„Sorsod az értelem”

„jaj, nagyapa, hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ” (Szilágyi Domokos)
Kántor Lajos: Ki vagy Te, Szilágyi Domokos (a hatvanéves Kántor Lajosnak)
„Szilágyi Domokos – hiszem, tudom – milliókra hagyatkozott, pedig korántsem voltak milliói. Vagy mégis lettek volna? Versek hosszú sorában, hosszúra-furcsára tördelt verssorokban vallotta magáénak ezt a »pár millió évet«, melyben megkérgesedett az emberi agyvelő, s magáénak mondhatta a »világtörténelem leghosszabb századát« – amelyből pedig, csak harmincnyolcat élt, ám ebbe a harmincnyolcba annyi nehezen elviselhető tapasztalatot, konkrét tudást és költői víziót sűrített, hogy joggal érezhetett erőt magában az Öregek könyve megírására is.” (Kántor Lajos)
Valóban erről szól a költészete. Méghozzá két lépcsőben. Az elsőben: a sors értelméről, az értelem eszméjéről, a világ eszményéről. A másodikban: az értelem sorsáról, az eszme értelméről, az eszmény világáról. Miért fordultak meg a viszonylatok? Mert e költészet „a világtörténelem leghosszabb századában” jött létre. Ami a „pár millió év” hozamát sok mindenben visszavette. A „pár millió” évét, amelyben „megkérgesedett” a „kopasz agyvelő”.
De hogy fordultak meg, ki fordította meg? Ezt kutatja Kántor könyve. A költészetet, amiben megfordultak – a költőt, aki megfordította. Egyéni módon kutatja. Az első oldalon fotó. Kisgyerek ölel óriási gipsz mellszobrot. Az unoka, Kántor Bálint a költő, Szilágyi Domokos gipsz mellszobrát. A jelenetben – látja, aki látni tud – spontán-elementáris összetartozás. Jelképes jelenet. Ebből nő ki a könyv tartalma-módszere. E megkapó „lírai hermeneutika”. A mit tettél Te – hogy fordultak meg?; Ki vagy Te – ki fordította meg? kérdésével.
Úgy tűnik, az összetartozás valóban spontán-elementáris. Sőt, a pályakezdésig visszanyúlóan eredendő. Költő és kritikusa. Egy év közöttük. ‘38-as a költő, ‘37-es a kritikusa. Egy év az első fontos kötetek között is. ‘62-ben és ‘65-ben az első Szilágyi-kötetek: Álom a repülőtéren, Szerelmek tánca. ‘63ban és ‘66-ban az első Kántor-kötetek: Művektől – emberekig Százéves harc Az ember tragédiájáért. Azaz közös indulás a ma már irodalomtörténeti súlyú Forrás-nemzedékben. A kritikus írásai végigkísérik a költő életművét. A korai zseniális kezdettől a korai tragikus végig. Halála után is szüntelenül visszatér hozzá. Objektív értelmezésben és szubjektív önértelmezésben. Egyetlen aktusban közelítve mindkettőt. A vég után tíz évvel megszerkeszti a Szilágyi-emlékkönyvet – A költő életei. A vég után húsz évvel megírja a Szilágyi-kismonográfiát – Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?
A kismonográfia egyértelműen megadja az életmű interpretációjának kulcsfogalmait. És majdnem egyértelműen sejteti az életmű periodizálásának körvonalait.
E költészet a gondolati líra örök nagy ellentéteit hordozza. Ezekből épít világképet. Értelmetlenség és értelem; véges és végtelen – kinn a világban – a világ értelmezésében. Egyedüllét és együttlét; elszakadás és csatlakozás – benn az énben – az én értelmezésében. Velük fogja át a világot és önmagát. Kinn és benn, világ és én sorsát végletesen-végzetesen összekötve. A végletes végzetes kapcsolat először a színén jelentkezik. Ez, az ellentétek megfogalmazása e költészet első fázisa.
„A te neved az értelem” – mondja a repülőtéri álom a szabadságnak. „Sorsod az értelem” – mondja a Magasan az embernek. És ez szólal meg a nagy Bartók-versben is. Ahol a „felhőkarcolók közt” „Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken / világot lépik az értelem”.
