Újév (Máraival)

Két órát kellett várnia a pesti gyorsra. A hauptbahnhofon havat lehelő szél fújt. Nem volt kedve szétnézni az állomás szilveszteri forgatagában, s az újévre kinyitott könyvesboltok sem érdekelték. (Nem, a Könyvvel mint műfajjal történt valami. Mintha már nem is a gondolatból, idegből, emlékből, álmodozásból, hanem ersatz-anyagból készülne a könyv – visszhangzott a heidelbergi vonat fülkéjéből Márai.) Inkább a legközelebbi vendéglőbe ment, amelyet valószínűleg a gombamódra felállított számítógépes képernyők miatt ONLINE-BISTRO-nak kereszteltek.
A feketére mázolt, hosszúkás helyiségben lila, kék, narancs és rózsaszínű fények villóztak; de sikerült a bejárat mellett egy viszonylag barátságos, kétszemélyes asztalkát találnia. A zöldes-narancsos égő mellett tán még olvasni is lehetett volna.
Fázósan egy weißbiert rendelt a vékony varkocsú, idegen kiejtésű pincérlánytól. Vastag, literes söröskancsójának oldalán barna csuhás, pocakos ferences itta a maga sörét (vajon Kájoni szerette-e a seritalt?).
A kellemesen hűvös sör felmelegítette a belsejét. Szomszédjában egyenruhás lány ült. Idegesen rövidre nyírt tarkóját simogatta. Gondozott, szép, hosszú ujjai voltak. Kövér, vastag szemüveges barátnője rágógumit rágva a mindenhová felfüggesztett óriásképernyőket bámulta, amelyeken végeláthatatlan sorokban csontvázvékonyságú lányok andalogtak tenyérnyi, sötét fürdőruhákban.
Nem tudta, hogy mit válaszoljon a nyurga pincérlány kérdésére, hogy éhes-e? Mosolyogva kérdezte, kicsit évődően. Talán csak előbbi kedvességét akarta viszonozni. Ki tudja?
Kintről jeges szél fújt be, valahányszor újabb vendég érkezett.
A szomszédos asztalhoz fekete csuhás fiatalember telepedett. Olyan volt, mint Rubljov fiatal korában. Égő szemű, törékeny testalkatú. A költőnek eszébe jutott Márai, hogy az oroszok sohasem élték meg a reneszánszt, sem a reformációt, mert nem voltak humanisták – az orosz „emberbarát” sohasem akart emberi mértéket, mindig a túlzottat, a szertelent, az emberietlent akarta. Márainak ez a zürichi utcán jutott eszébe, csellengés közben, mellékes fogalomkapcsolással. A csuhásnak ápolt, hosszú ujjai voltak, kócos, gondozatlan haja és köldökig érő ébenszakálla. Vékony, hosszú cigarettára gyújtott, egy sört rendelt, majd szertartásosan maga elé helyezte parányi számítógépét. Később gyümölcsökkel és válogatott sajtokkal megrakott tálat hozatott. A baguette-szeletkékre csipetnyi sajtot helyezett, és gondosan lefaragta a kenyérszéleket. Evés közben kopott, fekete könyvecskét tett a gépe mellé, s felváltva vagy a képernyőjére vagy az agyonolvasott lapokra pillantott. Hát ez kiveszett – gondolta Márai szórakozottan a kisepert, ragyogó kirakatokkal ékes svájci utcákon –, a humanista kiveszett Európában, mint a lengyel erdőkben a bölény. Európában már mindenki gyanús, aki hisz az emberben – vajon mit akar, amikor még hisz az emberekben?...
– Mégiscsak jó utazni – sóhajtott fel a költő. (Gyűlölte az utazást. Már a csomagolás gondolatától is leizzadt, s indulás előtt órákig fojtogató depreszszió kínozta.) Hisz az utazás a jó irodalom legigazibb barátja: úton-útfélen feltűnnek kedvenc regényhőseid, akár ebben a bajor állomási restiben. Már csak azt kell eldöntened, hogy Dosztojevszkij Zoszima atyájával van-e dolgod, vagy Umberto Eco Baudolinójának konstantinápolyi kalugyere ül veled szemben. Bizony, a jó irodalomtól és a lassú utazástól lesz jó a világ. Vagy tán mégis fordítva lenne...? – Az emberek nem tanultak semmit (mikor tanultak?...) – sóhajtott fel Márai –; de talán a könyvek! A találkozás a Nyugati Könyvekkel!...
Zoszima réveteg barna szeme az óriásképernyőkre tévedt. Az angyalméretű lányok most leheletfinom, átlátszó selymekben ropták végeláthatatlan köreiket. Kecses lábacskáik alig érintették a hol éjkékre, hol naparanyra világított, hosszú színpadot.
A bizánci mozaikember szemeit az ég felé emelve felsóhajtott. Sötét szakálla palástként terült az előtte heverő tányérra. Aztán legyintve nagyot nyújtózkodott. A hosszú szőrszálakhoz ragadó penészes sajtdarabkák, parányi narancs-, alma-, szőlő- és kivimagok csilingelve jelezték, hogy eljött az újév.

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN