I.
„Váradi – vár Ady”

Nagy Endre: Egy város regénye. Palatínus Kiadó, 1999. 240 oldal, 880 Ft Hegedüs Géza: Körösparti metropolis. Palatínus Kiadó, 1999. 141 oldal, 880 Ft Nadányi Zoltán: Szeress jobban. Palatínus Kiadó, 1999. 234 oldal, 1000 Ft Tabéry Géza: A halott liliom. Palatínus Kiadó, 2000. 266 oldal, 1200 Ft Dutka Ákos: A Holnap városa. Palatínus Kiadó, 2000. 248 oldal, 1200 Ft Ernőd Tamás: Egy másik csillagon. Palatínus Kiadó, 2000. 209 oldal, 1400 Ft

Emőd Tamást az ember alig ismerné, ha nem lett volna egy apa, aki több száz memoriter közt a Sóhajtás a szélbent is elszavalja néha otthon. A magyar irodalom történetében nincs neki szánva egyetlen mondat sem, csupán megemlíttetik A Holnaposok névsorában, hogy utána rögvest a piszkos (akkori és mindenkori) reakció kaphassa meg a magáét, valamint Gábor Andorba is bele van foglalva a neve, megengedő utalással. Az ember kézbe veszi Ernőd válogatott verseit, a Várad, villanyváros sorozatának legújabb kötetét, igen, a Sóhajtás... ott van, mindjárt az első ciklusban. Aztán A tűnt idők holt városa. És a Souvenir. „Egy régi anziksz. Hallga csak, mit ír? / »Emlék kilencszáztízből. Souvenir.« / Ezüst porral van ráhintve a szó: / »Souvenir«. Ez még Váradról való.” Egy sanzon. Az ember szinte hallja, ahogy Sennyei Vera ezt kis hangközökkel, inkább csak dúdolva énekli. A souvenir, az emléktárgy mint műfaj már önmagában giccs, a sanzonnak tehát mindent szabad, hiszen nagy ravaszul nem Váradról kell beszélnie, hanem egy váradi képeslapról, a ritmus gondtalan lejtésével, a rímek békés csilingelésével. A sanzon bármit megtehet. De van egy rímpárja, amelyikre még így is megcsóválja az ember a fejét: „Ott a Karger: a régi váradi / hegyi vendéglő. Oda vár Ady.” A soráthajlás enyhít persze valamit, de ez azért mellbevágó. Váradi – vár Ady. Csakhogy mire ez a souvenir előbukkan, addigra az ember már a Palatinus sorozatában újra elolvasta Nagy Endre alapművét, az Egy város regényét, amelyet – az alapművek esetében szokatlan módon – végigmosolygott, – nevetett, – röhögött; addigra a rokonszenv és megértés derült érzésével követte A Holnap városának szentelt könyvében Dutka Ákost – a Gulácsy-rajzos első kiadás otthoni példánya az M5ZMP XII/3-as körzetének könyvtárából való –, kitanulta Hegedüs Géza 140 oldalas, imponáló lexikoncikkét (Körösparti metropolis), egy kötetben látott annyi Nadányi Zoltán-verset, amennyit együtt még soha, és megismerte a visszaemlékező Tabéry Géza mellett a novellista Tabéryt... S akkor látja az ember, hogy ez a rím elkerülhetetlen. Mert bármilyen műfajban, bármilyen alkatú és tehetségű művész dolgozatában a századfordulós Várad azt jelenti a magyar kultúrának, amit Ady Endre jelent. Két fenomén, két médium összetalálkozása, egymásba tükröződése az, ami a mai olvasót egyszerre rajongással és mély elkeseredéssel tölti el. Rajongással, hiszen személyiség és város, személyiség és közeg minden súlyos ellentmondáson, nyomorúságon és békétlenségen túl közös szerepben találkozott – ami ritka, inkább csak romantikus regényekből ismert pillanat –, és elkeseredéssel, mert tudjuk, e pillanat milyen röpke volt. Az, amit Várad ígért, nem Trianonnal veszett oda, hanem a magyar huszadik századdal. Váradot arra inspirálták különös adottságai, hogy a polgárosuló, européer magyar város makettje legyen. Különös, egyszeri adottságok az övéi. A partiumi köztes-közvetítő lét, amelyben Pesttel szemben egy főváros-mivolt ólmos súlya nélkül, vidékies kedéllyel lehetett modernnek és kulturáltnak lenni. Élő, érzéki kapcsolat a faluval, erdővel, mezővel – hiszen a szimbiózis itt természetes és mindennapos –, ugyanakkor öszszeköttetés bármely távoli ideákkal, ismeretekkel. Egy pestinek elég, ha gyorsan és jól értesült valamely párizsi könyvről, egy vidékinek el is kell olvasnia azt. Várad modoros és parvenü, de ez a modor valami blaszfém módon megváltással kecsegtet, a parvenü pedig – mint mindig – az újdonságból csinál divatot, amely újdonságnak a jelentősége akkor is kétségtelen és lenyűgöző, ha valaki csak egy szoknyafodor szintjén ismerkedik meg vele.
