Svédasztal és irodalom

Erdélyi Dekameron. Ablak Kiadó, 1997. 192 oldal, 345 Ft
Kortárs romániai magyar írók prózagyűjteményét veheti kezébe az olvasó, immár a második kötetét annak az antológiának, amely 1996-ban indult útjára a székelyudvarhelyi Ablak Kiadónál.
Az eddigi két kötet szerkesztője, Majla Sándor az 1990-től 1996-ig terjedő időszak jelentősnek ítélt terméséből válogatott. Minden jel arra mutat (a kötet felépítése, a szerzők száma), hogy a jövő évi, már a hazai Körképhez hasonlóan, csak az utolsó egy év írásait fogja egybegyűjteni.
Az idei Erdélyi Dekameron sokszínűségét és változatosságát az adja, hogy szerkesztője tágan értelmezi a rövidpróza műfaját, így szerepel a kötetben több regényrészlet, műhelytitokba beavató regényvázlat, esszé, emlékirat, és persze rövid történet is.
Bár hiányzik a szerkesztői koncepció leírása, a kiválasztott illetve a kihagyott írók melletti, elleni döntés során megfogalmazódott egyéni, szerkesztői vélemény közrebocsátása, észrevehető mégis, hogy milyen ízlésvilág és téma iránti vonzódás mentén szerveződnek az írások. A történelmi múltat felidéző, archaikus hangulatot teremtő elbeszélések mellett filozofikus, eszszészerű szövegek, hétköznapi emberekről szóló hétköznapi történetek sorakoznak. A közelmúlt eseményei őrnagyokkal, milicistákkal, besúgókkal a középpontban éppoly visszatérő témája a kötetnek, mint a külföldre szakadt, de hazatérő vagy honvágyát érző emberek lelkivilága, illetve a róluk alkotott kép megfogalmazódása.
A kötetbeli szövegek nagy részének jellegzetes színezetet ad a sajátos szókészlet, a helyi hagyomány felelevenítése, s ez leginkább a hétköznapi nyelvhasználat beemelésével válik hitelessé. Épp ezek a tulajdonságok teszik az antológiát erdélyivé, még akkor is, ha külön erdélyi magyar irodalom nincs, ahogyan az Mózes Attila (L)étlap című írásában olvasható. „A gyomrának tartalma különbözteti meg (az írót) az anyaországitól”, s ételei (fuszulykaleves, rizsnyák, flekken, baracklekvár, krumpligulyás, káposztaleves, szilvapálinka stb.) aszerint kerülnek terítékre, hogy milyen az adott történelmi helyzet, a politika.
Fontosabbnak tűnik az a kérdés, hogy ezek a szövegek mit adnak hozzá a mai magyar próza összképéhez. Úgy gondolom, hogy az egyes írások – a köteten belül is – a szövegformálás tekintetében térnek el egymástól. A hagyományos elbeszélésmód uralkodik, a legtöbb írás konzervatív. Az antológia értékesebb darabjai azok a rövid történetek, elbeszélések, amelyek új formai megoldásokat vezetnek be, lazítanak a mondatszerkesztésen, kísérleteznek. Sebestyén Mihály Angolóra című írásában az idősíkok szétdarabolódnak, térszerűvé válnak, az elbeszélő több ponton is reflektál a történetmondásra. Lászlóffy Csaba sajátosan egyedi megoldásokhoz folyamodik, kétarcúvá formálja a történetet. Szakács István Péter a fikciót és a tényszerűséget tehetségesen kapcsolja össze. Sigmond István Vastaps című műve pedig a gyűjtemény egyik legszebb, legemlékezetesebb alkotása.
A kiadványban helyet kapott írók egy csoportja (Sütő András, Visky András, Láng Zsolt, Vida Gábor) ismert azok előtt, akik egy kicsit is nyomon követik a határon túli magyar irodalmat, de szerepelnek itt olyan szerzők is, akik kevésbé ismertek (György Attila, Tóth Mária), írásuk azonban felkelti az olvasó érdeklődését. Sajnálatos, hogy a kötet nem ad semmiféle tájékoztatást a szerzőkről, műveikről.
Reméljük, hogy lesz jövőre is Erdélyi Dekameron, és lesz bőséges ebéd is az elbeszélők asztalán, pompás, finom és előkelő rendben, kitűnő és ízes eledelekkel, de hisz ezt ismerjük a Dekameronból.
1997. 9. 26.

SÁNDOR CSILLA