A belső tér színháza

Rendezte: Harag György. Szerkesztette Nánay István. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2000. 320 oldal, 1750 Ft
Nánay István immár a második Harag György pályáját dokumentáló fokos szöveggyűjteményt jelentette meg. Az elsőt 1992-ben, a kolozsvári hivatásos színjátszás 200. évfordulója alkalmából, Harag György színháza címmel, a másodikat pedig ebben az évben, Harag György születésének hetvenötödik, halálának tizenötödik évfordulójáról emlékezve. Mindkét eseményt színházi fesztivál ünnepelte. A kettő között napvilágot látott még Metz Katalin Forgószélben. Harag György, a rendező-mágus című könyve, valamint a Színház Harag súlypontú száma.
Évforduló, fesztivál, alkalom, megemlékezés: semmi több? A kérdést a könyv szerkesztője is megfogalmazza („De mi is történik a két főhajtás között? Mennyire van benne a színháziak és a nagyközönség tudatában az, hogy nem is olyan rég közöttünk élt és dolgozott a század egyik legnagyobb színházrendezője”), arra irányítva a figyelmet, hogy aki Harag György színházáról elmélkedik, aligha kerülheti meg a kérdést: mi az oka annak, hogy a magyar színjátszás realista-modern fordulatát a maga mágikus-realistamodern látvány-színház fordulatával igencsak idézőjelbe tevő Harag György mégsem épülhetett be organikusan a létező magyar színház esztétikai tudatába. Az a magyarázat, hogy Kolozsvárhoz kötöttsége igen nagy akadálya volt volna ennek a folyamatnak, minden bizonnyal nem elégséges. Vajon Harag György életműve az anyaországi és az erdélyi színjátszás eltérő stiláris orientáltsága artikulációjának tekintendő mindössze?
Harag magyarországi rendezései, a gyulai Caligula helytartója (1978), vagy a győri Vihar (1979) revelatív előadások voltak a maguk korában, a kritika nem is késlekedik bejelenteni az eseményt. Mérsékeltebb sikerei is (mint a Nemzetiben bemutatott Özönvíz előtt, vagy a vígszínházi Úri muri) jelentős bukások voltak, hiszen a magyar színjátszás teátrális eszköztárának lényeges (hiány-)elemeit mutatták meg. Aki 2000-ben végignézi Harag filmszalagon megőrzött előadásait, meglepődik azon, mennyire „modern”, az Osztrovszkij-előadás esetében pedig kifejezetten „előttünk járó” színházi problematikákat vet fel a rendező. A győri Vihar bergmanos történettöredékei és színei (Harag szerint is) fellinis hangzás- és látványvilága mintha inkább afelől győznék meg a kései kutatót, hogy Harag György színháza nagy hatása ellenére is követhetetlennek bizonyult, mert a létező színház és a Harag színháza közötti senkiföldjét nem lehetett csak úgy, nagy levegőt véve átugrani, még akkor sem, ha az úgynevezett színházi szakma időben megtette a maga jelzéseit. (Szőke Szabolcs külön tanulmányt szentel a Vihar látványvilágának, Gerold László pedig terjedelmes stúdiumot ír Harag újvidéki Csehov-trilógiájáról – mindkettőt közreadja a szerkesztő ebben a válogatásban is.) Csak később, a nyolcvanas évek elejétől lehetett módszeresebben bejárni és feltérképezni Harag György „javaslatait”, akkor is inkább a Nyugat felől érkező impulzusok hatását követve.
A Harag György színháza című gyűjtemény rendezői reflexiói, próbanaplói, feljegyzései, beszélgetéstöredékei egy az európai színjátszás világában könnyed otthonossággal tájékozódó rendező képét tárják elénk, aki az avantgárdok teátrális eredményeit, valamint a (lélektani) realizmus színészi játék hitelességére összpontosító figyelmét szuverén színházi nyelvvé tudta alakítani. A szószínházi és kisrealista iskolákon tengődő, valamiféle színpadi bebiztosítottságra törekvő társulatok számára olykor súlyos traumákat okozott, hogy Harag György tökéletesen üres térben kezdte el a próbákat, kizárólag „belső támpontok” föltárására ösztönözve a színészt, aki csupán a rutin feladásának feltételével bírta követni az elbizonytalanító ellentmondásokat halmozó instrukciókban tobzódó mestert. Héjja Sándor mondja Bérczes Lászlónak: „Szerette az üres teret. Kezdetben általában a csupasz színpadon próbáltunk. Nem az érdekelte, ki hol jön be, hol megy ki. »Az majd úgyis kiderül, ha megtaláljuk a szerep igazságát« – mondta mindig.” Tarján Tamás Harag Györgyöt „maga körül alkotói elképzeléseivel sokszor vihart kavaró, szellemi izgalmat keltő” művészként jellemzi.
