Ábel a redakcióban

Tamási Áron: Gondolat és árvaság. Esszék, cikkek, útirajzok, riportok, 1923–1935. Palatínus Könyvkiadó, 2001. 544 oldal, 2400Ft
Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965. Palatinus Könyvkiadó, 2001. 626 oldal, 2960 Ft
A magyar íróknak – szerencsésebb csillagzat alatt született pályatársaikkal ellentétben, akiknek arra is futja, hogy hosszabb-rövidebb alkotói válságokat vészeljenek át Malibuban – mesterségük űzése mellett szükségszerűen valami kiegészítő tevékenység után kell nézniük. Ezzel húzzák ki az ihletszegény periódusokat, és olykor némi jövedelemhez is juthatnak. Hagyományosan három ilyen mellékfoglalkozás kínálkozik: a kritikák, esszék és tanulmányok írása, a fordítás és a hírlapi publicisztika. Ennek az anyagi ösztönzésnek (és a politikai kényszernek) köszönhetjük, hogy magyarul Tóth Árpád hangján szól Flaubert, Ottlikén Dickens. Ugyanilyen (bár nagyobb részben anyagi természetű) kényszerűség volt az „ihletője” olyan nagy publicisztikai életműveknek, mint amilyen az Adyé vagy a Karinthy Frigyesé.
Azért fontos látnunk, hogy ez a kényszerűség általánosan jellemzi a magyar irodalmárhagyományt, hogy annál határozottabban megkülönböztethessük tőle Tamási Áron belső motivációját, aminek a forrása annak a politikai és történelmi változásnak a mély átélése, amit Erdély és vele a Székelyföld Romániához csatolása indított el, elevenen tartója pedig az a nem gyengülő nemzeti és legalább ilyen erősen szociális természetű szolidaritás, ami Tamási ember- és világlátását egészében meghatározza. Szeretném tehát aláhúzni, hogy az ő életében az újságírás felvállalása szabad választás eredménye volt, s így az életműnek ez a része sem kelletlenül odakent rögtönzésekből épül: Tamási fontos és meggondolt, de szépirodalmi műbe nem való gondolatait fejtette ki ezekben a munkáiban. Ennek megfelelően természetesen ezek a szövegek írói életművétől némiképp elkülönítve tárgyalhatók, hiszen a publicisztika nem művészi szöveg, ezért nem az a megfelelő kezelésmódja, hogy műkritikát próbálunk írni róla, hanem az, hogy megkísérlünk polemizálni vele. Ha pedig a szövegek problematikája irrelevánssá vált időközben, akkor a művelődés- és irodalomtörténeti kutatás számára szolgálhatnak adalékul. Tamási újságcikkeit forgatva erre is, arra is adódik alkalom.
Az első érdekes benyomásom az 1920-as években készült szövegekről egyfajta hősies elkeseredettség hangulata: az elcsatolt országrész értelmiségének öntudatos magánya és kulturális öntörvényűsége. Egy új honalapítás, hazateremtés történik, már néhány évvel a román megszállás után; és ebben egyaránt megjelenik a protestáns fatalizmusból, predestinációhitből táplálkozó kitartás – és a tehetetlenség érzése, a szenvedő-elszenvedő passzivitás. Erre utalnak a vissza-visszatérő növénymetaforák. („Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő...”; „... aki egy kertben nő mivélünk, az értelmetlenül csodálkozik...” stb.) Ennek a hősies magárahagyottságnak azonban van egy már-már komplexussá váló, a provincialitással határos vonása is. Például: Tamási, aki nem győzi hangoztatni, hogy Móriczot tartja a legnagyobb élő magyar írónak, Karinthyval vitázva azt mondja: „az utóbbi tíz esztendő történelmi regényeinek az élén áll” Gulácsy Irén munkája, a Fekete vőlegények. 1930-ban mondja ezt, tehát a Tündérkert, az Erdély első darabja megjelenésének évtizedében. A sorsközösség belső értékeinek abszolutizálása ez.
