Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
Körkörös áramlások
Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Egy korábbi
rádióinterjú változata. Magvető Könyvkiadó, 2001. 223 oldal, 1790 Ft
Állítólag agyunkban a szaglás zónája határos” az érzelmekével, és a szagélmény
az emlékezet katalizátora. A börtön szaga lett annak a remek interjúkötetnek
a címe, melyben Bodor Ádám válaszol Balla Zsófia kérdéseire. S noha itt nem
fikciót, hanem szépirodalmi igénnyel újraírt „esszémemoárt” ((c) P. N. L.) olvasunk,
a címadás rendkívül jellemző Bodorra. Nemcsak a birtokos szerkezetek címbéli
gyakorisága miatt, hanem mert a szaglás, szaglászás – átvitt értelemben is –
kiemelkedő szerepet játszik prózájának motívumai között. A Sinistra körzet lakói
például „ha sötétben találkoztak, a szagukról ismerték fel egymást”. A szag
némely alak állandó jelzője: Coca Mavrodinnak savanykás bogár-, Olainek dokinak
émelyítő állatszaga van. Az érsek látogatásában pedig a Bogdanski Dolinára érkezőnek
a mindent átitató bűz miatt kell orrához szorítani a zsebkendőjét.
Bodor Ádám Kolozsvárott született, 1936-ban. 17 évesen ismeri meg a börtön jellegzetes
szagát („ott kísértett a megalázott, lebukott, vesztes ember kipárolgása, a
félelem semmihez nem hasonlítható aromája”), midőn 1952ben egy gimnazistákból
álló államellenes szervezkedés alapító tagjaként – vécépapírra nyomtatott röpcédulák
miatt – elfogják és elítélik. „Ha nem is minden helyzetben, de az ember megőrizhette
a tartását. Most persze az érintkezés konvencionális formáira gondolok. Mert
a fegyőr és az elítélt érintkezése is konvencionálisnak mondható addig a pillanatig,
amíg az árnyékszék padlóját föl nem nyalatják veled.” S bár egyik társuk részletes
beismerő vallomása miatt a fizikai kínzás elmarad, össze vannak zárva a román
vasgárdista diákokból átnevelt, pontosabban: e politikai átnevelést túlélő Kommunista
Meggyőződésű Rabokkal, akik évekig a mártír és hóhér – olykor felcserélődő –
szereposztásában gyilkolták egymást...
Elképesztő, ahogyan Bodort a véletlen, mint valami brutális ringlispíl, időnként
ugyanazokhoz a térbeli kulisszákhoz penderíti vissza, merőben eltérő léthelyzetekben.
Eleinte Kolozsvár villanegyedében, egy, a Securitate által kisajátított, gyanúsan
ismerős épület föld alatti fogdájában raboskodik: „egyszerre csak ott találtam
magam a szülői ház falai alatt, gyermekkorom legpontosabb földrajzi koordinátái
között”. Innen a Martinuzzi-várba viszik, Szamosújvárra; ahol meg apja húga
(kinél nyarait töltötte) lakik, szemközt a hírhedt tömlöccel. Mintha az ismétlődések
is rávilágítanának arra, hogy a bebörtönzés vált Bodor meghatározó sorsélményévé
(a Bodor Anikó tervezte borítón stílszerűen egy börtönfolyosó rettentő szimmetriája).
A raboskodás következménye évtizedekig tartó megbélyegzettség, kirekesztettség,
ám paradox módon egzisztenciális hozadékkal is járt: e két évnek köszönhette
a rendszerhez való viszonyának képmutatás nélküli nyíltságát, a kívülállás szabadságát
s azt, hogy az események hatására íróvá érlelődött.
A kötet alcímének szokatlan műfajmegjelölése – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
– a szerzőség dilemmáit próbálja helyükre tenni. Mivel az interjút itt,
a szokásoktól eltérően, a kérdezett öntötte végső formába. Egy második alcím
szerint a szöveg egy korábbi rádiós beszélgetés variánsa. A kötet végén naprakész
Bodor-bibliográfiát találhatunk (összeállította: Pozsvai Györgyi). Kimaradt
belőle az 1996-ban készült ősinterjú, s a könyvet megelőző folyóiratközlés adatai
is hiányoznak. Kár, hogy nem szerepel a bibliográfiában Kálmán C. Györgynek
Az érsek látogatásáról írt recenziója (A szeméthalmok tövén, ÉS,
1999. június 18.). Jó lett volna egy rövid életrajz Balla Zsófiáról is, aki
kellő helyismerettel, bensőséges pozícióból, de mégsem belterjesen kérdez.
