Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
Mai szemmel olvasva
Kovács András Ferenc: Csipkébűl tekert gúzs. Mentor Kiadó, 2000. 204 oldal,
ár nélkül
Kovács András Ferenc Csipkébűl tekert gúzs című könyvének két évtizeddel
ezelőtti okfejtéseit a manierizmusról, azon belül a magyar manierista költészetről,
óhatatlanul a jelentés gyors és erőteljes önállósodására kell gondolnom. Nem
is tudom, hogyan mondjam röviden. Élt a nyolcvanas évek elején Kolozsvárott
egy kimagaslóan tehetséges fiatal költő, aki tudósként is sokra vihette volna,
de költőként vitte sokra: ez igaz, de nem ez a lényeg itt. Egy végzős egyetemi
hallgató a Ceauşescu-éra legsötétebb éveiben szakdolgozat címén kandidátusi
értekezést ír, amelyben példákkal bőven alátámasztva amellett érvel, hogy a
felekezeti megosztottsággal terhelt újsztoicizmust helyénvaló volna a manierista
univerzalizmustól különválasztani: ez is csak része az igazságnak. A nagy felkészültségről
(és, hozzáteszem, franciás tájékozódásról) tanúskodó érveléshez ugyanis hozzágondolandó
Kovács András Ferenc azóta keletkezett költői életműve, amely sokat köszönhet
a manierista örökségnek, s amely ezt az örökséget visszamenőleg már el is kezdi
újraírni. Szerintem ez a lényeg, s a Bronzino-képpel díszített könyv közreadása
erre irányuló igénybejelentés, illetve ennek igazolása (különös tekintettel
Ámor kézmozdulatára). Nem arról van szó, hogy az olvasó esetleg tudhatja, a
manierizmus-tanulmány szerzője azonos a költővel, erről nem is fülszöveg vagy
más járulékos közlemény tudósít (nincs fülszöveg), hanem ez részint az elöljáró
beszéd és a verses invokációk, részint a kötet függelékét képező mintegy húsz
(többé-kevésbé új) vers révén erőteljesen bele van komponálva a könyvbe, és
hangsúlyozott visszatekintő perspektívát épít bele. Egyszersmind ki is szabadítja
a költői fantáziát, amelyet a szakdolgozatíró annak idején alávetett a filológia
fegyelmének, s így furcsa módon minél nyilvánvalóbb, hogy a tanulmány fölött
eljárt az idő, a könyv egésze annál frissebben kapcsolódik KAF életművének jelenlegi
stádiumához. A Hauser Arnold manierizmus-felfogását illető (mégoly messzire
menő) kritika ma már nem dobogtatja meg a szíveket, ám annál izgalmasabb látni,
hogyan marad költő a költő, miközben tudományosan korrekt módon kezeli a tényeket.
Az intellektualizmus és az imitatív erudíció küzdelméből rövid távon az előbbi,
hosszabb távon az utóbbi kerül ki győztesen, s KAF nemcsak régi előfutárait
teremti meg, hanem ifjúkori önarcképét is megteszi előfutárnak. Amúgy meg én,
aki egyidős vagyok KAF-fal, azt gondoltam a nyolcvanas évek elején, hogy a barokk
nem felváltja, hanem beolvasztja és továbbhagyományozza a manierizmus örökségét,
de én egy másik költői hagyományra és egy másik kultúrára figyeltem. Kár, hogy
ezt akkor nem tudtuk megbeszélni.
2001. 4. 20.
MÁRTON LÁSZLÓ