II.
Rímálom

Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve. Jelenkor Kiadó, Pécs – Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996. 130 oldal, 440 Ft
Az is valami, ha egy költőt már ifjan neve kezdőbetűivel emlegetnek. Kissé amerikás módi, de lássuk be, roppant elismerő. És KAF most éppen amerikás. Egy Jack Cole.
KAF „átköltésnek” minősíti saját Jack Cole-dalait. Más eredeti híján azonban KAF saját magát költötte át. Mintha létezne egy szigorúan eltervezett életmű, melynek egyik lehetséges megjelenése ez. Vagy egy másik. (Pl: Lázáry René Sándor. Az sem itt, hanem máskor van.)
Ez a Jack Cole ugyanis nem alterego. Még csak nem is költői travesztia próbabábuja. Az általa bebarangolt ország sem éppen Amerika. Mondhatni, költői térség, topográfiailag inkább Erdély, helyneveiben az USA, annak is néhány közismertebb, könyvbéli tájéka; ha nem éppen kitaláció. Nem rímelhetne különben angol helynévre magyar archaizmus vagy szleng, ráadásul egyszerre. De rímel! És ez a fontos. A rímek világot egyberántó hatalma. Ennek van birtokában az esendő Jack Cole. De annyira, hogy véteni is képes önmaga ellen: Olyankor, amikor a rímei túl jók: verskellékek. Túlságosan kézenfekvők. Olyankor Jack Cole csak költő, nem teljes önmaga. Témáját megverseli csupán. Olyankor irodalmi hagyománnyal, szóhasználattal ellenkezik (miközben használja). KAF félszáz amerikai szerzőt emleget mestereként, de kihagyja saját honosait, noha érezhetően róluk, nekik, ellenükre versel, éppen csak azok „nem férnek bele” a listába.
Igaz, ennek a könyvnek a „problematikája” se nem erdélyi (noha felsejlik néha), se nem amerikai: hanem maga Jack Cole. Egy vagabundus, illetve hobó, aki így sóhajt fel egy érzelmesebb pillanatában: „Egymásba roppan minden / nincs amit láss egység.” De az egységes érzékelés vágya megvan, a hiányokat is betölti; ha kell, élményt teremt önmagának.
Ez is a mű (a teremtés?) eredetijére utal, akárcsak költő nem létező költőre, minthogy nem létezik eredeti más, csak a mű. A teremtés maga, vagy a korai, netán vele egyidejű nosztalgiája. „Nyarak vakító csontjain / Szirén nyüszít a parton.”
Mert még ez a kitalált Jack Cole sem ugyanaz. Hét év verseiben mintegy felnő, tehát változik. Kamaszos világfájdalmának idő múltán mintegy oka, tapasztalt „alapja” támad, utólag Jack Cole-t is utolérte az idő, és degeszre tömte.
Különben nők, barátok, tájak, utak (metaforák), villonos víg végrendeletek. Merthogy „Dalod lovad ha megtapos / Kihalsz – ez itt a bökkenő”. Nem csak bizonyos kollektivista (kisebbségi) költői attitűdhöz fűzött megjegyzés ez, hanem talán a személyes lét lábjegyzete. Egzisztenciális érvényű ugyanakkor. Hiszen kacaghatunk rajta, mégis fájó, hogy kihal valaki, bármily sok alakban is. Annál többet veszít.
Viháncol itt Jack Cole bőrében KAF, de messze rí, hogy az eufória szomorúságból is eredhet. Környékezi a vidéki lányokat – és a nagy seholt. Az életkedv mohósága mennybe, pokolba egyaránt elhatol, elsodor. Lankadt világunkban boldogító, hogy ez a létbeli bánat, éppen telhetetlensége folytán: egészséges. Természetes. Nem szenvelgő. És nem is célirányos, „áthallásos”, mint az gyakran megesik közéleti (főként kisebbségi) versekben, amelyek a bánat, a szorongás okát, körülményeit sugallják, mondandóként. KAF nem szenvedheti az ilyen szenvedő hagyományt. Nem emelget nagy közéleti súlyokat, térszobrokat. Tisztességesen unja Longfellow-t és a honfibút egyaránt, és némi tiszteletlenséggel használja szavaikat. Sajnálkozik ugyan (a csatolt prózai szövegben), hogy nincsenek más szavak. Semelyik nyelven, sehol.
A „sehol” viszont több nyelven is megjelenik ebben a könyvben; de ez nem a „semmi”, és még csak nem is a „nincs”. Ez a költészet „tele van”, legfőképpen önmagával. Látszatra rímes tobzódás az egész. Összecseng itt minden lehető és lehetetlen, mintha csak rajtunk múlna, a világnak mely dolgai kerülnek együvé. S az még csak hagyján, hogy másokkal vagy önmagával szemben ironikus egy költő – de ez már nagy erőre vall, hogy a „kínrímeket gyakran ellő” KAF saját művét is megfricskázza.
Így teljes az egész. Vagy másként.
P. S. Kovács András Ferenc a kutyájának, Sir Andrew O’Waxnek, az ír szetternek sem ajánlja könyvét. Az én kutyám neve: Hétlyukú Trézsike, a Magyar Lopakodó. Ő élvezettel hallgatta ezeket a verseket, egy magányos esti órán.
1997. 3. 7.

CSIKI LÁSZLÓ