A rádiós ősváltozat műfaji sajátosságai miatt bizonyára szükségszerű volt a
radikális átírás. S noha a törzsanyag maga a konkrét zárkalét, a terjedelem
apropót adhatott az írónak, hogy beékelt esszékben fejthesse ki véleményét a
periférián élők határhelyzetéről, az áttelepültek kétirányú elvágyódásáról;
hogy higgadtan bölcselkedjék Trianonról, a húzás szerzőspecifikus voltáról vagy
akár a kelet-európai alkoholizmus éthoszáról. Bodor különleges eljárása az események
kettős könyvelése: miközben a kamaszos (állam)csíny véresen komolyra fordul,
a tétek érzékeltetése mellett a részletek elmesélése nem nélkülözi a novellákból
megismert groteszk humort és kivételesen egyedi iróniát. Annál feltűnőbb Erdély
jövőjének kötetzáró, rezignált prognózisa: „a részvétlenség és közöny lomha,
körkörös áramlásában, mint lassú örvényben, fokozatosan elmerülnek otthoni létünk
emlékei.”
Bodor azt nyilatkozza, máig nem tudott konkrét börtönregényt írni, éppen az
élmény erőssége és közelsége miatt. Korai novelláiban persze találhatunk rejtett
motívumokat: hol egy gyermek szemtanúja apja elhurcolásának (Az Eufrátesz
Babilonnál), hol egy kisváros átalakított börtönépületében keresgéli egy
átutazó „a hetvenhatost” (Egy unalmas olajlerakat). A pluszmínusz egy napban
egy frissen szabadult rab megpróbál visszaszökni a sittre, majd felgyújtja
magát. Persze, Az érsek látogatása vagy a Sinistra olvasásakor
is érzékelhető a szerző zsigeri tudása az állandósult kiszolgáltatottságról.
E kényszerlakhelyek működésének ábrázolásában is ott kísértenek a súlyos tapasztalatok,
e szögesdróttal elzárt körzetekben a morál értelmezhetetlen, minden szereplő
egymás besúgója és besúgottja.
A tények „lenyomatánál” is érdekesebb azonban, hogy maga az élettörténet körkörös
„dinamikája” milyen áttételekkel kapcsolható az életműhöz; számomra szellemi
kaland volt, ahogyan fény derült a művek világképének, jellegadó szerkezeti
és poétikai megoldásainak, vagyis cirkuláris, repetitív „alaprajzának” rejtettebb
okaira, összefüggéseire. Gondoljunk csak a Sinistra keretes, önmagában
is kerek novellákból álló, egyszerre körkörös és állóképszerű struktúrájára.
Vagy az Az érsek látogatása cselekményére, mely előre- és visszatekintések
rafinált mozaikja. S hasonló, az időben oda-vissza ugráló bekezdésekből áll
össze Az Eufrátesz Babilonnál című novella szerkezete is.
Végezetül: valóság és fikció bonyolult viszonyára, a köztük lévő átjárásra is
álljon itt két apró példa. Szép és misztikus, amint Bodor a Radnai-havasok térképén
egyszer csak egy patakocska neveként fedezi fel Dobrint, a Sinistra körzet
általa megálmodott városát. Még szebb azonban, amikor egyik írásának főszereplője
kel életre. A hely, ahol kosarakat fonnak című opusában egy rovott múltú
egyén teng-leng a kosárfonók között. Figurája annyira mély benyomást tett a
környék derék kosárfonóira, hogy küldöttségük bekopogtatott az Utunk szerkesztőségébe,
hogy társukkal kapcsolatban kiigazítást kérjenek. „Úgy néz ki – állapíthatjuk
meg az íróval –, hogy ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is.”
2002. 1. 4.
CSONTOS ERIKA