Kinde Annamária

Szandra May verse az idegenről
Korán kiállt a körből,
Korán beállt a táncba.
Volt saját szép világa,
Amire mindig vágyott.
Kifosztották az álmot,
Meggyalázták hiába.
És aki őt szerette,
És aki elfeledte,
Ím, ballag balladásan,
Lám, bujdos oly korokban,
Ahol őt megszeretnék,
A mieinknél jobban.
De sírban nem világít,
Fekete napra ásít.
Rejtezik álorcába,
Kimond álságos szókat,
Lelket már nem is érez,
Víg báb csak a csatában.

Szandra May az épületben
A sötétből valahová.
Átrendezett árnyék csupán:
Forgó lámpák és díszletek.
Suhanó árnyak, motyogás,
És elforog, már ott se volt.
Igaz: üres cseber a szó.
A hangja zengő, átölel,
Nyár izzik benne, Perzsia,
És odakint a tél zizeg.
A teremben sznoblessz feszeng.
Patkányméreg és bolhapor:
Ünnepi szavak állaga.
Pfű, a foájéban fogadás:
Fűrészpor ízű ételek,
Sok böfögtető buborék.
Míg azt hiszi, rá hull a fény,
Ott mondikál és mosolyog.
Hová lesz aztán, nem tudod.
Hogy milyen az a takaró,
Milyen az ágy, a reggeli
Arc a tükörben, nem tudod.
És nem tudod, és nem tudod,
Nem tudja ő, nem tudja más.
Tűnő vágyképek foglyai:
Kerengünk, míg a karzaton
Kék bogár mászik, csillogó.
Nem néz szemünkbe, nem bizony.

Szandra May verse az óvatosságról
A hegy még megsegíthet:
Amint a büszkeséget,
Akár a port szitálni.

Alázat, mint üresség.
A fájdalom a szélnek
Neve nélkül a hűség.

Ott elengedni mindent.
Kinyílván várakozni,
Mintha a nap csak állna.

Le-fel, előre-hátra,
Jobbra-balra gondolni
Ős élet-mozdulatban:

Tornácon macska moccan,
Magzat az anyaméhben,
Kint és bent is, de mélyen.

Rózsavér. A hagyomány
Aminthogy voltunk, úgy leszünk.
Megtámogatjuk két kezünk.
Szabályokat, úgy vétkezünk,
Átléphetünk,
Még érkezünk
Nem híg szöveg, nem álmodás:
A védelem a támadás.
Bévül páncél, kívül gerinc,
És érti mind,
Akármit intsz
Védekezés a támadás,
Miközben jól feladja más,
És nem látni, míg kiabál:
Hogy nincs a vár,
Nem áll a vár.
S ha tört seregként elvonul,
Kardjába dől, halomba hull,
Kalapját széttaposta rég.
Ágya szint ég,
Nincs menedék.
Idő veri, lengeti ág.
Felnéz, szemében két virág:
Asszony, gyerek, a hóra ki!
Ez emberi.
Mily emberi.

Rózsavér.
Körvers a harmadik forrásról
Házad falába betegség épül.
Lelkedbe költ a rettegés.
Felépíted, s ez nem kevés.
A tükör útja nyitva még.
Hát immár levegőt se végy,
Játszani ostoba urat.
Szél lengeti a bábukat.
A tájból rég eltűnt az út.
Ne kezdjél vízi háborút!
Forró homokra fekszel végül.

Rózsavér.
Végeérhető
Álomba lépsz, ha tűzbe lépsz.
Ha simogatnál parazsat,
Hiába hogy a lángnak élsz,
Majd híred-hamvad sem marad.

Körülölel, föld nem hagy el,
Körmöd hiába vájja fel,
Felszánthatod, úgysem ereszt,
Mert jól tudja, hogy az leszel.

Lenyom a súly, hegy rád borul,
Alatta gyémánttá lehetsz,
Kripta-mélyben a kincs te vagy,
Kínodból hűs forrást ereszt.

Vízcsepp, ha fut, szív nyit kaput.
Eltorzul majd, és megragyog.
Tanulható a tisztaság.
Hozzád érnek a csillagok.

Megtart az ég, csak tiszta légy.
De hol leszel, ha nem vagy itt?
S ott kit látsz majd, kivel leszel?
És kinek mondasz valamit?

Húz égi vágy, lenget az ág,
Felkap a szél. Röviden ints.
Ajtódon, amely itt marad,
Céltalan, reszkető kilincs.

Családmadár
Újvárossy László képeihez
1. (A halál lovai)
Nem ad mindenre választ
a gőg és az alázat.
Nem bírja lovak háta,
nem viheted magaddal,
hiába vágysz, a házat.
Amikor annyi baj jött
egymás után, és görcsös
rettegés: nincs még vége,
lovak érkeztek egyre,
gyűltek a kerítésre.
Alkony fényében úszva
érkeztek a sötéttel,
eltűntek virradatra,
a patájuk se koppant,
a szobába úgy léptek.
Ahogy a félelem nőtt,
és a szem látni kezdett,
már menekülni kész lett,
telítve szenvedéssel
útra készült a lélek.
Lovak vitték a lelket
át oda, s a művésznek
elege lett. Az élet
már fenyegetve hívta:
rajzolna végre mást is
fény-rózsaszín papírra,
nem lovak árnyait
az összes pillanatra,
inkább mindenre arcot,
szárnyait szeretetnek.
Félnek, akik szeretnek,
Félnek, kik nem szeretnek.
Mindannyian szeretnek.
Aki nem fél ragaszkodásból,
a titkot elviselni bátor.

2. (Szeretet szárnya)
Röpülni félelemtől távol
Szabadíts meg a szorongástó
Összeomló hidak helyett
Folyón át veled és veled

Átmenthető mi lényegünk
A tulsó partra s ott leszünk
Rettegés híján bátor rózsa
Tövist nyílunk a folyosóra

Áradva lüktet süt az élet
Ujjaimon szem azzal nézlek
Ujjamon szemem azzal látlak
Hátat fordítunk a világnak

Mint aki immár elég bátor
Röpülni félelemtől távol

3. (Családmadár)
Egyik szárnya nyugatnak,
másik szárnya keletnek.
Délre vadászni készül,
északra hazatérni.

A fészekben a vakmeleg
az életedet menti meg.
Ha nem látszik kapaszkodó,
és körülvesz az őrület,
az életedet menti meg,
mert élni kell, s ez értelem,
legyőz mindent az életen,
mert együtt van, mi összejár,
nem veheti el a halál.
Hiába út, hiába tél,
nem baj, hogy él,
nem baj, ha fél,
ha végül mindig hazaér.
Egyik szárnyával bújtat,
másik szárnyával ápol.
Szívében csend a harcnak,
távol a valóságtól.

4. (A hazatérő)
Ha elmarad a félelem,
magad is elcsodálkozol:
mennyi felesleges kacat!
A lényeg mégis megmarad.
S ha visszanéz, ki ottmaradt:
csak ennyi volt az életed,
és fáj neki, hogy ennyi csak:
a lényeg mégis megmarad.
Nagy út ez, meg sem értheti,
akit nem edzett fájdalom.
Reggeli órán sasfiak
mutatják, – míg a jó lovak
pihennek –: jó hely, jó idő.
A lényeg mégis megmarad.