Nagyvárad díszlet tehát, inkább álom, mint valóság, ezt Dutka Ákos oly szépen írja meg könyve bevezetőjében. Szövegébe két pontos jelzőt is illeszt: ez a város befogadó és serkentő, azaz díszletvoltában a legvalóságosabb és legégetőbben szükséges folyamatok helyszíne. Ódon hagyományokkal telt, sőt egzecírozott, de hagyományokat teremtő. Kozmopolisz, de patrióta. Kiszámíthatatlan hangulatú, de tömérdek értékével az utókornak el tud számolni. Európa álmát hordozza, s hogy ez hiábavalóság, azt nemcsak mi tudjuk, hanem kiderült már 1914-ben. Város a világforgalomtól egészséges távolságban, a világforgalomhoz egészséges közelségben.
A váradi virágkor, amely körül a Palatinus könyvsorozata zsong, nem több egy évtizednél. De ez az évtized túlcsordul önmagán, oly fölfokozott, hogy szinte karikatúráját adja önmagának. Itt mindenből több van, mint bármely más magyar városban: több van az egy főre jutó jogtudósból és az egy főre jutó kuplerájból is, több Jókai-regényhős-másokból és köztéri villanylámpából. Dutka Ákos meséli: „Benn a szerkesztőségben Sas Ede elé állottam lelkesen, kipirulva. Újságoltam, hogy megérkezett Juhász Gyula. – Hát aztán – kérdezte Sas Ede. – Annyi már itt a költő, hogy mindenki csak ír, s már újságot se olvasnak. Jelentené inkább azt, hogy kétszáz előfizetőt szerzett...” Nagy Endre Adyt idézi: „Tudod, olyan volt ez a város azzal a sok zsidajával, mintha valaki nem a lisztbe keverne kovászt, hanem a kovászba keverne egy marék lisztet, és azzal akarna kenyeret sütni. Bizony minduntalan kifutna a tésztája a szakajtóból.” Dutka romantikusabbra hangolt viszszaemlékezésénél – amelybe óhatatlanul belejátszik saját jelentőségének igazán szerény, de igazolódni kívánó öntudata – Nagy Endre memoárja ironikusabb, nyersebb, földönjáróbb. De egy pakfon város mégis egyedülálló csodáját egyformán tapasztalták. Amiben a mentalitáson, stíluson túl különböznek: nem a szerepet játszó Váradról, hanem az ugyancsak szerepet játszó Adyról szólnak másként. Nagy Endre természetes szeretettel megidéz egy cimborát, akinek nagyságát nem szükséges méltatni, Dutka viszont meg akar birkózni a költő-óriás árnyával, ő a helyére szeretné tenni, mérlegel, magasztal és bírál. Neki tisztáznia kell A Holnaposok és Ady ellentmondásos viszonyát, meg kell magyaráznia a hírhedt duk-duk affért is. Ez a birkózás nem tesz jót a könyvének, s bár krónikájának forrásértéke e tekintetben pótolhatatlan, érdemes megfigyelni, hogy egyébként színes, magával ragadó nyelve milyen csörömpölő, üres közhelyekre vált, amikor Adyról beszél.
Megkerülhetetlen alak Ady a tősgyökeres váradi Tabéry Gézának is, de itt nem a költészet, hanem a nő kavar bele a dolgokba. Egy szerencsétlen gyereklány, Boncza Bertuska, aki épp a Tabéry-memoár, illetve a sokára előkerülő Tabéry-dokumentáció nyomán válhatott Robotos Imre Csinszkakönyvének negatív főhősévé. Amit a váradi író finoman és tapintattal írt meg, az később botrány-portrévá teljesedett, s történt, ami történni szokott: az együgyű piedesztálra állítást és elkendőzést vadállati trónfosztás követi.
