Zsidózó székelyek

Szávai Géza: Székely Jeruzsálem. Pont Kiadó, 2000. 443 oldal, 4800 Ft
„Zsidózó” könyvet tart kezében az olvasó. Ám ez az írás nem úgy zsidózik... Ez „a zsidózókról” szól. Nem a Fradi-pályán, az „Indul-a-vonatAuschwitzba” kezdetű rigmust skandáló csőcselékről, nem is az egyre kevésbé kódolt nyelvet használó „kirekesztő” tollforgatókról, akik elárasztják a szélsőjobboldali sajtót perverz agyi izzadmányaikkal. Hanem a szó valódi értelmében vett „zsidózókról”.
Félő, ma már kevesen ismerik e szó több évszázados, eredeti jelentését. Így hát üdítően, revelatív módon unikális ez a „vallomásos szociográfia”! Vagy nevezzük „esszéregény”-nek, ahogy a szerző, Szávai Géza próbálja definiálni e polifon-polikróm könyvet, amely – s ez biztos! – egyértelmű állásfoglalás: kiváltképp ebben az áthallásos, kódolt beszédekkel terhesterhelt jelenkori magyar világunkban.
S bár nem esztétikai mérce – példátlanul tisztességes könyv ez a Székely Jeruzsálem, amely valóban arról szól, amit címe ígér: a – metaforikusan is sokértelmű – székely Jeruzsálemről. Bözödújfaluról, arról a kis erdélyi faluról, amelynek lakói már a XVI. (!) század végén úgy döntöttek, hogy ők bizony – zsidók lesznek. Méghozzá majdhogynem titokban: féltve-őrizve – ám ivadékaiknak is tovább hagyományozva – frissen felfedezett, de annál nagyobb hitbéli odaadással vallott értékeiket. Spirituálisan lettek egy maguk teremtette, „különbejáratú” transsylvan Izrael-Júdea polgárai, minthogy szerintük az Írás – róluk (is) szól. Mert az ős-eredeti Írás „könyveivel” – a Mózeséivel – könnyebben tudtak azonosulni, mint az Újtestamentum embert Istenné magasztosító, s így pragmatikusan talán egyszerűbb, könnyebb, „fájdalommentesebb” megváltást ígérő világképével.
A nehezebb utat választották! Egyrészt, mert lemondtak Isten-fia megváltást ígérő kegyelméről, másrészt mert – mai szóval így mondanánk – e retrográd hitváltás egy túlsúlyosan reformációt igenlő országrészben sem válhatott úgy követendővé, mint azok a protestáns üdvtanok, amelyek a progresszióhoz csatlakozás büszkén felemelő „feelingjével” is megajándékozhatták a hívőt. Még ott, a toleranciájáról híres Erdélyben is, ahol egyidejűleg hat vallás élt egymás mellett, évszázadokon át – békés közösségben.
Persze megtámogatta őket a napjainkig egyetlen magyar (?) világvallásalapító Dávid Ferenc (szül. Franz Hertel!) unitárius „Egy az Isten!” gondolatvilága, tehát a még Luthernél-Kálvinnál is merészebb protestáns reformista alapeszménye. Ők, a zsidózók, ezen is túllépni bátorkodtak... Mert ha már „Egy az Isten!”, akkor konzekvensen ki kellett iktatni az alapdogmát, a Szentháromságot is, s ha-már-akkor... Akkor visszamentek egészen a forrásokig! Mert ők – már akkor: a XVI. század vége felé – olvastak (mert tudtak olvasni!), s így olvasták a Bibliát (feltehetően csak azt, Péchi Simon fordításában persze), de legfőképpen az Ótestamentumot, és rádöbbentek, hogy az ősapák és ősanyák szenvedés- és üdvtörténete, a főképp kínokra-megaláztatásokraüldöztetésekre „(ki)választott nép” sorsa az övékével rokon.
E reveláció után már nem volt visszaút...
A Megváltóra még várni kell! – döbbentek rá, s vallották maguk közt, így hát hit- és sorsközösségbe léptek a zsidósággal, holott tudván tudhatták, hogy a judaizmus dogmái még keményebben megnehezítik a hivatalos, regisztrált „betérést”, mint akármely keresztény (római vagy görög katolikus, akár protestáns) egyház. Mégis, mindenek ellenében „zsidózókká” vagy – a köznyelvben – „szombatos székelyekké” váltak. És adták gyermekeiknek a szent keresztségben (!) az Ótestamentum veretesen szép ősi neveit (Mózes, Áron, Ábel, Sámuel, Eszter, Judit, Sára, Rebeka stb...). Ugyanakkor mégsem váltak „megalázkodó, hajlott hátú gettó-zsidóvá”, mint oly sok hitsorsosuk a középkor kegyetlen üldöztetései alatt, után, majd annak folyományaként.
Jómagam úgy tudom, hogy – legalábbis Krisztus után – a vallások világtörténete nem ismer ehhez hasonló konverziót. Szokták persze emlegetni a kazárokat, de náluk nem afféle „alulról jött kezdeményezésként” indult meg az áttérés, hanem amikor Bulán kagán 740-ben, saját udvartartásával együtt áttért a zsidó egyistenhitre, népe „csak” követte. (Próbálta volna meg nem követni!) Ám az 1600-as évek végén a zsidók vallására áttérni, azokkal azonosulni, akiket a közép- és újkori keresztény Európa Krisztus gyilkosaiként aposztrofált, nem lehetett holmi pragmatikus, haszonelvű indíttatású „igazodj-magatartás”. Hiszen nemcsak az újkor oroszországi pogromjai, de a középkori hispániai, galíciai zsidóüldözések egész sora igazolja, hogy a székelyek akkori döntése már-már felért egy szinte mazochista action gratuite-tel.
Szávai Géza e táj, a Bözödújfaluval szomszédos, Küsmöd-patak menti kisközség szülötteként, minden bokrot, követ, sziklát, patakot és ember építette környezetet ismer. És szót ért a táj szülötteivel is. Azonosul velük. És elibénk tárja, mint egy képeskönyvet – sőt mindezt saját, gyermekkorban (is) készített fotóival megvilágítva. Azaz a szó eredeti értelmében illusztrálja azt a deskripciót, amelyet közel félezer oldalon leír-elemez, körkörösen indított, majd egyre inkább az alaptémára fókuszáló szerkezettel. Látszólag messziről, de nagyon átgondoltan, sőt alanyi költőket is megszégyenítő szubjektív vallomásokról dobbant, olyan morális dilemmáiba avatva be az olvasót, amelyekről – napjainkban – kevesen mernek ily nyersen őszinte elfogulatlansággal írni-vallani. Sőt gyónni. Szávai Géza, itt és most, a második évezred utolsó évében kimondja, hogy olykor ő is esendő, sőt gyáva volt: a túlbiztosításra próbált berendezkedni. Megriad – írja le –, amikor egy feltehetően (?) zsidó kislánynak kezd ifjonti hévvel udvarolni, mondván: „Mi lesz majd gyermekeinkkel, ha megint kitör az őrület?” Ha azt írta volna: „Kit érdekel!” – utólagosan szépítve hajdani spontán reakcióját –, kevesebb hitelt adnánk szavainak...
Sajátságos, de az 1987-ben megjelent, s azóta is tudományosan etalonnak számító Erdély történetének helységnévmutatójában egyetlenegyszer (!) szerepel Bözödújfalu neve. A III. kötet 1572. oldalán megemlíti, hogy „Néhány község (főként Bözödújfalu) székely népe, az úgynevezett szombatosok – az unitáriusból régen kiszakadt, s korszakunkban az izraelita felekezethez húzó – tiltott szektájának szokásait követte: egy részük a külvilág felé kényszerűen elismerte valamelyik nagyobb vallás fennhatóságát is”. Ennyi!