A repülőtéri álomban „a ma a holnapba árad/ végtelenbe a véges”. A láz enciklopédiája emeleteinek földszintjén „nem a végtelen, hanem a / véges az, ami föl nem fog / ható”. Bartók művében pedig „csak az igaz, ami végtelen / minden véges: megalkuvás”.
Vagyis a végletes-végzetes kapcsolat a világban valóban a színén jelentkezik. Mert a világot az értelmetlenben megragadott vagy az értelmetlen ellenére megragadott értelem, a végesben megragadott vagy a véges ellenére megragadott végtelen teszi emberivé.
A repülőtéri álom a „megtalálsz”-ra „megtalállak”-kal, a Kiállításon a föld rendjére a rend földjével, A láz enciklopédiája földszintje a „halálok titká”-ra a „titkok halálá”-val, a Test a testtel a „te értem”-re az „én teérted”del válaszol.
A Búcsú a trópusoktól nyarában „mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásra”. E csatlakozást reméli a nagy Bartók-vers is: „Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.” De a Vád már tudja: „a csatlakozást mindig lekésem”.
Vagyis a végletes-végzetes kapcsolat az énben is valóban a színén jelentkezik. Mert az ént az egyedüllétben megragadott vagy az egyedüllét ellenére megragadott együttlét, az elszakadásban megragadott vagy az elszakadás ellenére megragadott csatlakozás teheti emberivé.
Csupán a Vád vallomása beszél a lekésett csatlakozásról. Azaz elszakadásról. Sejtetvén az elkerülhetetlen fordulatot. Amelyben és amely után a végletes-végzetes kapcsolat a színe helyett a visszáján jelentkezik.
Eddig e költészet első fázisa.
Erre, az első fázisra találja Kántor a lépték vagy inkább a lépték keresése kulcsfogalmát. A léptékét, ahonnan és amivel a gondolati líra örök-nagy ellentétei átfoghatók – kinn a világban és benn az énben. A léptéket az emberi érzékkel és értelemmel megragadott, repülőn elért vagy emeleten megközelített magasság adja. A világot és ént áttekinthető és megfejthető látvánnyá tevő „troposzféra” szintje. Az átélt értelmetlennel és értelemmel. Végessel és végtelennel. Egyedülléttel és együttléttel. Elszakadással és csatlakozással. Innen nyílik meg a történelemtől elrendezett összhang. Amelyben „egyek is vagyunk, / öröktől fogva s mindörökké”. Ahonnan az ejtőernyővel kidobott gondolatok „égiekkel játszó földi tüneményekké” lesznek.
De az első fázis megragadott magas-végtelenjéből, a „troposzféra” szintjéről le kell szállni. A Vád lekésett csatlakozása egyértelműen jelzi a fordulatot. Mégpedig „kényszerleszállásban” kell leszállni. A „kényszerleszállás” e líra legnagyobb, költői sorsot – költői világképet fordító metaforája. Ez, a fordítás-fordulat e költészet második fázisa.
Ugyanis e fordításban-fordulatban válik a költői felülnézet költői alulnézetté. A tekintet ezután nem a repülő magasából néz a talaj mélyére. Hanem a földszint mélyéről néz az emelet magasába. És a gondolatok nem ejtőernyővel szállnak lefelé. De lépcsőkön kínlódnak felfelé. A végletes-végzetes kapcsolat ettől, a felülnézet alulnézetté válásától fordul a színéről a visszájára. Az értelem helyett az értelmetlenre, a végtelen helyett a végesre, az együttlét helyett az egyedüllétre, a kapcsolat helyett az elszakadásra esik hangsúly. És ettől kezdve szól e költészet a sors értelme helyett az értelem sorsáról; az értelem eszméje helyett az eszme értelméről; a világ eszménye helyett az eszmény világáról. Mert egyre láthatóbbá lettek a „világtörténelem leghosszabb századának” a „pár millió év” hozamát visszavevő alapvonalai. Éppen innen válik igazán élessé a hogy fordultak meg, ki fordította meg? ez egész lírában benne rejlő kérdései. Ezekre válaszol az életmű két legfontosabb, középen elhelyezkedő, a század második fele egyetemes magyar lírájában is magaslatokat jelző ciklusa. A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól.