A szóban forgó, Karinthyval folytatott polémia (Üzenet Karinthynak és Rák-e vagy mász?) volt a Tamási-publicisztika első jelentős eseménye. Karinthy egy interjúban udvariatlan megjegyzéseket tett az erdélyi irodalomra, mely szerinte egyrészt csak azért szigetelődik el a magyar nyelvű irodalom egészétől, hogy erkölcsi tőkét kovácsoljon magának; másrészt „jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis. Minden látszat ellenére is a távolmúlt és távoljövő sokkal inkább alakítják ki a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatóznak. Újrakezdenek”. Gyanítom, hogy már Karinthy is elég pongyolán fogalmazhatott, de az interjút készítő újságíró is alaposan összezagyválhatta az elhangzottakat; az interjú szövegének bemutatása pedig akkoriban nem volt szokás. Tamási mindenesetre teljes joggal utasítja vissza a beszélgetésben elhangzó értelmetlenségeket. Sértettsége és hangvételének élessége azonban már itt és ekkor is aránytalan. Ez is a provinciális frusztráció aggasztó jele.
Ugyancsak a Karinthy-polémia kapcsán érdemes odafigyelni a sajátos élethelyzetből asszociációkat merítő és magába zártan alakuló metaforikára, ami a „körúti”, értsd kozmopolita, pesti, vagy egyszerűen csak nem erdélyi írók számára érthetetlen. A sértett Tamási így érvel: „Ha Móricz Zsigmond akarna, vagy Szabó Dezső akar minket agyonütni, az még hagyján; mert mindig voltak családapák, akik visszaéltek apai hatalmukkal. De Karinthy nem is rokonunk. Ő egy »litván«. Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orralika.” A mai olvasó, de lőszerével az akkori is, alig stilizált lezsidózásnak értékeli ezt a minősítést. Csak ha mélyebben ismerjük a korabeli erdélyi mentalitást és főként a köznyelvi metaforikát, akkor érthetjük meg, hogy miről is van szó. Maga Tamási egy későbbi írásában ezt mondja: „Ami pedig a »litván« családfát illeti, (...) nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el.” (Vélhetőleg a protestáns prédikációk évszázados hagyományára céloz, melyben az Isten által bűneiért ostorozott magyarság szenvedései hagyományosan a választott nép megpróbáltatásaival állnak párhuzamban. Majd így folytatja: „... szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.” Ezen a ponton a polémia kiszélesedik, immár Kosztolányival is vitája van Tamásinak: „... előttem nem az anyag szent, hanem az a hitem, hogy: ennek a szétszaggatott magyar nemzetnek nem az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír.” Egy néhány évvel későbbi mondatból egyszerűbben is kifejthetjük, hogyan kell ezt elképzelni: „... ezeket kívántuk az erdélyi magyarság tudomására hozni. Hisszük, hogy az ő nevükben szóltunk.” Az 1937-es vásárhelyi tanácskozás munkaanyagának záróformulája retorikailag a korábbiakra nézve is megvilágító: az író, az értelmiségi egész népe nevében szól, oly módon, hogy sejtelmeit foglalja tézisekbe, majd hallgatóit/olvasóit értesíti azokról a gondolatokról, melyeket éppen nekik tulajdonít. Aki ezt a bonyolult szertartást nem érti vagy nem hajlandó elfogadni, az „litván”-nak minősült és minősül ma is: minden az irodalom színpadára lépő nemzedék ez ellen a hagyomány ellen lázad eleinte, és ebbe illeszkedik be később – akkor is, ha ez a beilleszkedés játékos, ironikus gesztus, mint Szőcs Gézánál vagy Kovács András Ferencnél. (Persze, ez a gesztus már más megítélés alá esik.)
