Vakablak. A fúrógép és a választók

Az élet, bármilyen közhelyesen hangzik, mégiscsak váratlan dolgokat tartogat annak számára, aki bizonyos számú évet megél.
A politikus akkoriban nyilván nem politikus volt, csak aggódó apa. Ott sürgölődött a kisfia körül (talán harmadikos lehetett, szőke, pufók gyerek), akiről a fogorvosnő azt mondta, rettenetes páciens. Ordít, csápol a kezével, összeszorítja a fogát. Szóval, borzalmas egy kölyök.
Mi tagadás, meglehetősen unottan hallgattam a beszámolót. Mint mindenki tudja, az iskola fogorvosnője nem a legjobb nő a világon. Nem úgy értem, hanem úgy, hogy nem tud a legjobb nő lenni. Az embernek tátva a szája, a fogai között fúró burrog, és mikor vége, olyan iszonyatos illat árad belőle, hogy a lányok messze elkerülik. Pedig ha nem kerülnék el, biztos meghódítana egyet. A mai nap, az olyan. Illetve olyan lenne, de hát...
Szóval, ilyen gondolatok gyötörtek, s a legkevésbé sem érdekelt semmiféle elkényeztetett lurkó. Ha ordít, gondoltam, akkor ordít. Honnan tudtam volna?...
Hát, tényleg ordított. Meg hadonászott és összezárta a száját. A fúró hegye beakadt a lyukba. Ettől még jobban ordított.
Fogja meg, hát fogja meg már!, üvöltött a fogorvosnő, aki persze egyetlen pillanatra sem hitte el az apuka mondókáját, akinek a fia megígérte, hogy ma kivételesen nem lesz hisztérikus. Bölcs asszony volt a fogorvosnő, még ha jó nő persze továbbra sem lehetett.
Míg a fiúcska elkényeztetett jampecnek tűnt, addig az apuka olyan embernek, akinek megfő a puliszka a szájában. Fiacskám, na fiacskám, mondogatta, és valószínűleg nem értette, hogy miért nem hallgat egyetlen csemetéje.
Teltek-múltak az évek, s az akkori apukából politikus lett. Csodálkoztam a dolgon, de azzal nyugtattam magam, hogy az illető ezzel is megpróbálkozik, hátha ez jobban sikerül.
Nem tévedtem. Egy nemrégen megrendezett nyilvános vitán felállt, és a választók szót vesszőként használva, előadta mondókáját. Nekem nagyon fontos, amit a választóim gondolnak, én mindent megteszek a választóimért, a választók bizonyára tudják, vagy ha nem tudják, hiszen a választóimnak talán nincs honnan tudniuk, de érzik, hogy én a választóimért mindent megteszek. A beszélgetésnek nevezett veszekedés végén hirtelen átlagemberré változott, és kedves mosollyal hallgatta végig különféle választói valószínűleg roppant változatos panaszait.
Szemlátomást már egyáltalán nem volt az a rémült apuka, aki tizenöt évvel ezelőtt. Azon töprengtem, hogy vajon miért nem maradt ott, a fogorvosnőnek ígérgetve, a fiát nyugtatgatva.
Vagy még jobb lett volna tán, ha gyermeke helyett ő maga ült volna a székbe. Olyan tátott szájjal, amilyennel a fogorvosnál kell ülni... igen keveset beszélnek, és még kevesebbet mondanak.
Nem mintha így nagyon sokat mondott volna. De még ez is túl sok volt ahhoz képest, hogy egyáltalán semmit nem kellett volna mondania.

DEMÉNY PÉTER