A nép fotója

„Írjanak nekünk!” – búcsúzott Dimény Áron a Kolozsvári Állami Magyar Színház szilveszteri előadásában a közönségtől. Rég nem írtak ennyit egy színházról, mint a kolozsváriról 2001 utolsó hónapjaiban. (A színházról sem írnak éppen sokat mostanában, nemhogy egy színházról.) A színház is írt a közönségnek, egy bemutatóval. Mosolyogva, elegánsan írta bele a közönség arcába A szabin nők elrablása című zenés bohózatot. A legkönnyedebb hozzászólást a kolozsvári színházról szóló vitához.
A bohózat (Paul és Franz Schönthan–Kellér Dezső műve) egy olyan családról szól, amelyik már régen nem jár színházba. Bányai Jenő tanár (Salat Lehel alakításában) mégis színházi álmokat dédelget. Titokban, két-két dolgozatjavítás között színdarabot ír A szabin nők elrablása címmel, és időnként felolvasásokat rendez a szobalányának. Róza (Gajzágó Zsuzsa) természetesen rajong a darabért. Amikor a városba vetődött vándor színtársulat igazgatója, Rettegi Fridolin (Hatházi András) közönséget keres előadásaihoz, benéz a tanárhoz is, és kapva kap az ötleten, hogy reklámcélból előadja a fiókban rejtőző művet. Az enyhén átszerkesztve előadott darab óriási bukás. De minden jóra fordul. A hősszerelmes, akiről közben kiderül, hogy szilárd anyagi háttérrel bír, elveszi a tanár lányát. A darab mégis óriási siker. Kell-e ennél több? (Igen, kell, de az is van: klasszikus vígjátéki szóferdítés, helyzetkomikum, és persze rengeteg zenei betét. Szenes Iván–Horváth Jenő!!!)
A színház nem érvel, csak megmutat. Nem mondja, hogy „vitatkozzunk a műsorpolitikáról”, hanem elébe megy a fennen hangoztatott elvárásoknak: színpadra állít egy könnyed, zenés darabot. És ki-kiszól belőle: a színpad egyik-másik sarkából néha előkerül a kolozsvári Szabadság egy-egy példánya, amelyben a vita folyik. Nem mondja, hogy milyen a rendezési koncepciója. Csak a darabok átalakíthatóságának a paródiáját nyújtja: egy majomkenyérfa-erdőben zajló jelenethez (amelyet a rendező, Rettegi Fridolin talál ki) díszletként egy kaktuszt és egy papagájt szerez be, hogy in nuce érzékeltesse a lényeget. Nem mondja, hogy milyen megoldását látja a konfliktusnak. Csak édesbúsan elénekelteti a darab színidirektorával: „Majd jönnek új komédiások/ Erősek, bátrak, fiatalok... / Új vágyak, álmok, lángolások/ S a régi helyett új dalok.”
E sorok írásakor még nem tudni, lesz-e következménye annak a szándéknyilatkozatnak, amelyet néhány köztisztségviselő és értelmiségi írt alá, és amely egy jobbára nosztalgikus színházelképzelés mentén Tompa Gábor színházigazgató leváltását követeli, hatalmi-politikai eszközök bevetése révén. Elképzelhető, hogy (a többi, szintén értelmiségiek által aláírt színházpárti állásfoglalások hatására vagy anélkül) más megoldás születik, esetleg beindul egy vita, amely valóban a színház műsorterveiről szól, és nem kerüli meg az anyagi lehetőségek problémáját sem – hiszen ez az egyik oka annak, hogy kevés a színházi bemutató, ezen belül sok a stúdióelőadás és viszonylag szűk a repertoár.
Egy dolgot mindenesetre nem kívánok a szándéknyilatkozóknak. Hogy esetleges sikerük esetén egy olyan társulat előadásaira kelljen járjanak, amely a mai társulat árnyéka, amely nem szerez díjakat a fesztiválokon, amely „közönségbarát” műsorpolitikát követ, s amelynek előadásain ugyanúgy bőven találni üres sorokat, mint a mostanién.
A vitaesten, amelyet a színházzal elégedetlen kolozsváriak szerveztek, állítólag elhangzott, hogy kinek a véleményét kellene figyelembe venni, amikor a színpadi történéseket tervezi rendező és színházigazgató. „A fiam a nép! A lányom a nép! Én vagyok a nép!” – mondta valaki, a nép nevében. Le kellett volna fényképezni a népet. A sokszorosított fotó ezentúl ott állhatna minden parlamenti képviselő, író, patikus, artista, tanár, orvos, színidirektor, színész, futballista asztalán.

BALÁZS IMRE JÓZSEF