Péchi Simonra sem veszteget sok szót ez az enciklopédikusnak tételezett háromkötetes akadémiai kiadvány! Arra a Péchi Simonra, a „szombatos erdélyi kancellárra”, a voltaképpeni vallásalapítóra, aki héberből (!) fordított-magyarított (az 1630-as években!) irodalmilag-nyelvileg is gyönyörűséges magyar zsoltáros és imakönyvet. Mindössze a II. kötet 698. oldalán olvashatunk róla annyit, hogy „... vezérszerepe miatt lesz a szombatosok földrajzi és társadalmi értelemben is mind szélesebb közössége politikailag gyanúsítandóvá. A fejedelemfi, Székely Mózes aktivizálódása, akinek felekezethez tartozása közismert, még inkább megerősíti ellenzéki politika és szombatosság összefüggésének meglehetősen általános feltételezését.”
„Tohuvabohu!” Mondhatnánk stílusosan e – széles körben elterjedt – héber szóval erre a katyvaszra, amely még mondattani szempontból is problematikus.
Evezzünk tisztább vizekre!
Akár a Bözödújfalut napjainkra valóban mesterségesen és értelmetlenül elárasztó tó vizeire, melynek hullámai már a Kondukátor gigantomán faluromboló vágyálmait teljesítették be! És próbáljuk megérteni, hogy Szávai Géza ott Romániában, kisebbségi magyarként miért érezhette magát „zsidónak”. Miért gondol gyógyíthatatlan nosztalgiával arra a kegyelmi állapotra, amelyben ez a majd’ országrésznyi „szent hely”, ha nem is „Szentföld”, a maga megszenvedve-kiharcolt toleranciakészségével mégis lakhatóváélhetővé-otthonossá tette ezt a békés kis zugolyt – oly sok évszázadon keresztül. Pedig nagy volt a tét: túlélni. Ilyen-olyan valláshoz tartozva, románmagyar-török-német-szovjet hódoltatást elszenvedve is – de megmaradni.
Szávai Géza azért tehette le asztalunkra az ezredvég e tárgyban unikális könyvét, mert szembe mert nézni mindazzal, amiről ez az anti-utópikus felekezettörténeti (s mint később, a XX. században „kiderült”: majdhogynem suicid!) kísérlet szólt. Arról, hogy legalább spirituálisan legyünk szabadok. Mert választhatunk! És a „zsidózó” székelyek választottak. Mert úgy érezhették, ott, a XVI. századvég Erdélyében, hogy választhattak. (Végtére is miről szól ez az egész élet, ha nem a választás szabadságáról! S mint látjuk: nem mindig egzisztencialista értelemben, hanem csak arról, hogy mit diktál - ott és akkor - a lelkiismeret.)
Szávai Gézának „itt és most” azt diktálta, hogy merje leírni még azt a bizarr fantazmagóriáját is, hogy ez a maroknyi „zsidózó” népcsoport, ez a piciny csapat, akár az anyaországi holokauszt tragikus történetét is megfordíthatta volna, ha egy Bözödújfalu nevezetű kisközség, csak egyetlenegy napra „annektálta” volna Magyarországot! Mert akkor kiterjeszthette volna az itt élő félmillió – nürnbergi törvények diktálta-regisztrálta – zsidóra is a „szombatos székelyekre” vonatkozó vagy legalábbis „vonatkoztatható szokásjog” törvényét. Szávai eljátszik a gondolattal! Mért ne tenné? Nem történész ő! Csak (?) elmélkedő krónikás! Márpedig ha ez a „Mi lett volna, ha...?” megvalósult volna (ami, tudjuk, történelmi nonszensz!), akkor több mint félmillió élő vagy csak a közelmúltban – ágyban, párnák közt – elhunyt magyar-zsidó déd- és nagyszülővel lennénk gazdagabbak. De nem vagyunk. Az elgázosítottak, a maguk ásta sírba lövettek, vagy az erőltetett menetből kidőlt, útszélen lepuffantottak (főképp oldalági) leszármazottai, a mégismegszületettek csak a családi archívumokban-albumokban kutakodhatnak. De azokban is csak – 1944-ig!