Új Harag-könyvében Nánay István közreadja Budai Katalin Rendezte: Harag György című, a Vihart dokumentáló, 1979-ben publikált próbanaplóját. Harag György lejegyzett instrukcióiból felépíthető a létező minthaszínház kórképe is akár: „Ne színezd! Ez így műszép beszéd. Törjed! Törd össze!” „Mindig egy kicsit mollban vagytok.” „Látszik, hogy játszani jössz.” „Ne legyen kész a szöveged!” És egy, a kockázatos kísérletezéstől való rettegés szülte, jellemző párbeszéd: „– Az nagyon jó, Gyuri, hogy próbálkozunk, meg hogy laboratóriumi munkáról beszélt, kísérletezésről, de a legvégén csak kell hogy maradjon egy igazi variáns, amit aztán állandósítunk. A jó maradjon meg.” Mire Harag: „Természetesen. De ha azt mondom az egyik előadás után [kiemelés tőlem – V. A.], hogy amit eddig sírva mondtál, azt most nevetve csináld, az is jöjjön belülről, tudd, hogy miért van így.”
Utolsó rendezésének, a marosvásárhelyi román társulattal színre vitt Cseresznyéskert időalagutat és anyaméhet egyszerre fölidéző kétszintes tere a realista bútorokkal és a magától járó, lidérces kordéval jól példázza a Harag György-i belső terek színházát, amely még a képi fogalmazás iránt nyitott román színházban is revelációnak számított. „Csak vízióim vannak”, mondta gyakran Harag egy-egy figuráról vagy helyzetről. Lucian Pintilie írja erről az előadásról: „Erre a vásárhelyi előadásra, érezve az esemény fontosságát, meghívtam egy neves kritikust. (...) Azon az estén olyan előadást látott, amely megütötte a mi tájainkon valaha is megfordult legkiválóbb előadások színvonalát, s Harag nevét (...) most Strehler, Brook és Planchon neve mellé sorolta.” Az egy évvel korábban született újvidéki Buszmegálló című Harag-előadás pedig (a drámaíró, Kao Hszing-csien ebben az évben lett Nobel-díjas) a kompozíció finom poétikájának a műve, a magyar színpadon majdhogynem teljességgel ismeretlen és előzmény nélkül való alkotás nem csupán radikális és letisztult eszköztelenségében, hanem a ritmus, a mozgás és mozdulatlanság, egyszóval az Idő színházi problémaként való fölvetésében.
Harag György megítélése egyébiránt az erdélyi, főként pedig a kolozsvári színjátszásban sem egyértelmű: ugyanabban a vitában hivatkoznak rá a közönség jogaiért küzdők és a rendezői alkotásokat propagáló művész színház hívei. A maga módján mulatságosnak is tekinthető az, ahogyan Harag arcéle, kimetszett bon mot-jai különböző színkombinációjú zászlókon lobognak, mindazonáltal ez is hozzátartozni látszik a rendezői életműhöz. A leggyakrabban ideologikusán gerjesztett szembenállás miatt Harag a kritikai közvetítés hiányát okolja: „És ebben a kritika is ludas. Nem akarom én a felelősséget a kritikusokra hárítani, de a közeget, amelyben dolgozunk, befolyásolják. Mi a közegünk? A legfontosabb a közönség – »az én édes közönségeim, ahogy Fedák Sári mondta –, de az ma már a legdemagógabb és a legnagyobb tapsokat kiváltó mondat, hogy én a közönségnek játszom. Ha a közönség-közegre gondolok, nem kell többet művelődni, mert amennyi műveltsége a színésznek van, az sok is. Lényegesebb lehetne az a közeg, amelyet a kritika képviselhetne azzal, hogy mindig újra serkentene bennünket, egy magasabb rendű színházcsinálásra – de ilyen kritika nem létezik.”
2001. 1. 19.

VISKY ANDRÁS