Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
Ex libris
Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi
Lezárt életműben az első regény gyakran gesztusnak látszik: inkább a bátorságot
csodálják benne, mint a munkát, inkább a virtust, mint a komolyságot. Mítosznak
olvasták ezt a regényt immár hetven éve? Harmincéves szerzője Baumgarten-díjat
kapott érte, gesztust a gesztusért, nemcsak az egyéni értéket ismerték el, hanem
a magát kulturális különvalóságában megfogalmazó székely értéktudatot is, amelynek
ettől kezdve haláláig, sőt azon túl is Tamási Áron lett és maradt emblematikus
alakja.
Már a cím valóságfölötti szférába emeli a regényhőst. Vagy a regényírót? Hit
és mese tanítják a csoda nyelvére, így megérthető, kifejezhető minden. Mint
művészi anyanyelv a székely képzelet és humor termékeny szintézist alkot a húszas
évek stílust robbantó izmusaival. Palástját a Szűzmáriás királyfi modern
köntösként viselheti. Jelen kiadás címlapja portréfotó, nemes arcélű fiatal
férfi félprofilból messze mereng széles karimájú kalapja árnyékában, saját fényei
felé. A mű olvasása itt kezdődik. íme Tamási Áron Farkaslakáról, amerikás székely,
szemre olyanforma csoda, hogy nem marasztalták Hollywoodban, ami még nem látható,
azt majd megírja, 15 nyelvre fogják lefordítani; nem látható Piave, a vitézségi
nagyezüst, Trianon, a dilemma: orvos legyen vagy bíró, egészség vagy igazság
szolgája, a földön járó józan ész sem látható, a kereskedelmi főiskola nem kiút,
csak kitérő. A mítosz is adathalmaz, másképpen elrendezve.
Olyan világ üzen nyelvi ízeivel, ahol élvezettel és élvezetesen beszélnek. Pompás
falumítoszt egészít ki a székely anya-város papi gimnáziumába ökrös szekéren
érkező tizenkét éves Csorja Bódi keserű városkritikája. Ezt a szemléletét a
világnak az ifjú Tamási nem a kolozsvári Külső-Szén utcából hozza, Szabó Dezső
szellemi háza tájáról, ám tőle mégis érintetten; majdani kiteljesítője, a felülmúlhatatlan
Ábel sem igazán könyvből tanulja fenséges és csúfondáros mély, ősi, jószerével
mágikus rokonságát. Nem a dolgot magát, inkább a dolgok látását.
Az író szerzett tudását nem méltányos, talán nem lehetséges összevetni örökölt
tudásával, mesélés és bölcselkedés igézetét az arányérzékkel, amely a próza
alapegységében, a mondatban, annak lejtésében, a játékosságban megnyilvánul,
ahogy a szimmetria rejtett tengelyeként egy váratlanul elhelyezett ige körül
megpördül a szerkezet: „Nekiült a négy férfiú, enyhítve négy fehérnéppel”; a
metafora tükrébe pillantva gyönyörködik önmagában, hasonlattal érzékeltet harmóniát
a kontrasztban: „Félt, mint a tojásőrző madár, és örvendett, mint a virágporos
méh.”
A hétköznapok humora és hiedelmei együtt léteznek a komor valósággal. A természetfeletti:
regényelem, mint bármi más a műfaj kezdetei óta. A Szűzmáriás királyfi falujában
mindenki hiszi a csodát – a papon kívül: eltűnik a Mária-kép a templomból, várják,
hogy visszatérjen. A hívek tömegén keresztültör a Csorjáék öreg szolgája, hasas
korondi fazekat lógat a jobb kezében, s „mintha egy fa alatt volnának valahol
a mezőn”, a csodavárók enni kezdik a bablevest „Szótlanul, komolyan, szinte
áhítattal”. És előkerül a kép. Meghalt a falu boszorkánya. Nála volt.
(Kriterion, 1997. 255 oldal, 500 Ft)
Színház és rítus
(100 éve született Tamási Áron)
Kettéválasztva azt, ami eredetileg egy volt, egységes volt, a Visky András szerkesztette
izgalmas tanulmánykötet címet is választott. Ez a cím pedig sejtelmeskedés nélkül
mondja ki, mit keres és mit talál hét higgadtan játékos szerző a száz éve született
Tamási Áron színpadán. Ha a hét szerző olvasót is keres, vagy beavatandó nézőt
inkább, minthogy tanulmányaik színházról és rítusról szólnak, tudva tudják:
Tamási Áron nem volt, eddig még nem lett sikeres színpadi szerző. Hogy miért
nem, sosem derült ki egyértelműen, pedig olyan elemzők vizsgálták és fájlalták
a lehetséges okokat, mint Áprily, Benedek Marcell, Kós Károly, Molter Károly,
Németh László, Schöpflin Aladár – a névsor nem teljes. Visky András ezt a gubancot
is bontogatja, kinti és benti világ egymásra vonatkoztatását, felmutatja a végiggombolyított
fonal végén az elejét, Tamási szavával a szertartásdrámát. Láng Zsolt
kimondja: „Nem a szavak színházáról van szó, hanem (...) a nyelv színházáról.”
