A tudós nagyúr

Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1997. 456 oldal, árjelölés nélkül.
Volt egyszer a XVIII. század közepén, egy szerteágazó erdélyi főúri családban három unokafivér: Teleki Ádám, Teleki József és Teleki Sámuel. Egyívásúak voltak, s egyszerre adatott meg nekik az akkor kivételesnek számító lehetőség, hogy világot láthassanak és külföldi egyetemeken tanulhassanak. Mindhárman más módon és más mértékben használták ki ezt a lehetőséget; aztán hazatértek, és attól fogva különvált mind életútjuk, mind életpályájuk. Hármójuk közül Ádám lehetett a leggazdagabb kedélyű, József a legfényesebb elme, Sámuel pedig a leghasznosabb és legmaradandóbb művek alkotója, illetve alapítója. Róla: személyiségéről, életéről és munkáiról szól Deé Nagy Anikó monográfiája.
E monumentális műben, amely több évtizednyi aprólékos kutatómunkán alapul (előzménye, egy kis válogatás Teleki Sámuel levelezéséből, életrajzi bevezetővel, több mint húsz éve jelent meg a Téka sorozatban), különös élességgel vetődik fel az életrajzok és a történelmi portrék alapvető dilemmája: az, hogy egyfelől az alakulóban levő élet és az életből fakadó, ám attól függetlenné váló eredmények sohasem egyenrangúak, másfelől azonban a megélt élet is az életmű szerves része, sőt magába is olvasztja – ha az élő arcot akarjuk látni – az egyes tevékenységeket, teljesítményeket és műveket. Nemcsak a kalandos személyiségek esetében van ez így, hanem minden olyan esetben, amikor sokoldalú személyiségről van szó, akinek lényeges köze van a korabeli társadalmi és politikai folyamatokhoz, akár közvetlenül, akár a tudományon, a művészeten vagy a művelődésen keresztül.
Teleki Sámuel (1739–1822) jellegzetesen ilyen személyiség volt. Jelentős politikai szerepet játszott, komoly tudósnak számított, pártfogolta az erdélyi református egyházat és általában a protestánsok ügyét (de II. József idején a bajba került szerzeteseket is), nagyszabású mecénási tevékenységet folytatott, könyvgyűjtőként pedig Európa-szerte számon tartották; s mindezek a nyilvános szereplések elválaszthatatlanok a magánember szerepkörétől, a gazdálkodástól és a családi élettől. Egy aktív társadalmi szerepet játszó főúr esetében különösen így van ez: hiszen a gazdaság nemcsak a nyilvános szereplés anyagi fedezetét adja, nemcsak nagy területek népességének biztosítja megélhetését, hanem az egész társadalomra kiható követendő példa is lehet; a szűkebb értelemben vett család pedig nemcsak hátteret és támaszt jelent, hanem a közéleti szerepek műhelyét, nemritkán próbakövét, sőt a szerepek mögött álló eszmék kristályosodási pontját is.
Teleki Sámuel főművének az általa életre hívott marosvásárhelyi könyvtárat, az erdélyi magyar művelődés egyik legfontosabb bázisát szokás tartani (úgy is, mint működő intézményt, úgy is, mint értékes kiadványok gyűjteményét). Azt is tudni lehet, hogy ő volt spiritus rectora annak a TelekiKovásznai edíció néven emlegetett Janus Pannonius-szövegkiadásnak, amely nélkül Janus költészetéről csak hézagos ismereteink lehetnének. Deé Nagy Anikó ezekről (illetve ezekről is) igen alaposan beszél, számos eddig ismeretlen mozzanatra világítva rá. Mégis úgy gondolom, elsősorban azzal mond újat és lényegeset, ahogyan egyszerre próbálja nyomon követni hőse életét és tevékenységi köreit.