A fordulat-fordítás elemeit a két ciklus egyértelműen megfogalmazza. Meg több költői vallomás – a ciklusok előtt és után is. Az alulnézetben válik világossá: meginogtak vagy meg is dőltek az „Abszolút Valóságok”. Mert „Relatív Igazságocskák” bemocskolták őket. Valami megrendítő, mindent fejtetőre állító fordulat az ember lényegében is. Valaha a XIX. század romantikája tudta: az ember, a test elvesztette árnyékát. Ezt példázta Peter Schlemihl története. Kérdésessé lett az ember kivívott lényege. Most a XX. század antiromantikája tudja: az árnyék elvesztette emberét, testét. Ezt példázza a hirosimai robbanás története. Kérdésessé lett az ember léte és lényege. Nem árnyéktalan test a napsütötte utcán, hanem testetlen árnyék a megégett falon. A testetlen hirosimai árnyék a lényeg és létvesztés legnagyobb metaforája. Egyben az alulnézet hozta fordulat-fordítás leggyötrőbb emberi-költői víziója. E gondolat- és érzelemkörben válik alapérzéssé a halál sejtése is. Amelyben az emeleteken felfelé kaptató nem a repülő kétezer-, de a sír két méterébe szédül bele. A szédületben az emberi-egyéni és emberi-közös sors nagyrészt egymáshoz közelít. A halál a nem lehetséges, az egyed biztos halála. De a kiindulópont – természetesen – az egyéni halál. Méghozzá magányos-erőszakos elmúlás. Mert a „lekésett csatlakozás” életérzésében a „te értem”, „én teérted” igéje a „hagyj magamba belémhalni” ellenigéjébe fordul.
E fordulatot-fordítást hozza a két nagy ciklus. Vagy a fordulat-fordítás hozza a két nagy ciklust. Az első, A láz enciklopédiája az új költői világképet keresi és körvonalazza is. A nagy vándorlásban – emeleteken át – felfelé. A vándorlásban, ami az emberiség és az egyén együttvándorlása. Sőt, a természet változása is az emberiséggel és egyénnel közösen. Amely vándorlásban a filo- és ontogenézis és a természet genézise egymást szüli és hordozza egyszerre. A második, a Búcsú a trópusoktól az új költői világkép új költői nyelvét keresi és körvonalazza is. A nagy kényszerszállásban – a troposzférából – lefelé. A nagy kényszerleszállásban, ami a trópusok mindkét jelentésének búcsúztatása egyszerre. Búcsú a föld- és embermítoszokat teremtő, forró égövi gyerekkorától. És búcsú e mítoszokat teremtő, forró égövi gyerekkor mítoszok teremtette forró égövi poétikájától. „Porcelán szinesztéziáktól”, „elefánt léptű jambusoktól”, „langyos metaforáktól”, „napon száradt hasonlatoktól”. Útban egy hideg égövi felnőttkor demitizált és „detropizált” világképe és poétikája felé.
Eddig e költészet második fázisa.
Erre, a második fázisra találja Kántor a történelmet és abban önmagát újraértelmező, modern emberiségköltemény kulcsfogalmát. Azt hiszem, igencsak pontosan. Ám egy a fordulat-fordítás hozta, meghatározó elmozdulással. Mert a tradicionális emberiség-költemények „ a Fausttól Az ember tragédiájáig az ember a történelemben való felépülésének költeményei. Mert e modern emberiség-költemények a Magasantól az Ez a nyárig – az ember a történelemben való leépülésének, legalábbis a felépülésbe vetett hit megrendülésének költeményei. Valóban modern emberiség-költemények. De egyben modern ellen emberiség-költemények is. A lét értelmét kutató modern ontológiai vagy létköltemények. De egyben a lét értelmetlenségét félő modern, anti-ontológiai- vagy nemlétköltemények is.
