Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
A botrány korszerűsége
Székely János: Összes drámái. Polis, 1999. 407 oldal, ár nélkül
Székely János is katonaiskolába járt, miképpen Ottlik Géza. Benne is megvan
az a kíméletlen egyenesség, rögeszmésen mindennek utánajáró pontosság... És
mégis, mennyire más! Nála a lépcső és a szabadság nem kerül össze..., illetve
az ő hősei legfeljebb azt mérlegelik: „vajon az én lépcsőválasztásom megfelel-e
a közösség szempontjainak?” De az Ottlikkal való párhuzam inkább úgy került
most szóba, hogy Székely Jánost is igyekezett egy ifjabb nemzedék, valószínűleg
Ottlik példájára mesterként kiválasztani, körülülni, felmutatni: íme, egy tiszta
ember! Ő erre mindenképpen kiválóan megfelelt, hiszen amikor annak idején történetesen
politikai alkuról volt szó, azt ő politikai alkuként élte meg, nem álcázott
semmit. (Székely János a marosvásárhelyi börtönnel szemben lakott. Az ablakból
kinézve mindennap láthatta a börtön udvarán édesapját a rabtartók felügyelete
alatt „sétálni”. És hajlandó volt megírni egy kötetnyi hazafias verset, hogy
kiengedjék apját a börtönből. Ezt az anekdotát egy interjúban meséli el...)
Kilencvenben megindult hozzá a zarándoklat; kilencvenháromban bekövetkezett
halála óta is folyamatosan jelen van életművével, még akkor is, ha nem annyira
intenzíven, mint ahogy számítani lehetett volna rá. Némelyek számára talán nem
elég elkötelezett író, némelyek számára talán nem elég független, némelyek előtt
individualista, némelyek viszont túlságosan moralizálónak tartják... Székely
János magányosan, mint a megverselt Bolyai, élete végéig a maga Üdvtanán elmélkedett,
és munkája azzal a reménységgel töltötte el, hogy „részese a humánum jövőt formáló,
emberi közösségeket szolgáló cselekedeteinek”.
A „romániai magyarság sorskérdései” a legközvetlenebb formában. A Profán
passió, e korai darab, mely még csupán a kamaszos ötletek játéka, azt kérdezi,
hogy szükség van-e vérre az eszme diadalához, a Caligula helytartója azt
firtatja: lehet-e erkölcsös a hatalom; a kérdés a Vak Béla királyban
így módosul: mennyire hatékony a tiszta, erkölcsös hatalom; a Protestánsok
és a Mórok leggyakoribb kérdése pedig megegyezik a kisebbségi helyzetben
a túlélési stratégiákon rágódók ismert felkiáltásával: mit lehet tenni ebben
a helyzetben? Tulajdonképpen az Irgalmas hazugság az egyetlen mű, amely
a kollektivitás szupremativitását nem a kollektív észjárás szempontjából mutatja
be, mi több, egészen másról beszél... Épp ezért tűnik ez a ritkán emlegetett
darab ma a legjobb Székely János-drámának. A túlontúl is direkt („mára már történelmivé
vált”) mondatok helyett töredezett, szürke mondatok hangzanak el, és ennek ellenére,
ha kívánalom volna: a kisebbségi helyzet átkait magukon viselők is megtalálhatják
benne a tanulságokat.
A Mórok egyik párbeszédében közvetlenül 1956 utáni jóslatként hangzik
el, hogy Magyarországon szellemi és morális meghasonlás következik, mert egy
illuzórikus helyzetet kell fenntartani („az ország szuverén, holott nem az”),
ám Erdélyben reálisak a viszonyok, komoly gondolatok teremhetnek majd, „nagy
röneszansz” következik. Érv ez arra is, hogy érdemes „maradni”, tehát a földrajzi
határokat morális határoknak tekintő Bennszülött jól járhat! Az igaz, hogy nincs
jelenünk, de van jövőnk, mondja Achmed a Mórokban, cselekedeteinket a
jövő fogja megítélni. Az Irgalmas hazugság főhőse, Ákos, aki elől eltitkolják
betegségét, végül maga kohol valódi realitást önmaga számára; lerántja hát az
irgalmas fátylakat, és amit látni vél, az irgalmatlan valóság: ugyanolyan illuzórikus,
mint a hazugság, amellyel kímélni akarták.