De mi történik a színpadon? Ott nem elég csak – mégoly élvezetesen – beszélni.
Mi marad a rítusból? Hol kezdődik a játék? Hát a nem csak nyelvi játékosság?
„Ez a közönség nem érzékenyül el, s nem vonja le a tanulságot. Csupán jelen
van.” Selyem Zsuzsa a humor, az irónia és a poén felől közelít a Tamási-színház
„szernyű szép világ”-ához; meglepő, de nem Csorja Ambrus az egyetlen közönség,
amely/aki hiedelmeivel immár nemcsak a szépirodalom, de mindinkább a tudomány
számára is fontos humorával és hiedelmeivel. Van tehát primer valóság, erre
reflektál egyfelől az írói képzelet, másfelől a többé-kevésbé szenvtelen tudós
vizsgálódás. És a valóság – meghatároztuke? – szereplője lehet az író, a kutató,
a már-már rituális ugratás alanya, a túlvilágiaktól üzenetet hozó személy és
hallgatósága. No meg az olvasó, ez a fogalmi robot-portré: mindnyájunkra hasonlít,
és senkivel sem azonos. Rá gondolhat az a Tamási, aki a jövő drámáját – vagy
a dráma jövőjét? – úgy képzeli el, hogy annak „szárnyaló szertartása alatt bűvölet
szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy
a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni
– mint az emberek általában”. A „komoly játék” recepciója – Keszeg Vilmos szerint
– a maga idején megrekedt annak „izgága, ágaskodó világa közelében”, holott
a század mitologizmusa nélkül meg sem érthető.
„Az Ősvigasztalás a mindenről szól.” Sebestyén Rita frappánsan
jelzi, nem mennyiség ez a minden, amelybe a fiatal Tamási drámája, posztumusz
műként előbukkanva fél évszázaddal megírása után, belefoglalná a teljességként
láttatott székely életet, a Csorjákban megtestesült másabb másságot, ősibb ősiséget.
Ritka eset, hogy az utókor fontosabbnak tartson egy művet, mint visszapillantásában
maga az író. Színház és rítus viszonyát a kötetnyi tanulmány is a kutatás legizgalmasabb
tárgyának mutatja, igazi kihívásnak. Ahány tanulmány a kötetben, annyi magyarázat
arra, ahogyan és amiért Tamási Áron akkor is hódít, amikor nem győz meg. (Koinónia,
1997. 139 oldal, ár nélkül)
Bíró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág
„A jól művelt kulturális antropológia rokon műfaj a hétköznapi értelmezési gyakorlattal.”
A szerző megállapít, de nem avat tudós kutatóvá, csupán felbátorít: lépjünk
ki a megfigyelés tárgyának szerepköréből; hasznunkraörömünkre értelmezzünk is
átélt, olvasott, látott, hallott helyzeteket, ismerjük fel, hogy helyzetek.
A Helyzet-könyvekkel párhuzamos olvasmányként, a Színház és rítus tanulságos
szemelvényeket is közöl Tamási tűnődéseiből a színházról – íme, a jó példa arra,
ahogyan területek, módszerek, kompetenciák átfedhetik egymást: „... egy Vadkerti
nevű öregurat megölt egy ószeres ember” – bűnügyi napihírre hivatkozik Tamási
Áron, és tudja, „Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt
a civilizáció ószerese”, aki könyveket vett és árult, ám nem hihető, hogy „lélek
is köthette a könyvekhez”. Ilyen esetekre is mondhatná Bíró A. Zoltán, hogy
„aki saját kommunikációs terén változtatni óhajt, az élet szimbolikus síkján
támadásra kényszerül”, akárcsak a civilizáció ószerese, aki haszonlesésből megöli
a kultúra öreg/tehát védtelen emberét, vagy mint az író, aki a gyilkosság áldozatát
beemeli a szimbolikus áldozat számára fenntartott rituális térbe, miközben egy
bizonyos ószeresből a civilizáció ószerese lesz, tipikus és általános vonásokat
hordoz. De mi történik, kérdi a recenzens, ha nincs kéznél gyilkos ószeres,
vagy – a szerző példájával – a környéken nem található vörös hajú ember? Bíró
A. Zoltán megnyugtat: „Ilyenkor kerül valami más, mert úgy tűnik, hogy mindig
kell lennie valami »rossznak«, ami a közösség identitástermelési, módját kiszolgálja.”
Fontos könyvének talán legizgalmasabb fejezete a Terep és módszer: a
szerző „a saját társadalomra irányuló antropológiai kutatást”, a „bennszülött
kutató” tudását, módszertanát ismerteti, túllép a belterjes szakmaiság körén,
működni látjuk a „tréfás nyelvi kapcsolatok székelyföldi gyakorlatát”, s közben
feltárul a közösség szerkezete, a kommunikációs játékok humorában mintegy megfogalmazza
önmagát, szellemiségét. De milyen ez a szellemiség? Mi a székely humor? És ki
az, akit a szerző idézőjelben nevez „székely ember”-nek? Nem fejti le az „etnikus
díszt” róla, csupán elemzi, a helyére illeszti, a játékstílusát mutatja be a
homo ludens egyik változatának, nem véletlenül éppen annak, amelynek a kommunikációs
játékaiba beleszületett.