A harmadik fázis körvonalazódik, de nem bontakozik ki. Csupán készül a két legfontosabb ciklus utáni kötetekben. Sajtóértekezlet, Felezőidő, Öregek könyve, Tengerparti lakodalom. Fel akarna építeni a lerombolt helyébe egy új költői világot. A magasan szállás világképe és poétikája helyébe a kényszerleszállás világképét és poétikáját. Pontosabban: nyitva marad egy kérdés. A repülőtéri álom magasan szállása után a kényszerleszállás mélyrepülése. De nem dől el: új magasan szállás jön vagy végleges mélyrepülés. Új magaslat az emeletmászás gyötrelmein, „A fogalmazás kaptatóin” keresztül. Vagy berendezett mélység az emeletmászás meghiúsulásán, „A fogalmazás kaptatói” tanulságain keresztül. Az utóbbi valószínűsíthető. Lerombolt magaslati világ helyett felfedezett mélyföldi világ. És ennek a költői nyelve. A mítoszoktól megfosztott kozmosz trópusoktól megfosztott poétikája. Ez látszik készülődni. Sok keserűséggel, iróniával; sok hagyománykereséssel, rájátszással. Rájátszással Csokonai, Vörösmarty, Bartók, Radnóti, Weöres örökére. Régi hangok sorának felelevenítésében keresve a megújított, saját hangot.
Eddig e költészet harmadik fázisa? Csak eddig.
Erre, a harmadik fázisra találja Kántor a játék, a groteszkbe és tragikumba, groteszk-tragikumba hajló vagy átcsapó játék kulcsfogalmát. Igaz, a harmadik fázis nem lekerekített. Mert a tragikus befejezés nem véglegesen lezárja, hanem véglegesen nyitva hagyja felépülésének folyamatát.
Kántor könyve bevezetés a Szilágyi-életmód értelmezéséhez. Az értelmezés kulcsfogalmait és a korszakolás körvonalait adja – kétszeres befogadástörténetbe ágyazva. Az első befogadás-történetben úgy ábrázoltatik a költő indulása, ahogy a kritikus átélte. Saját egykori kritikáit újraolvasva. Elfogadva, kijavítva, átértelmezve. Tehát a költő és kritikusa indulásának története. A kor és a kór történetébe ágyazva. Körévarázsolva majd’ két évtized belülről átélt politika- és kultúrpolitika-történetét. A második befogadás-történetben a Szilágyi-irodalom értelmező áttekintését adva. Ezzel zárva a kismonográfiát. A két befogadás-történet között életrajzi vázlat és pályakép. És főként az életmű értelmezésének vázlata a három kulcsfogalomra, léptékre, emberiségkölteményre, játékra alapozva. Elsősorban az utóbbira, a játékra. Ami az egész életműben ott van. És „titokban / holt súlyossá komolyodik”. E kulcsfogalmakkal magyarázva az eddigi, alapozva az ez utáni Szilágyi-irodalmat. Amelyben biztosan az övé lesz az egyik legmeghatározóbb törekvés.
Van e könyvnek valami elméleti-módszertani tanulságsora is. Most csak két tanulságról. Az életmű életrajz és korrajz, biográfiai és szociológiai szempont nélkül nem szólaltatható meg. Vagy csak részlegesen szólaltatható meg. És az életmű megszólaltatásának csak a saját személyes érintettség érzékeltetésével van valódi értelme. Mert csak ez válthatja ki a mások személyes érintettségét is. De e szempontok további elemzése igencsak messzire vezetne.
E személyes érintettség szólal meg a játék Kántor adta groteszk tragikus értelmezésében:
„Szilágyi féktelen játékaiban is megsejtjük arányérzékét, rendkívüli (rejtett) műgondját, formaismeretét. Szilágyi Domokosnak szinte minden versével igazolhatjuk, hogy a groteszk nem jelent érzéketlenséget a tragikum iránt, ellenkezőleg, a tragikus helyzetek teljes átélése nélkül igazán jelentős groteszk (vers, dráma, novella) sem születhet.”
És e játékos-groteszk-tragikus hang szólal meg Szilágyi egyik kényszerleszállás ihlette költői búcsújában:
„Uram, én kiszállok a buliból – monda a lovag. – Vagy engem / találtak ki rosszul, vagy a világot. – Uram itt valami bökkenő van. / Meg is halnék, mert úgyis az lesz a vége, de Hamlet kollégám / elriaszt: /
To die – to sleep – to sleep – perchance to dream – /
oh, there’s the rub! /
Ez itt a bökkenő! /
De mit tegyek, ha lejárt az időm.” 1997. 9. 12.

POSZLER GYÖRGY