A hazugság kibogozhatatlan. Mivel az írói tradíció lényegében egyetlen alternatívát
tartalmazott, méghozzá a politizáló, közösségét szolgáló író szerepét, független
erdélyi értelmiségiről beszélni aligha lehetett, illetve, akik azok maradhattak,
a perifériára szorultak, némiképp a bolondot adva, mint az őskeresztények a
római birodalomban. A hazugság épp azért tarthat máig, mert tradicionálisan
tovább él a szerkezete. Nincs emlékezet ma sem, mert nincs emlékező. Székely
János halála után közreadott naplójegyzete kavart ugyan néhány kisebb botrányt,
de a botrányok hamar elülnek, lévén az élők sokkal mozgékonyabbak. Így aztán
ma sem lehet tudni, mi a válasz a kérdésre: megőrizheti-e legalább az erkölcs
látszatát a túlélésre berendezkedő író, marad-e annyi morál, hogy ne tűnjön
cinikusnak bármi, amit leír (egyáltalán, cinikusnak már az is, hogy ír)? És
ugyanakkor: erkölcsös maradhat-e a közösség, amelynek nevében az egyén akár
a kollaboráns szerepét is eljátssza? Amíg a túlélési technikák bizonyos elfogadható
erkölcsi határok között mozoghattak (mondjuk álnév alatt is lehetett Ceausescuomázsokat
írni), a kisebbségi sorskérdésekről meglehetősen felszabadultan, gyémánt aggyal
és énekes lélekkel beszéltek... Nem véletlen, hogy annyi hitvitázó dráma született
ekkoriban. Hitvitázó, de az eredeti felállásban: amidőn a hitét vállalónak nem
csupán a helyes érveket kellett előadnia, hanem azt is demonstrálnia kellett,
mennyire képes a tortúrák gazdagon felszerelt laboratóriumában kitartani mellettük.
A halál szele kisöpri-e az utolsó erkölcsi tartalékokat az emberi lélekből?
Ez lett a kérdések kérdése...
Talán a kicsit axiomatikusan megfogalmazott gondolatok láncolatán keresztül
(„Minket, embereket, mind csak a számítás fűz össze” [11. o.]; „Az alattvalók
egyetlen valódi / Mentsége az, hogy túlélik a császárt” [101. o.]; „Jövő is
van a világon” [111. o.]; „Isten: az ember önigazolása. Felelősségének áthárítása
egy magasabb hatalomra” [155. o.]; „Ha bármilyen széljárás miatt / Kollektíven
még nem számolhatók fel, / Egyénként mégis megtehetjük ezt” [333. old.]; „Az
eszme győz – az exponense rámegy” [399. o.]), de valamennyi Székely-dráma eljut
a végső helyzetig, amelyben végül meg kell különböztetni azt, ami csak az ember
fejében van, attól, ami csakugyan van! Némiképpen azért is fontos, hogy eljut
odáig, mert így marad csorbulatlan. Ott, ahol az
elvek szerinti gondolkodás látszatlábakon áll (és amúgy is ingatagon).
Székely János esszéiben töredelmesen bevallotta, hogy az ő legfontosabb axiómája
szerint az ész emberszabású, a világ azonban nem az. „Mi végzetesen emberszerű,
antropomorf világot alkotunk magunknak. Tudomásul kell vennünk azt a szomorú
tényt, hogy az emberi nyelv nem a valóság nyelve, így a világról nem lehet emberi
nyelven beszélni.” Székely János nem szerette Heideggert (a csótányok filozófusának
nevezi egyik szereplője), a „nyelvészkedőkben” az önmagáért való szórakozást
keresőket látta, „funkcionális ösztöntevékenységből funkciótlan élvezetet” kicsikarókat.
Másrészt „egy közlésforma csak akkor létjogosult, ha olyan igazságokat lehet
elmondani vele, amit másképp sehogy”, ezzel érvelt, amikor drámáinak műfajáról
beszélt. És talán épp a nyelvnek e kétféle megközelítése teszi drámáit is ellentmondásossá.
A nyelv, amely a gyémántgondolatot a maga foglalatában felmutatja, és ennek
a nyelvnek az anyaga, amely nem tartozik a gondolathoz, tehát nem vizsgálódásunk
célja. Van-e a filozófiának önálló nyelve? Nincs, mondja Székely János, s ami
van, alkalmatlan.
Botrányos, tehát korszerű, így ajánlotta magát Székely János az olvasónak. Rögeszmésen
és konzekvensen vállalt ellentmondásai, amelyeket mások, máshol talán már megnyugtatóan
megoldottak, csökönyösen fel-feltett kérdései, amelyek talán ma már nem kérdések,
botrányosan korszerűvé tehetik drámáit is. (Mert a prózája minden vitán felül
álló!) Tudjuk, a válaszok mindig piti dolgok a kérdések mellett. A kérdések
mindig az egészről szólnak, ezért botrányosak.
1999. 8. 27.
LÁNG ZSOLT