„Játszani... kell!” mondja s bizonyítja a szerző, bemutatja, hogyan alakul,
miként szerveződik szertartássá a játék, amely miközben elemeire bontatik, csak
a titokzatosságát veszíti el, nem a varázsát. Szerinte főként „a népi kultúráról
való értelmiségi tudás” az, amit kifelé irányuló szerepként, a játék továbbjátszásaként
alakítanak, fogalmaznak magukról „felkapott” tréfamondók és turistákkal sűrűn
érintkezők, városlátogatók, alighanem jobban ismerve közönségük székely humor
igényét, székelységképét, mint amenynyire ez a kép megfelel a tényleges valóságnak.
A Hétköznapi humorvilág eseményei – ez Bíró A. Zoltán következtetése
– a szöveggé alakítás, szövegként forgalmazás során válnak „hangsúlyozottan
etnikai jellegűvé” az elit ténykedése által; a helyi társadalomban, azaz „befelé”
erre nincs szükség, inkább a saját világból való kilépés szolgáltat alkalmat
esetenként arra, hogy az identitást termelő és erősítő más funkciók mellé –
olykor fölé? – rendelődjenek olyan szellemi energiák is, amelyek a Játék, a
Humor, a Nyilvánosság dimenzióiban működnek.
(Pro-Print, 1997. 159 oldal, ár nélkül)
Gagyi József: Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön
„A terep csak a kutató számára lesz az, ami: helyzet, amelybe, amelyet megfigyelni
elindul.” A megfigyelő tehát személyesen jár terepre, személyisége sőt személyessége
is a kutatás eszköze, úgy instrumentalizálja magát, hogy helyzetként élje meg
kutatása színhelyét. Ez a kutatói magatartás vagy módszer vagy elv mintha közös
hajlama lenne egy markáns egyéniségekből álló csoportnak. Véletlen-e,
hogy éppen a terepről szól Bíró A. Zoltán is, Gagyi József is, amikor a leíró-elemző
beszéd átvált már-már vallomásos beszéddé: az ember (antroposz!) tudatosan figyeli-leírja
önmagát is, amint éppen helyzetben van. Már a sorozat címe jelezte a:
HELYZET KÖNYVEK szerzőinek, szerkesztőinek, a Csíkszeredában működő, s ma már
nemzetközileg elismert Regionális és Antropológiai Kutatások Központja munkatársainak
szándékát, programját. Gagyi József „a lehetséges folyton változó képét” igyekszik
megpillantani abban, amitől félnek, amit remélnek az emberek; ki kell derítenie,
milyen „a hiedelmeket mesélő ember”, s miben különbözik „a hiedelmeket élő”
embertől, hogy mit tehet a kutató, ha „információk helyett a tudással hatalmat
osztanak meg vele?” Mitől jó vagy rossz és miféle hatalom ez a tudás? Milyen
tudatos tettek azok, amelyek „egyszerre történnek és jelentenek?”
Óvatos kérdések ezek. Szellemi izgalmat, de kételyt és aggályt is kifejeznek.
Például: szabad-e szakkönyvről nem beavatottnak írnia? A HELYZET KÖNYVEK szakkönyvek,
de amit mondanak és ahogy mondják, az úgy állja ki a legszigorúbb szakkritika
próbáját, egyszersmind pedagógusban, történészben, szociológusban, irodalmárban,
pszichológusban érdeklődést kelt; a hatás határa egybeeshet a humán – nem csak
humán? – értelmiségi tájékozódásigény határával.
Népi csodának nevezi Gagyi József az Anna néni szerepét, sorsát,
képességét összefoglaló jelenségegyüttest, amelyre a negyvenes-ötvenes évek
fordulóján kiépülő diktatúrának van válasza: nem emeli mártírrá a máréfalvi
írástudatlan szentasszonyt; bolonddá degradálja, elmegyógyintézetbe zárja, híveit,
családját megfélemlíti, elszigeteli; nem vált szimbólummá, bár társadalomlélektani
krízisben volt tömeges transzcendencia-élmény kifejezője, e világi és túlvilági
közvetítője. Tamásinál a népi csoda regényben, drámában ugyanarról a fogékonyságról
ad hírt ugyanabban a közegben, amelyet Gagyi József tanulmányoz. Ugyanazt, egészen
másként.
Sem az irodalom, sem a tudomány nem vállalkozik a lehetetlenre, nem elemzi a
csodát. Bemutatja és megszólaltatja szereplőit, ismerteti előzményeit, lefolyását,
következményeit. A kutató mindent begyűjt, ami adat, mindent megvizsgál, ami
értelmezhető. Nem lépi át a rációt a transzracionálistól elválasztó határt.
(Pro-Print, 1998. 187 oldal, ár nélkül)
1998. 8. 28.
SZILÁGYI JÚLIA