Lassú legényes, avagy „ugrani már: soha”
Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus. Jelenkor, 120 oldal, 880 Ft
Kovács András Ferenc költészetének az a műegyüttese, melyet az utóbbi években írt költemények alkotnak, az ironikus szerepjáték és a parafrázis/imitáció igen szerencsés ötvözete. Az irodalom elméletével foglalkozó szakemberek örömmel fogadják ennek a verselésnek azt a sajátosságát, hogy egymásra rétegzett maszkok, parókák és álszakállak rejtik az alkotó igazi arcát, módot adva annak ismételt átgondolására, hogy ki is a lírai szöveg egyes elemeinek megszólaltatója. (Ezt a kérdést a prózára fordított koncentráltabb figyelem háttérbe szorította. Elég Halász László monográfiájára, a Szociális megismerés és irodalmi megértésre gondolni, melynek a prózát elemző mély, roppant szakirodalom-tömeget mozgató fejezetei mellett a lírával alig egyoldalnyi rész foglalkozik, meglehetősen naiv előfeltételezések alapján.) Az ártatlanabb szándékkal közelítő olvasó pedig vélhetőleg jól mulat a stílusjátékokon, ironikus fintorokon, a vers tárgya, nyelve és versformája közti ellentmondáson – vagy éppen az ellentmondás állásfoglalással felérő feloldásán, amikor a nemzetféltő, önfeláldozó népvezér-költészet üres frázisait az 1960-as évek bárgyú táncdalaira írt csasztuskákban kongatja.
A költő – névbetűiből összevont, közismert rövidítéssel: KAF –, talán nem túlzás ezt mondani: példa nélküli hajlékonysággal kezel minden ismert versformát az aszklepiadészi strófaszerkezettől az anakreóni versen át a legfurább magyar poézistörténeti alakzatokig és azokon is túl. De nem éri be a meglevőkkel sem. Szabédi László emlékének tiszteletére hangsúlyos és jambikus sorokból épít Balassi-strófákat; Háfiz sírhalma mellett címmel pedig egyszerre rögtönöz Szilágyi Domokos és Csokonai emlékére Anakreónverset (melyben azonban a „perzsa Anakreónt” szólítja meg), például így: „Ocsúdj valódra, Háfiz: / A költészet ma ráfiz- / Etés... Dalnak keletje: / Pofádnak perkeletje...”
Persze, teljesen azért nem példa nélküli ez a lírai logika. így villonkodott és bújt arab vagy középkori költők bőrébe Faludy György, és ezt az archaizmusokból, tájnyelvi elemekből és a kreatív költői nyelvteremtés produktumaiból összegyúrt örömanyanyelvet beszéli Határ Győző. Ami KAF újítása, az ennek a szerepjátékos stilizációnak a totalitása és publicisztikus tematikája. Könyvének tárgyjegyzékével: a schengeni egyezmény kisebbségellenes vonatkozásai, a nemzeti demagógia eluralkodása a közbeszédben, a mindennapok kis árulásai, a pártkáderek kétszínűsége, és főként, százszor és elsősorban az erdélyiség hamis pátosza, a kisebbségi lét ambivalens természete – egy újságíró kortársunk cikkgyűjteményének fülszövegét is össze-

foglalhatnám. Rettentően lejáratott szóval azt lehetne tehát mondani, hogy egyik oldalról nézve KAF költészete ízig-vérig közéleti költészet. Ebből a szempontból – vélhetnénk – a stílusbravúrok sorjáztatása, a nyelvi játékok, a rendkívül koncentrált, látványos formakezelés arra való, hogy a mai költői közbeszédtől idegen témákhoz poétikai hordfelületet képezzen, és beemelje a költészet világába azt, ami attól (ma így gondoljuk) természeténél fogva idegen. A helyzet azonban ennél bonyolultabb.
Az erdélyi költészetnek a mai Magyarországról nézve anakronisztikusnak tűnően eleven kérdése, hogy kik azok, akik nevében a költő megszólal (vagy inkább kiáll, pöröl, szót emel). A transsylvanizmus, de a mai, hagyományos értelemben vett erdélyiség beszédmódjának is alapvető kikötése, hogy a „szót kapott ember” felelősséggel tartozik sorstársaiért, nemzetéért, a népért, amelyből kiemelkedett. Egy újabb nemzedék költője mondhatja azt, hogy lemond a lángoszlopságról, az erkölcsi piedesztálról, egyáltalán: kijelentheti, hogy nem érzi magát magasabban állni bárki másnál, s így okafogyottnak látszik arról beszélni, hogy kiemelkedése előtt hová tartozott. Az erkölcsi felelősség elhárítása azonban, bármennyire logikus lépés, mégis alig lehetséges a gyáva meghátrálás látszata nélkül. Ebben a mozzanatban ragadható meg a mai erdélyi magyar irodalom etikai válságának a lényege.