Ez a közösségformáló társasjáték alapjában véve veszélytelennek látszik, de tanulságos megfigyelni, hogy a jó szándékú és felelősségteljes beszéd az 1930-as évtized vége felé hogyan formálódik át hatalmi beszéddé. Tamási ugyanazokat a lila népboldogító frázisokat sorolja, hangvétele azonban egyre szigorúbb, és az ismételgetéstől a korábban bájosan leegyszerűsítő, naivan tiszta gondolatok tételekké merevednek, együttesük nézetrendszerré, tanítássá szilárdul. Ennek során pedig nem ritkán maguk a nézetek is a visszájukra fordulnak. Mondok néhány példát. „A romániai magyarság (...) ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékülés szükségességét vallja (...) annál is inkább, mert meggyőződése szerint a román és magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár.” (1937) Ezzel szemben: „A huszonkét éves felvonás [értsd: a román uralom időszaka] engem eléggé meggyőzött arról, hogy az erdélyi három nép közös célért egymással szövetkezni és ebben a szövetségben együtt élni, ezekben az időkben, nem tud.” (1940) A két évtizedes kisebbségi sors tanulsága: „... idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme.” Ez a tapasztalat azonban Tamásinak nem volt elég ahhoz, hogy érzékennyé váljék erre az élethelyzetre. „Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint a kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab...” – mondja nagyon helyesen, de nem veszi észre, hogy ennek a mondatnak az erkölcsi fedezete elvész, amikor övéinek hatalmaskodását és a határon túliak határon inneni testvéreinek könnyeit szó nélkül hagyja. Ehelyett egyre furcsább nézeteket kezd hangoztatni: „Emberi becsület alapján remélem, hogyha nem volnék magyar, akkor is belátnám: Erdélyben a magyarságé a lelki és állami impérium. De mivel magyar vagyok, a tény után a jövőre kell gondolnom és kimondanom: Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.” Még ha a magyar anyák ettől fogva évente szülnek hatosikreket, akkor sem világos, hogy mihez kezdene Tamási az Erdélyben élő, akkoriban már jó néhány milliós lélekszámú nem magyar népességgel, az abszolút többséget kitevő románsággal. 1942-ben ennél is tovább megy: „Az államiság eszméjét a törzsökös magyarságra kell építeni; nem pedig szétszórni gondot, erőt, szellemet és pénzt abból a célból, hogy a kisebbségek jók és elégedettek legyenek.” Aztán, ahogy az már sejthető, a „nemzeti ügy” diadalmaskodásával párhuzamosan arról is megfeledkezik, hogy pár éve még megszokta „a zsidó származást a legmagyarabbnak ismerni”, és már csak a zsidótlanítás hatékonyságáért aggódik: „... sajnálatosnak tartom a fajta védelmének olyan megszűkítését és módosítását, ami manapság »fajvédelem« alatt ismeretes. Nálunk ez (...) a fajta védelméből az okmányszerű kereszténység védelmévé változott, mintha a magyar fajta azonos volna mindazoknak a keresztény vallásúaknak összességével, akik a magyar állam keretei között honpolgárként élnek. (...) nem hiszem (...), hogy a zsidó helyére nyomuló idegen vérű keresztény megnyugtató vívmány volna...” Persze majd, valamikor, a tökéletesen megtisztított törzsökös magyarság társadalmát – melyben természetes jogként értetődik, hogy „minden vezető hely, a zseniális kivételeket nem tekintve, csak magyar fajú embert illet meg” – a háború után radikálisan át kell alakítani. A nép akkor majd „a szociális, az erkölcsi és a szellemi jóvátétel révén, a nemzet gerincévé válik”, és az osztálykülönbségek is megszűnnek: „Újra kell teremteni a nemzet fogalmát, hogy annak végre címere legyen az új történelmi osztály: a magyar nép.” Tamási a néppel való azonosság tételétől itt már odáig jut, hogy magának és az úgynevezett szellemi embereknek isteni hatalmat tulajdonít, a fogalmi teremtés és a társadalom egyetlen aktusban való megújításának képességét. „Új kormányzati formát kell kialakítani, mely alulról épül fel, de legfelül erős kézben nyugszik. A nép sorsát hordozó és vállaló értelmiségi kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép.” Ez az a pont, ahol a lila utópia váratlan fordulattal igencsak konkréttá válik: „Először kívül, azután belül kell megvívni a harcot. Azt hiszem, mind a két küzdelem a magyar katona kezében van.” A szegénység és az osztályellentétek feloldásának jámbor és naiv óhaja a totális katonai diktatúra víziójává szélesedik. Ez már csakugyan a mélypont.