Teleki Sámuel élete (főleg, ha leszámítjuk a gyermekkori sanyarúságokat és a fiatalkori peregrinációt), kortársaihoz képest nem tűnik ki fordulatosságával. Mégis, ahogyan haladunk előre Deé Nagy Anikó monográfiájában, újra meg újra elámulhatunk a benne felvillantott, olykor felidézett életanyag változatosságán és gazdagságán, valamint azon, hogy kétszáz évvel ezelőtt mennyire teljes egészet alkotott még mindez. Megtudhatjuk (többek között a kötetnek csaknem felét kitevő levélközlésekből is), hogyan gondolkodott ez a félig konzervatív, félig felvilágosult nagyúr, aki a legkorszerűbb művelődést akarta Erdélyben meghonosítani, ugyanakkor minden ízével benne élt a még csaknem középkori viszonyokban. Megtudhatjuk azt is, mikor látták egymást a családtagok, hogy építkeztek, hogyan ruházkodtak, mit ettek, milyen tárgyak közt éltek, mi mennyibe került – és még sok más effélét.
Ennél is érdekesebb azonban, ahogyan a szerzőnő sorra felfedezi hőse látszólag simán zajló életében a nagy, megrázkódtató drámákat. Telekinek menyasszonya volt, akit szeretett, és akit vallási okokból a legbrutálisabb módon elszakítottak tőle. Attól az asszonytól, akit nem sokkal később feleségül vett, és akivel szintén szerették egymást, házasságuk három évtizedének nagy részét távol kellett töltenie; akkor sem lehetett mellette, amikor Bethlen Zsuzsanna (akinek egészségét talán a kényszerű utazások tették tönkre) meghalt. A gondos apa című fejezetből nemcsak az derül ki, milyen ridegen bánik gyermekágyas leányával, hanem az is, hogy kiemelkedő tehetségű nagyobbik fiát minden önálló törekvésében elgáncsolja, majd nem törődve betegségével, hagyja meghalni, kisebbik fiának pedig, szigorúan beleszólva pályaválasztásába, tönkreteszi az életét. Hosszú élete során fényes karriert fut be, három évtizeden át erdélyi kancellár, négy császárt kiszolgál egymás után; ám az udvari körök gyanakszanak rá, előbb harcos kálvinizmusa, majd értelmiségi kapcsolatai miatt; honfitársai körében viszont aulikussága miatt népszerűtlen. Húsz évig dolgozik Janus Pannonius műveinek sajtó alá rendezésén; végül összevesz a legjobb munkatársaival, Kovásznai Sándorral (és mellesleg a kiadóval is). Szenvedélyesen és áldozatosan gyűjti a könyveket, ám gyűjteményéhez és az abból kinövő intézményhez csak ritkán látogathat haza. Mindezt persze én fogalmazom ilyen élesen; Deé Nagy Anikó kerül minden dramatizálást; é „csak” elmondja azt, ami a dokumentumokból kiderül. S ez a fajta tárgyszerű teljességre törekvés (röviden: teljesítmény) minden elismerést megérdemel.
Igazán nem gáncsoskodás, ha ezek után hangot adok némi hiányérzetemnek is. A fenti dilemmából következően az életpálya és a munkásság összefonása nem sikerülhetett maradéktalanul; Deé Nagy Anikónak lényegében kétszer kell elbeszélnie Teleki Sámuel életrajzát: egyszer az élet „egésze”, másszor a különböző tevékenységek tükrében. Emiatt viszont a portré különböző vonásai túlságosan is széttagolódnak. Másodszor: a szerzőnő jelzi ugyan a korszak eszme- és politikatörténeti összefüggéseit, de úgy vélem, jó lett volna, ha megkísérelte volna a portré egészét is beilleszteni ezekbe. Hangsúlyozom azonban, hogy a hiányérzetet nem az elvégzett, kész munka támasztja, ez inkább az anyag természetéből és a választott módszerből következik, amelyet azonban az említett hiánnyal együtt is érdemes volt választani. Deé Nagy Anikó könyve igen becses munka, s mostantól nyilván nélkülözhetetlen lesz a felvilágosodás kori Erdély alaposabb ismeretéhez.
A könyv hőse a képmellékletről pillant ránk, és mintha mondani akarna valamit. A kép alján olvasható jelmondat szerint töretlen hit vezérelte kedvező és kétes időkben egyaránt. Aki elgondolkodik azon, hogy miben hitt Teleki Sámuel, nemhiába olvasta végig a könyvet.
1997.11. 7.

MÁRTON LÁSZLÓ