KAF – úgy látom – kétféle úton igyekszik kilépni a válsághelyzetből. Egyrészt, ahogy mondtam, újságírói konkrétsággal tematizál. A gőzös elvontságok – honféltés, nemzetszeretet, világosság, messiásgond, forradalmi láz – csak ironikus szövegkörnyezetben jelenhetnek meg nála. (Még akkor is, ha legkedvesebb Adyjára utal. Igaz, az irónia éle nem a költő-mester, hanem a méltatlan utódok felé vág.) Másrészt azokat a hagyományokat, melyeket csakugyan szándékában áll folytatni, megint csak konkrétan próbálja felmutatni. Ez persze reménytelen; mégis több azt mondani: „egyre nagyobb a pajta / egyre kisebb a jászol”, mint általában papolni a keresztény értékek romlásáról. Többet ér név szerint említeni (akár némi távolságtartással) Reményik Sándort, Tompa Lászlót, Szemlért, Szabédit, Szilágyi Domokost, mellőlük tekinteni vissza a Báthoryakra, Bocskaira, de Shakespeare-re, Cervantesre, sőt Allén Ginsbergre is, mint kötelező meghatottsággal megemlékezni az erdélyiként-létezés nyitottságáról és kontinuitásáról.
A tematizáción túl persze a történelmi stilizáció megmarad annak, amiként a leginkább élvezhető: szerepjátéknak. És éppen ebben a minőségében tárja fel a legnyíltabban önnön alkotás-lélektani motívumrendszerét. KAF mások bőrébe bújva, játékszituációban értékeinek, hagyományainak az elvetését imitálja – és itt már többről van szó, mint az erdélyiségről, hiszen ironikusan lefokozott pozícióban mutatkozik a szabadság, a testvériség, kultúra, emberség, jog; a listára gyakorlatilag minden emberi érték felkerülhet.

Az elvesztésjáték lényege, hogy valójában a megőrzés vágyának és az elvesztés veszélyének ambivalenciája hatja át. Az ilyen típusú tagadások valójában latens állítások. Ez ügyben megfogalmazódó kétségeit Szignatúra című versében (mely egyike a maszk nélkül vállalt néhánynak – persze valahol ez is egy maszk) így fogalmazza meg KAF: „Én túl transsylván túl magyarló / Volnék sokaknak már potom / Másoknak puszta maszka gyarló / Ripacs fanyalgó szópazarló – / A többit tán csak álmodom.” A költői tett azonban nem a deklarációban, hanem a versszöveg esztétikumában ragadható meg. Az irányváltást pedig éppen a kivételek, a néhány 1980-as évekből való szöveg illusztrálja a legpontosabban: „krachot jelent minden poétika / halódnak már / a szép hasonlatok / feltrubadurrog a traktorszínű hajnal”, írta egy helyütt (mellesleg éppen poétikai minőségével cáfolva a deklaráció csődjelentését).
Az Összmagyar versek szórványban 1995–1998 alcímet viselő összeállítás a „krachot jelent”-ett „minden poétika”, vagy legalábbis a lehető legtöbb poétika gyakorlatának próbáját sorakoztatja. A borítórajz példázatát követve – ott alföldi dudás verbunkot táncolnak a legények, a majdani katonák – KAF táncol, méghozzá szépen: nagyon ért hozzá. De (hogy az ebben a költészetben sokat szereplő Ady is szóhoz jusson) ugrani már nem fog. „Megállni: sorsom tisztessége / S ugrani már – soha már” – mondja a vállaltválasztott mester. Nem lehet ugratni, sem beugratni. Az Ügy: együgyűek ügye. És valahogy ide tartozik a szintén a borítón kiemelt (és KAF-hoz méltó gesztussal olvashatatlanná stilizált) versidézet is (részlet a Póz, a homály homálya című József Attila–L. F. Baum – stb., stb. parafrázisból): „Csak az oldhassa versemet, / ki elkever, majd eltemet...”
Ez az, ami nem lehetséges. KAF költészete, szerencsére, oldhatatlan.
1999. 6.11.
BODOR BÉLA