Szávai Géza egy helyütt kijelenti: „A szerző elfogult.” Csak így, lazán – per tangentem... Ám ott, abban a kontextusban, ez az egyszerű kijelentő mondat oly sokatmondó, mint inverz módon III. Richárd agyonidézett bemutatkozása... Majd így folytatja: „Amit [a szerző] szid, amit nem létezőnek szeretne tudni – azzal bizonyítja (groteszk fordulat) az utókornak, hogy az létezett...”
Mert Szávait nem hagyja nyugodni a gondolat: hogyan íródhatott le az az egy mondat a letűnt század legnagyobb botránykrónikájának egyik lapján, hogy: „Vizsgálják fölül még egyszer az egész országban a bözödújfalvai származással takarózók iratait!” (Székely Nép, 1944. június 16.) Csak egy mondat a zsarnokság... – egyik morális toprongyának tollából. A Székely Nép hírhedett sorozatának szerzője – afféle önfelkent „vox populi”-ként – mért is fedné fel kilétét! (Vox poluli! Vox dei?) Szávai megjegyzi: „Kéthárom ismerősömet kellene csupán körbekérdeznem, hogy inkognitóját felfedjem. Kíváncsiságomat az első megkérdezett után felfüggesztettem. Ha az, akire a megkérdezett barátom tippel: annak az embernek nagyon rendes gyerekei vannak (tehát családját nem tudta saját gonoszságához idomítani).” Ennyi.
Nincs bosszúvágy, nincs itt semmiféle: „na-most-leleplezlek-te-rohadék”indulat! Pedig hányszor leírja, mit gondol a vészkorszak „törvényimádatának kéjenceiről”... Amikor törvényt szegni emberileg-történelmileg etikusabb cselekedet volt, mint „törvényt imádni”! Ő mégsem, csak azért sem fedi fel e „morális fogyatékos” senkiházi kilétét. Mert a „magánszorgalmú kutyák” leszármazottaival szemben nincs, és ne is legyen revánsesélye senkinek. Mert az „apák-fiúkból” már elegünk van/volt.
Nota bene. A XVI–XVII. század fordulója, a korszak, amelynek kezdetéről is ír, még nem ismerhette a „nürnbergi törvények"-et. A búcsúzó, letűnő XX. már annál inkább – sőt, néha úgy tűnik, máig kiirthatatlanul. Meg hol volt akkor még az eugen/et/ika áltudománya?
Magyar-magyarabb-legmagyarabb? Lehetséges, hogy épp a magyarul írni tudók ne tudnák, hogy jelesen ez a magyar jelző – fokozhatatlan?
Az a külön gyönyörűség e könyvet olvasva, hogy Szávai nem vádaskodik. Csak gondolkodik. „Nem vádolok senkit!” – írja máshol (299. o.). Sajnos vagy hál’ istennek, a Zola-féle, talán ma már patetikusan hangzó, J’accuse! ideje (stílusa?) lejárt... Más kérdés, hogy az egész könyv, úgy, ahogy van, vádirat (is)! Egy hatalmas, szubjektív indíttatású nemzeti önvizsgálat – még hatalmasabb, mert láthatatlan – felkiáltó- és kérdőjelekkel. Összhatásában kicsit olyan, mint a babiloni titokzatos felirat intő jele: „mene, tekel, ufarszin”! Megszámláltatott, megmérettetett, és könnyűnek találtatott!
2001. 2. 23.

SZILÁRD GABRIELLA