterházy Péter szövegeivel foglalkozom, számomra az olvasásnak ezt a szabad, könnyed módját tanította meg: pontosan ott látom azt, hogy mit jelent, amikor a szövegek között nincs előre kijelölt utam. Nem muszáj valamit betartanom, nincs az a linearitás, hogy ha én reggel elindulok, akkor este érkezem haza, lehet, hogy minden megfordítva érvényes. Esterházy rendkívül sikeres író, és ennek következményei vannak – a tavaly megjelent Harmonia caelestise németül például már hétezer példányban kelt el, ami német regény eseteben is nagy szám. Franciául is megjelent már, és spanyolra is le van fordítva. Amikor én elkezdtem az ő szövegeivel foglalkozni, akkor éppen az volt a kritikai ítélet vele kapcsolatban, hogy megírta a Bevezetés a szépirodalomba című könyvét, és attól kezdve meredeken zuhant lefelé, mert elkezdte a Hrabal könyve meg a Hahn-Hahn grófnő pillantása-szerű könyveit írni, amelyek visszalépést jelentenek, satöbbi. Nekem nagyon fontos volt, hogy úgy közelítsek ezekhez a szövegekhez, mint ismeretlen dolgokhoz, amelyekről eleve nem tudom, hogy jó vagy rossz, és általában nagyon sok izgalmas dolog derült ebből ki. Én alapvetően megfigyelést, nyomozást végzek a szövegben, ahogy Láng Zsolt mondta egyszer, és amióta elkezdtem Esterházyval foglalkozni hat-hét éve, mindent az ő szövegeihez olvastam hozzá, mindent ebből a szempontból néztem. Akkor éppen nem volt ilyen nagy a siker körülötte, és mintha nem lett volna akkora a felelősségem. Most egy kicsit meg vagyok ijedve, mert könyv is lesz belőle – a Jelenkorral már aláírtam a szerződést –, és a magyar kritikai élet legjobbjai írtak már róla hatalmas tanulmányokat. Én ezeket elolvasom, nyilván nem tudok mindent beépíteni, mindent elolvasni hozzá, és ez olyan dolog, amelyről minden irodalom közelében létező embernek van véleménye. Ennek örülök is, hiszen ez egy inspirációs helyzet.
G.Zs.: Valahol a szabadság gyakorlását fogja lehetővé tenni számodra, egy kis félelemmel.
S.Zs.: Elsősorban a felelősséget növeli meg, és szabadságról csak akkor beszélhetek, hogyha felelősséggel csinálom. Mert többen nézik. Nem az az izgalmas, amit senki nem lát, mert akkor az a határtalanságot jelenti, és ott el lehet vesztődni, ott bármi megtörténhet. Nem az a szabadság, amikor bármi megtörténik, hanem amikor egy bizonyos helyzetben nagy figyelemmel történik meg valami teljesen más.