Azért tartom tanulságosnak ezt a szellemi mélyrepülést, mert értelmes, érzékeny, a társadalmi valóságot jól ismerő ember mutatja be, akit a társadalmi cselekvésben az elesettek, az elnyomottak iránti részvét és segítő szándék, népének szeretete motivált. Csak áldani lehet a sorsot, hogy nem kapott teret lelkesedésének gyakorlati kibontakoztatásához.
Tamási publicisztikájának egészében ezt a rendkívül gazdagon és árnyaltan dokumentált mentális kudarctörténetet tartom a leginkább figyelemre méltónak. A mai közírói frazeológiák és retorikák összehasonlító elemzéséhez is ez az anyag szolgálhat a legértékesebb adalékokkal. Ez az érdekesség persze nem emeli ki ezeket az újságcikkeket a sajtótörténeti dokumentumok sorából. Élvezhető olvasmányoknak és magukban véve is értékes munkáknak sokkal inkább a riportokat, útirajzokat tartom. Sajnos, az ezernél több oldalból alig százon olvashatunk ilyeneket, és sokszor azoknak is ismerjük az itt közöltnél jobb, többnyire a szépirodalomhoz közelebb álló feldolgozását. Például a Bajlátott földön sorozatra gondolok, melynek alapján a Szülőföldem című szubjektív faluszociográfia, nézetem szerint Tamási legjelentősebb munkája íródott.
1945-ben Zöld ág címen közölt Tamási cikksorozatot, melyben az imént ismertetett nézeteivel próbált szembenézni. Lélektanilag mély és megrendítő sorozat ez, habár személyiségének önvédelmi ösztöne megakadályozza az önmaga fölött való ítélkezésben. A későbbi írások közül pedig az ismert 1956-os írások és mellettük jegyzetként a kötetbe iktatott, 1957-ből való kihallgatási feljegyzések érdemelnek nagyobb figyelmet.
Tamási Áron publicisztikája, ahogy én látom, sokkal kevésbé érdekes szépírói munkáinál. Jelentősége, amint az elején mondtam, gondolkodás- és irodalomtörténeti természetű. Éppen ezért vagyok elégedetlen a szerkesztők munkájával. Ahhoz, hogy ezek a szövegek akár csak a téma iránt érdeklődő, igényesebb olvasók számára is érthetőkké váljanak, sokkal több magyarázatra, jegyzetre lett volna szükség. Elfogadom – írjuk le a nevét és köszönjük meg a munkáját – Nagy Pál (persze, nem a párizsi) érveit, hogy ezeket egy leendő kritikai kiadás munkatársi gárdájának kellene elkészítenie. Erre azonban, isten tudja, mikor kerülhet sor. Addig is érdemes Életrajzi lexikonnal, Romániai magyar irodalmi lexikonnal (A-tól K-ig jelent meg, mint az erdélyi hasonló természetű kézikönyvek általában), továbbá ÚMIL-lal, spenóttal és sóskával körítve fogyasztani ennek a két kötetnek a darabjait. És aztán visszatérni az elbeszélésekhez és regényekhez. Ábel, Tamási góbé-alteregója mondja a róla elnevezett trilógia zárókötetében: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az otthon Tamási Áron számára az az írószoba volt, ahol regényei, elbeszélései készültek. A szerkesztőségekben, politizáló hajlama és eleven közéleti érdeklődése dacára, csak jöttében-mentében, átmenetileg vendégeskedett.
2002. 1. 11.

BODOR BÉLA