Ex libris

Monográfiát írni nehéz. A közönség azzal a nem titkolt elvárással vásárolja meg az ilyen jellegű köteteket, hogy belőlük mindent megtud a tárgyról. Amennyire naiv igény ez a „minden”, éppen olyan erős is egyben.
De a monográfiaírás nehézségei nyilván nemcsak ebből az elvárásból származnak. Akad ez-az. Tisztában kell lenni mindennel, ami a tárgyat illeti, de a tudásnak nem szabad tudálékossággá válnia. A szakirodalmat úgy kell adagolni, hogy az olvasót ne fogja el az a kellemetlen érzés, miszerint XY ürügyén voltaképpen Gadamer- vagy Derrida-monográfiát tart a kezében.
És tovább: hogyan „osszuk be” az életművet? Tartsuk meg a művek keletkezésének kronológiáját, s az opusokat csoportosítsuk műfajonként, vagy egy-egy nagy téma mentén elemezzük a korpuszt?

Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete (Kritenon, 2000. 280 oldal, 1400 Ft)
Láng Gusztáv esetében egyértelmű, hogy nemcsak mindent tud Dsida Jenőről, hanem jó értelemben vett rögeszméje is a költő életműve. Mint az Epilógusból kiderül, az ötvenes években erről írta szakdolgozatát, 1971-ben pedig kandidátusi értekezését.
Ennek a tiszteletreméltó s már-már elavultnak tekinthető rögeszmének köszönhetők a kötet legnagyobb erényei: a csodálatraméltó biztonság és elegancia. Lángnak mindent elhiszünk, és mindenhez joga van. Számomra Kuncz Aladár és Dsida kapcsolatának, illetve Dsida és Trakl rokonságának elemzése tűnt a legérdekesebbnek. Főleg ez utóbbi: ebben a szerző azt mutatja ki, milyen csatornákon keresztül ismerhette meg az erdélyi költő Trakl művészetét, és hogyan hatott rá az osztrák lírikus.
Furcsa, hogy a monográfus nem utal az Epilógusban az 1996-ban a szombathelyi Savaria University Pressnél napvilágot látott tanulmánykötetére, A lázadás közjátékára (utóbb, 1997-ben a kolozsvári Stúdium Könyvkiadónál is megjelent). A mostani könyv nagyrészt azoknak a tanulmányoknak az összedolgozásából született. Az Új klasszicizmus felé című fejezet például – bizonyos változtatásokkal – az öt évvel ezelőtti írásokat közli; A „magyar zsoltár” polifóniája ott is a Psalmus Hungaricus elemzése volt, csak most alfejezetekkel látta el a szerző.
De ami A lázadás közjátékában olykor véletlenszerűnek tűnt (s indokolta az alcímet is: Dsida-tanulmányok), az ebben a kötetben a szerkesztés révén szükségszerűvé nemesedett. Kimaradt az Élet, halál, mítosz című Emlékbeszéd Dsida Jenő születésének 75. évfordulójára, s a többit a szerző nagyon szigorúan illesztette egy más törvények irányította világba, s az új követelményeknek megfelelően dolgozta át őket.
Az eljárás nagy előnye, hogy mintegy fürtökben veszi szemügyre a költő életművét. Láng egy-egy nagy verset vagy jelentős kompozíciót elemez, melyeket mindegyre Dsida más opusaival rokonit, s közben a költő expreszszionizmusát, Isten-képét, halálfélelmét, transzszilvanizmusát vizsgálja. Ám a módszer kétségtelen hátrányokkal is jár. Az életrajz egy ideig párhuzamosan halad az alkotással, azután viszont mintha megszűnne létezni; másrészt fölmerülhet, miért éppen azokat a verseket választja a szerző, amelyeket választ, s a Tóparti könyörgés, a Hulló hajszálak elégiája vagy A tó tavaszi éneke miért nem érdemli meg, hogy külön elemezzék? És miért érdemel a Psalmus Hungaricus önmagában húsz oldalt?
A monográfiát ezen kifogások ellenére kiemelkedőnek tartom. Jó a Kriterion kezdeményezése is: 2000-ben Közelképek címmel kismonográfiasorozatot indított, amelyben eddig Éger Veronika könyve jelent meg Székely János történelmi drámáiról, illetve Pomogáts Béla Kuncz Aladár munkásságát méltató kötete.