De Tabéry a Palatinus válogatásában nemcsak ezért érdekes. Noha novellisztikájának zsengéi közül az egyik a főhőse miatt kihagyhatatlan – Bertuska az, s Tabéry első kötetéről írva Ady ezt az írást ravaszul meg is dicséri –, egy másik viszont (Egy kis kutya története) valóban rászolgál Ady elismerésére. A későbbi írások pedig szuggesztíven beszélnek egy nemzedék kettős illúzióvesztéséről. Beszélnek a háborús életérzésről, hogy tudniillik minden készülődés hiábavaló volt, minden képességet és akaratot, amelynek birtokában hitte magát egy generáció, ellopott, tönkretett az idő.
És beszélnek a rákövetkező nemzeti kataklizma lelki következményeiről, a kisebbségi pszichózisról, az erkölcs végső katasztrófáiról. Várad ott él tovább ezekben az írásokban, ahol a programos embert kontroll alatt tartja a formakultúra.
Ady huszonhárom éves, amikor az 1900-as esztendőben Váradra érkezik. Nagy Endre egyidős vele, Dutka még csak tizenkilenc, Bíró Lajos húsz (jön ő is a Palatínusnál, s fognak álmélkodni a frissen ismerkedők, micsoda novellista!). Krúdy Gyula is csak huszonkettő 1900-ban, de a többkötetes csodagyerek addigra már továbbvándorolt Pestre. Juhász Gyula huszonöt, amikor A Holnap évében a váradi premontrei gimnáziumban tanítani kezd. Csupa ifjú ember, de minthogy egy ugyancsak fiatal polgárvilágnak, az identitását igazolandó, gyors mítoszra van szüksége, az ifjú skriblerek már mitikus figurák. Tekintélyük van.
A huszonöt éves Nadányi Zoltán viszont 1917-ben egy lázavesztett város újságírója. Várad nála is hívórím, de ő nemhogy az illúziók, hanem a dezillúziók csömörén is túlkerülve a szecesszió felől tárgyiasodó líra egyik kismestere lesz. A primer Ady-, majd Kosztolányi-hatások vetkőztével talán túl komótos versbeszédnek hallik az övé, semmi hiátus a lírai történetben, semmi titok a grammatikában, de például kedvelt technikája, a teljes eufóriáig vagy kiterülésig fokozó halmozás, az egyébként lenézett költői eszköz nála a tárgyiasság megőrzésének esélyét adja, miközben észrevétlenül lebegni kezd a szöveg. Így lesz Nadányi sajátja az a szerelmi líra, amely a trubadúr-effektusok helyett két ember, két test, egyáltalán a testek köznapi expresszivitására figyel. Ebben is, no és az azóta kiveszett műfajban, a hírlapi tárca-versben kortársainak legjobbjai közt van. Apropó, tárca-vers: a líra még mint a tömegkultúrában használható, élő, sőt lubickoló műnem létezett. A sanzon, a bökvers, a kupié ott volt, közvetlenül a nemesebb vadak társaságában. Nadányié például a híres Karády-dal, az Az volt a veszted... És ő találta ki Piripócsot is – a magyar provincia leegyszerűsítő szinonimája lett a szó, elveszvén belőle a költő gúnyoló szeretete.
Mint ahogy közhasznú fogalommá vált a Szív küldi is, amely meg Ernőd Tamás operett-librettójának, a Mézeskalácsnak az emlékét őrzi („Szív küldi szívnek szívesen”). Mi mindenre jó a sanzon és a kupié? Ernőd bármire képes használni őket: kupiéban írja meg a magyar irodalom legízlésesebben hatásos Trianon-versét, A szalagokat, sanzonként a legártatlanabb panaszt, fájdalom-kiéneklést a zsidóüldözések idején (Miért haragudtok?), s hát Váradot – „Volt Víg-Várad, volt Vég-Várad” – meg Ady Endrét.
Várad: villanyváros. Somlyó Zoltán versének címe ez, az első villany világította magyar városra emlékeztető elégiáé. Igen, Somlyó is dolgozott Váradon, A Holnap évében, huszonhat évesen. Várad: villanyváros – a Palatínus sorozatát címadóként ki más, mint egy Váradhoz kötődő ember gondozza: Réz Pál, aki eszmélkedő kisfiúként a Brüll család egykori házában élt. Ady Endre tervezte, hogy regényt írjon a városról, A Vér városáról, s noha egy prológus-féle elkészült belőle, inkább csak érezte, mint valójában írta volna azt a könyvet. Nos, ez a száz évvel későbbi sorozat, akár egy folytatásos regény, sok tekintetben kárpótol érte.
2001.2.16.

REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS