Közjátékok

Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok. SavariaUniversity Press, Szombathely, 1996. Isis-könyvek, 148 oldal, ár nélkül
Köztes állapotú könyvet állított össze egy befogadástörténetének köztes állapotában leledző költői életműről a Kolozsvár és Szombathely közötti köztes állapotban élő irodalomtörténész, aki 1984-ben történt áttelepülése óta tanít a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, tavaly óta azonban a kolozsvári egyetemen az eltávoztával üresen maradt státust foglalta el, ideiglenesen, vagyis mint saját maga helyettese. 1955, harmadéves egyetemista kora óta foglalkozik Dsida Jenővel, akinek munkásságát államvizsga-dolgozata témájául választotta, és ez volt a tárgya 1971-ben benyújtott kandidátusi értekezésének is. Ezt akkor – az öncenzúra kényszere miatt – nem publikálta, az azóta eltelt évtizedekben azonban számos részletet kiemelt belőle, ezeket önálló tanulmánnyá bővítette-kerekítette, majd ebbe a kötetbe gyűjtötte.
A szóban forgó könyv tizenkét írása ezért különös kettősségekkel jellemezhető. Egyrészt a szerzőnek a költőről alkotott képe meglepően keveset változik – ahhoz képest, hogy a szövegek három, egymástól távoli időszakban: 1968–73-ban, 1982–83-ban és 1995–96-ban íródtak. Nyilvánvaló tehát – a keletkezéstörténet ismeretében tudjuk is –, hogy azok nem a kutatómunka egyes szakaszainak dokumentumai, hanem az életmű minden aspektusának ismeretében készült, annak egyes részletkérdéseit vizsgáló értekezések. Ennek pedig az a hátulütője, hogy az olvasó nem ismeri, és nem is ismeri meg Lángnak a műegészre vonatkozó nézeteit, csupán azok egyes vonatkozásait; olyan fragmentumokat kap, melyek egy adott gondolatmenetbe illeszkedve merőben más helyi értékűek, mint önállóan.
Ilyen probléma például a kötetben elemzett, és ezzel a gesztussal természetesen az életműből kiemelt versek összetétele, megválasztása. Ezek némelyike határozottan Dsida kevésbé sikerült munkái közé tartozik, és az olvasó tanácstalanul áll az elemző komolysága előtt: miért kell ekkora figyelmet szentelni néhány, a pályakezdés törekvéseit dokumentáló zsengének? Az életmű alapos ismerője természetesen azt válaszolja, hogy azért, mert ezek a törekvések búvópatakként fognak végighúzódni Dsida érett költészetén, és ha a kezdet kezdetén nem mutatunk rájuk, akkor később észre sem fogjuk venni őket, jelenlétük annyira finom és jelzésszerű. (Vonzalma az avantgárdhoz, expresszionista kísérletei, és azok továbbélése a metaforikában és a szinesztéziákban, közéletisége, háborúellenessége, politikai ellenzékisége, kollektivitás-igénye és szolidaritása, ami olykor már-már a forradalmiságot súrolja, előzmény nélküli szeszélyként tűnik fel a készületlen olvasó előtt.) Az olvasó azonban – elnézést a sértő igazságért – általában nem tudja hová tenni Dsidát a magyar irodalom történetében, sem helyét, sem rangját nem tudja meghatározni, munkásságát alig ismeri - a Hulló hajszálak elégiáját leszámítva, mert annak egy részlete sokáig szerepelt a nyolcadikos biológiakönyvnek a hajról szóló fejezetében –, és ennek a kritikára és az irodalomtörténetre is kiterjedő tétovaságnak érdemes egy bekezdésnyi kitérőt szentelni.
A magyar irodalom történetében gyakori jelenség, hogy egy-egy alkotóra alkatától idegen szerepet kényszerít valami kiszámíthatatlan közösségi igény. Az az irodalmi csoportosulás, melyhez Dsidának igazán köze lehetett volna, a Nyugat köre, életében alig vett tudomást róla. Közéjük állt az országhatár, és a váratlan helyzetben új módon szerveződő, decentralizálódó irodalmi élet: Dsida nem lehetett egyike az ezt a hagyományt meghaladva folytató „harmadik nemzedék” alkotóinak, mint a vele egyívású tehetségek, Jékely, Kálnoky, Csorba Győző, Rónay György. Halála után a mulasztás, ahogy lenni szokott, túlértékelésbe fordult; „Vajthó László a Mai magyar költők antológiájába (1941) már ugyanannyi költeményt válogat tőle, mint József Attilától” – állapítja meg Láng, és ez olyan túlzás volt, ami ellen Dsida tiltakozott volna a legjobban. („Nincs nagyobb költészet ma az övéinél /József Attiláénál./ Glória! Glória! Glória! Michael pápa” – értsd: Babits – „egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke” – írja egy levélben.) Néhány év után ismételt és érdemtelen visszaminősítés következik, mely beállítás szerint irredenta, forradalomellenes polgár lett volna, és ráadásul a klerikális reakció embere. Ennek ellenhatásaként mutatódik meg vallásosságának plebejus-krisztiánus és panteista arculata, olykor a lázadásig menő szociális érzékenysége és politikai ellenzékisége – Láng tanulmányaiban is –, és így tovább, nem is beszélve (Reményikhez és Aprilyhoz képest) „kozmopolita” antitranszilvanizmusáról és annak oda- és ideáti minősítgetéséről. A Dsida-kép sokszor nem a költőre és művére irányuló pozitív állításokra, hanem a korábbi nézetekkel polemizáló vélekedésekre épül, s már alig érthető, hogy mi is a vita tétje és tárgya.
Láng Gusztáv tanulmányai természetesen kitűnőek, nagy szakmai felkészültséggel, ugyanakkor a lehetséges mértékig eszköztelenül íródtak, gondolatmenetének nincsenek irodalomelméleti különjáratai. Többnyire nem lepik meg a Dsida iránt érdeklődőket - megjelentek már, és egy leegyszerűsített változatukból szerkesztett pályakép 1974-ben olvasható volt a Daciakiadás előszavaként, majd az 1983-as magyarországi kiadás előszava is egybecsengett a kötet anyagával -, de persze ezeket is jó együtt kézbe venni. Az igazi meglepetés és egyben a kötet legfontosabb közleménye azonban a Psalmus Hungaricus „értelmezésére tett kísérlet”. Bevallom, sose tudtam viszolygás nélkül olvasni ezt a vad, sötét, keserű, minden dsidai eleganciát és rezignációt nélkülöző költeményt, melyben a szerző arról vall, hogy nem érdekli többé Goethe és Dante, „ki eddig mondtam: ember! most azt mondom: magyar!”, és „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar”. Láng Gusztáv kulcsmondata: „Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé úgy írni verset, mint: Auschwitz előtt. A Dsidaköltemény e részlete bizonyítja, hogy olvasni sem.” Roppant fontos megállapítás. A holocaust-sokk olyan jelentőségű mozzanata az európai kultúrának, hogy visszamenőleg is átértelmezi a hagyományt, és olyan esetekben, mint ez a vers, nem a megértés képességét, hanem a megértés akarását törli el az olvasóban.
Minden elismerésem Láng Gusztávé; mégsem véletlen, hogy fenntartásaim sorolásával kezdtem ezt az írást, és így is fejezem be. Az esszé, a tanulmány író és olvasó közös kalandja; érdekességét az adja, hogy az olvasó részese lehet egy kísérletnek, hogy együtt tehet meg egy utat az íróval. Ezt az izgalmat nem éreztem ezekben a szövegekben; inkább egy Dsidaszeminárium óravázlatainak vagy előadás szövegeinek éreztem őket. És ebből következően nem értek egyet a fülszöveg írójával (alighanem a kötetet szerkesztő Fűzfa Balázzsal), aki szerint Dsida „életműve e tanulmánysorozattal méltó helyére kerülhet irodalmunk történetében”. Úgy gondolom, hogy ehhez egy kritikai szövegkiadásra és egy tisztességes monográfiára lenne szükség. S ez utóbbi szerzője aligha lehet más, mint Láng Gusztáv.
1997. 3. 28.

BODOR BÉLA