Elek Tibor: Székely János (Kalligram, 2001.192 oldal, 1400 Ft)
Elek Tibor másképp csinálja (mint mindenki). Székely Jánosmonográfiájában rövid fejezetet szentel a recepciónak, aztán előbb az esszéírót, később a költőt méltatja. Két fejezetben elemzi a dráma-, háromban a prózaírót. Így összefoglalva a szerkezet nagyon hidegnek és száraznak tűnik, de a szerző ezzel a felbontással dinamikusabb képet nyújt az íróról, mint ha kizárólag műfajokban gondolkodna, és megmerevítené ezt a minden valóban létező merevsége ellenére mindig megújulni tudó alkotót, aki mindegyik műfajban színvonalasat és eredetit nyújtott. Elek rendkívül alaposan elemez, indoklásai, ízlésítéletei általában elfogadhatók. Véleményem szerint a Székely János drámai és szépprózai munkáiról írt fejezetek a legjobbak; ezekben érvényesül leginkább Elek Tibor kiegyensúlyozott, végleteket elutasító, ilyenként empatikus és megalapozott kijelentéseket kereső gondolkodása. Többször fölteszi például azt a kérdést, ha elfogadjuk azt az állítást, melyet egyébként az író nyilatkozatai is megerősítettek, hogy darabjai könyv-, illetve tézisdrámák, akkor mi a titka annak, hogy néhányuk (köztük a talán legkevésbé színpadszerű Protestánsok) sikert aratott?
Másrészt azonban éppen e darab, a Protestánsok elemzése kapcsán vitatkoznék Elek Tiborral. Elképzelhető ugyan egy olyan értelmezés, mely szerint a legkisebb Grenier fivér, János akaratlan gyilkossága (Charnayt, az inkvizíció elnökét fojtja meg) „nem egyszerű véletlen baleset, hanem az évtizedes gyűlölségekkel terhelt, egymás kiirtására törő foglár-fogoly hatalmi helyzetben potenciálisan benne rejlő, a konkrét körülményekből szükségszerűen következő befejezés”, csakhogy ettől még a megoldás egyáltalán nem válik színpadszerűbbé.
De ez csupán értelmezési különbség. Az azonban – nem tudom másként mondani – fájó, hogy a monográfus felületesen bánik Székely költészetével. Szentel ugyan egy fejezetet a lírának, de minduntalan a „gondolati költészet” a kötet kontextusában kétélű dicséretét hangoztatja. S egyáltalán, mintha bizonyos előítéletekkel közelítene ehhez a korpuszhoz. Nem vonom (nem is vonhatom) kétségbe a jogát ahhoz, hogy a mai olvasó szempontjából olvassa ezeket a verseket, de mégis: „... számomra, és talán a mai ízlés, olvasói elvárás számára éppen a határtalanná stilizált versbeli személyiség esetenkénti pátosza a nehezen elfogadható.” Az 1968-ban született, de csak a szerző halála után a Holmiban napvilágot látott Hiánytalan című verset idézem (a Párrímek II.-ből való): „Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. / / Pedig eltűnik majd belőle a szem (s vele a látomás), / Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. / / Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok. / Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok. Itt nem „a határtalanná stilizált versbeli személyiség” beszél? A Hiánytalan mégis egy nagy költő műve. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Elek Tibor nem végzett tisztességes munkát; inkább azt, hogy az alkotásnak mindig maradnak rétegei, amelyek szakkifejezésekkel nem ragadhatók meg, még csak körül sem írhatók. A rossz megoldás rossz megoldás, a remekmű pedig remekmű marad.

Blénesi Éva: Szőcs Géza (Kalligram, 2000. 216 oldal, 1100 Ft)
Szőcs Géza monográfusa az eddigiektől eltérő irányt követ. Blénesi Éva szerint egy rendkívül eklektikus életművet csak úgy érdemes elemezni, ha az ember belátja a korpusz csodálatos komplexitását, és megpróbál elszakadni a „hagyományos” értelmezési kísérletektől. A szerző az előszóban Cs. Gyímesi Éva egyik tanulmányát idézi: „...a költők egyre inkább nem az egyes verseket, hanem a kötetet, az életművet tekintik az alkotás távlatának. [...] a költő versei csak egymásrautaltságukban értelmezhetők: mint olyan egységek, amelyek magukon túlmutató (ciklusra, kötetre, életműre nyitott) jelentésegységekként viselkednek.” Blénesi A vendégszerető, avagy Szindbád Maríenbadban című, „Sz. G. utolsó verseskönyve” alcímmel ellátott, 1992-es kötet felől értelmezi az opust, s az utópia, a játék, az utazás mítoszainak, illetve ezeknek a Szőcs Gézai életműben kialakult kapcsolatainak elemzése révén próbálja megközelíteni ezt a költészetet. Előnye ennek a módszernek az, hogy az olvasó egységében látja az életművet, s nem alakul ki az a – más esetekben fenyegető – veszély, hogy már-már szkizofrén írókkal szembesüljön, akiknek egyik személyisége ebben, a másik a másik műfajban alkot, s az egyik ezt, a másik meg amazt véli fontosnak. Szőcs Géza nem úgy jelenik meg, mint költő, aki szonettet, balladát, drámát vagy operalibrettót ír, hanem úgy (s valljuk be, ez az állítás minden művész esetében sokkal hívebben tükrözi a valóságot), mint olyan ember, akinek mondandója van a világról, amely különféle műfajokba kívánkozik. Ám a szerző túl sok elméletet idéz (az előszóban egymást követik az elméletírók, az olvasó csak kapkodja a fejét a rengeteg idézet között, és nem mindig világos, miért is van szükség Hankiss Elemértől Teilhard de Chardinig és Cassirertől Vicóig mindenkire). Ugyanakkor a monográfus a koncepcióból következően nemigen törődhet a költő köteteinek rendkívül tudatos építkezésével, pedig egy ilyen közelítés is érdekes eredményekkel járhatna. De hát éppen ezekről a dolgokról szól jelen írás: Ottlikot parafrazálva, a monográfiaírás nehézségeiről.

