Etika és esztétika

Cs. Gyímesi Éva: Kritikai mozaik. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999. 296 oldal, ár nélkül.
Ha megkérdeznénk a legtehetségesebb fiatal erdélyi irodalomkritikustól, Selyem Zsuzsától (aki Cs. Gyímesi Éva tanítványa), hogyan írná meg az erdélyi irodalom történetét, válasza nagyon szűkszavú volna: miközben politikai és ideológiai problémákra utalva, elhárítaná a kérdést, egyértelműen tagadná az efféle fogalomalkotás létjogosultságát (lásd a Látó 1998/10-es számát). De az idősebbek közül is kevesen maradtak, akik a doktriner állásponthoz ragaszkodnának, illetve ne árnyalnák folyamatos késztetéssel a sajátságos erdélyi hang és tradíció kényszerszülte elméletét. (Amiképpen az írók többsége is igyekszik kikerülni a kisebbségi zónából, mely igazából pusztán egy fontoskodó középfokot képes megtűrni, nem szívelvén sem a nagyokat, sem a legkisebbeket.)
A kényszerszülte elméletek a kényszer megszűntével elporladnak, illetve hamar átformálódnak az új érdekviszonyok szerint. Hogy miért szűnt meg a kényszer, erre nemigen lehet tömören felelni, ellenben, ha példának okáért az ideologikum leválasztása az irodalomról követhetően egybeesik a kényszer megszűnésének folyamatával, akkor miért ne lehetne feltételezni, hogy az irodalomkritikai tevékenységnek szerepe volt egy erőszakos ideológia vereségében. Az állítás természetesen vitatható (most azonban nem vitatjuk). Nem azért, mert nem lehetne megfelelő bizonyítékokat találni. Az új Cs. Gyímesi-könyv is bizonyíték lehet, hiszen az 1972-1998 között született kritikai esszék, tanulmányok épp azt a visszavonulást elevenítik fel, amely az általánosságok felől az apró tárgyakhoz vezetett, állomásai pedig nagyjából két célszerű ténykedés köré szerveződtek. Az egyik cél az ideologikum tisztázása lett, ami a dolgok természetéből adódóan ideológiakritika, tehát a gondolatmenetet tovább fűzve és a kritikai jelleget szem előtt tartva, eleve szembement az uralkodó gondolkodási szokásokkal; a másik a kritikai magatartás és elemzés jogosultságát kereste, aminek során a fennforgó érdekviszonyok buktatóin kellett ismételten túljutnia. Miközben a jutalma sem maradt el, mert az „igazságos strukturális elrendezettség” keresése megfelelő távlattal ajándékozta meg.
De miben áll Cs. Gyímesi Éva számára az „igazságos strukturális elrendezettség”? És miben bukik? Salat Levente a Cs. Gyímesi ideológiakritikájáról írt ideológiakritikai elemzésében feltételezi, hogy a Cs. Gyímesi-kritika egy árnyalattal ideologikusabb, hogysem valóban alkalmas volna ideológiakritikai funkciók betöltésére. Mindamellett Salat is kétkedő saját állítását illetően: mert vajon nem a módszerből adódó kényszerűségekről van szó, az elkerülhetetlen buktatókról, amelyeket a módszer legfeljebb felfedni képes, amennyiben következetes és konzekvens.
Ha valaki Áprily Lajosról, Tamási Áronról, Tompa Lászlóról, Lászlóffy Aladárról, Markó Béláról vagy akár Karácsony Benőről ír, óhatatlanul szembetalálja magát azzal a fogalompárral (esztétikum és erkölcsi felelősség), amelynek lényege egy és ugyanaz a törekvés, Cs. Gyímesi gyakran használt megfogalmazásában: megérteni azt, amit tudni lehet. A kollektivitás ideológiakritikájának feltételeznie kell a kollektivitást, bármiképpen is beszélne esztétikumról, nem tud kilépni a lábára húzott cipőből. Szerb Antalnál is olvashatunk rossz „erdélyiző” mondatokat, miközben a legpolgáribb erdélyi író, Karácsony Benő sem teljesen szabad az erdélyi gondolat didaxisától. Ha a kötet, a Kritikai mozaik nagy, összefoglaló írását, az irodalomtörténet premisszáival foglalkozó vitairatot egy mondatban kellene összefoglalni, a fenti fogalompár nélkül nagyon nehezen boldogulnánk. A teljes kötet voltaképpen arról beszél, hogy a szabadság hiányának tartós elviselése következtében a kisebbségi irodalomban az esztétikai minőségek miként szövődtek egybe sajátos erkölcsi és ideológiai értékalakzatokkal.
Ha egy irodalomkritikai gyűjtemény megjelenik, külön csemegézést jelent azt figyelni, hogyan csengenek az egykori mondatok a mai fülekben. Ha a kötetbeli névsort követjük, mindenképpen elmondható, hogy Cs. Gyímesi jó szemmel választotta ki írásainak tárgyát. Kovács András Ferencet már 1979-ben emlegeti, de ugyancsak az ő kritikusi működéséhez, nevéhez fűződik Kenéz Ferenc, Hervay Gizella, Palocsay Zsigmond és részben Dsida Jenő (Láng Gusztávé mellett), Szilágyi Domokos, legfőképpen pedig Karácsony Benő „felfedezése”.
Okos, alázattal írt, pontos mondatok, ilyen a Kritikai mozaik Azt állítja, hogy egzisztenciális egymásrautaltságunkban megérthetjük önmagunkat és egymást, és kikeverhetővé válik „ama jobbra érdemes emberi minőség”. Elkerülhetetlen lesz ezt a mondatot majd harminc esztendő múlva újból mérlegelni.
1999. 6. 4.

LÁNG ZSOLT