Orbán János Dénes: Bizalmas jelentés egy életműről
Méhes György-monográfia
(Erdélyi Híradó, 2001. 256 oldal, ár nélkül)
Végül Orbán János Dénes monográfiájáról szólnék, amely éppen azzal jelzi a fentebb vázolt dilemmákat, hogy úgy tesz, mintha nem lennének. „Nem tartom magam irodalomtudósnak, és ez érződik is a könyvön. Tudatában vagyok, hogy ezen írásművel kiteszem magam annak is, hogy a szakma akár filológusi felületességgel fog vádolni. Nem próbálkoztam a modern irodalomtudomány különböző »izmusainak« alkalmazásával, és a szaknyelvet is igyekeztem mellőzni. De alig hiszem, hogy nagy lenne azoknak a száma, akik kíváncsiak lennének túlteoretizált elemzésekre.” A mentegetőzés szánalmas, de jogos. A szerző egyfelől naivan vagy (sajnos, ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki) álnaivan kezel minden olyan információt, amely pozitív dolgokat állít Méhesről; ugyanakkor túlértékeli az életművet.
Csak egy-egy példa. „... szabadúszó, a rendszer kiszolgálását végig megtagadó, az irodalmi klikkektől távol maradó író” – jellemzi Orbán Méhest. Elég azonban röviden elbeszélgetni az elemzett író nemzedéktársaival, s máris kiderül: a fenti leírás igazságértéke egyáltalán nem egyértelmű. Vitatkozhatunk a Méhes által tett gesztusokon s ezek okain, de a rendszerrel való szembenállása (ha egyáltalán nevezhető annak) sokkal bonyolultabb, mint azt Orbán szavai sugallják.
De Orbán János Dénes ezúttal – meglepő módon – a szavak súlyát sem érzi. „Az 1977-ben publikált Orsolya – Méhes legelső felnőtt-regénye – e sorok szerzőjének szemében a méhesi életmű csúcsa. Cizellált, akár egy finom ötvösmunka, és oly precíz, mint egy svájci óra.” Az ember szinte megdörzsölné a szemét, hogy vajon tényleg jól lát-e. Középiskolai dolgozatba illő hasonlatok az egyik legjelentősebb erdélyi költő tollából.
És egy másik idézet, melynek a mű filmszerűségét kellene bizonyítania: „(Jankovich Tamásnak) nemcsak a lótartó uraságok körében volt jó híre. A feleségek is számon tartották őt. Veszedelmes férfi hírében állott, és ez természetesen vonzotta a hölgyeket. Mikor megérkezett egy-egy vidéki kastélyba, kopott, de valódi londoni bőröndjeivel, enyhén lószagú pejacsevicsben, spanyolnád lovaglóvesszeivel, és sötét kalóz-szemét rászegezte a ház asszonyára, nos, akkor ezeket a hölgyeket kellemes borzongás járta át.” Mióta világ a világ, a nőcsábászoknak „sötét kalóz-szemük” van, és a hölgyeket „kellemes borzongás járja át” a láttukra. Nem értem, miként lehet ilyen és hasonló szárnyalású idézetekből azt a következtetést levonni, hogy Méhes a tömegkultúra erényeit a magas irodalmi műbe „kovácsolta” (sic!), s ez „nem mindennapi írói képességeit bizonyítja”.
Egy az idei könyvhétről készült televízióműsorban Orbán azt nyilatkozta, a következő monográfiák tárgya P. Lengyel József és Deák Tamás életműve lesz. Ez akár örvendetes is lehetne, hiszen mindketten olyan alkotók, akikről már az erdélyi olvasó sem sokat tud. De aki átrágja magát a Méhesről szóló köteten, az nem érzi úgy, hogy feltétlenül el kellene olvasnia az író műveit. Félek, a monográfiák megjelenése után P. Lengyel József és Deák Tamás műveire is ez a sors vár...
2002. 7. 13.

DEMÉNY PÉTER