Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »
Gondolat(i)kö(l)tészet?
Visky András: Goblen. Jelenkor, 1998. 83 oldal, 620 Ft
A tradicionális életműorientált kritikát szembefricskázó Romániai magyar
négykezesek megjelenése előtt szinte valamennyi, már a Partraszállás
szövegei kapcsán született recenzióban is visszatérő biztonsággal szerepelt
a markáns megállapítás, miszerint Visky András költészete „nem tipikusan »erdélyi
költészet«„ (Emőkey István, M. Napló 1993/3, 39), részben mert helyenként „okoskodó”
(Kőrössi P. József, Életünk 1985/4, 381–383), „erőteljesen gondolati költészet:
versvilágának főbb csomópontjait lét és idő legáltalánosabb kérdései alkotják”
(Emőkey, uo.), részben avantgárd vonásai miatt (Petőcz András, Alföld 1985/7,
87). Formai szempontból – s a szerzőség tekintetében mindenképpen – a Goblen
szövegei értékelhetők a négykezesek előtti ars poetica (lásd Partraszállás,
Fotóiskola haladóknak, Hóbagoly) felidézéseként(?), allúziójaként(?), így
a Goblen szálait bogozgató kritikus némi retrospektív igénnyel töprenghet
el a Visky-versszövetek ontológiai elvontsága, avantgardizmusa és az erdélyietlenség
különös attribútuma fölött is.
Első olvasatban úgy tűnik, a Goblen szövegeire ráhúzható egy átfogó,
monolit értelmezési háló, melynek vezérfonalát maga a kötetcím nyújtja. Ama
írói gesztus, mely egy szövegkorpuszt a Goblen megnevezéssel aposztrofál,
játékteret nyit a szöveg-szövet (textus) azonosság/különbözőség interpretációs
árnyalatainak. Az Ezredvég ciklus textusai ebben az összefüggésben értelmezve
a kiszabott, történelemnyi (európai) sors-narratívára (egy vég szövet?), e sorsot
átszövő, benne minduntalan újra megtestesülő láncfonalakra (Hermész, Don Juan)
reflektál; az Anziksz ciklusa kép és üzenet (szövetminták?) kulcsszavaihoz
rendeződik, az Egész-rész szövegei a titkot leplező (templom?)kárpit,
(színpad?)függöny szimbolikája köré szövődnek; A kényszer alkalmazása mögött
pedig a vég(zet) Moirákhoz/Anankéhoz asszociált képzetköre, a megírt/megszőtt
sors problematikája sejthető. Ebben az olvasatban a Goblen mérsékelt
invencióval szőtt játék, jó példaanyag kontextualista elméletek szemléltetésére.
Belenyugodva tán ezen interpretációs próbálkozásba, kötetet épp félretenni készülő
olvasó bizonnyal megakad (ha előbb nem) a záróvers, azazhogy záróciklus néhány
során: „EGY CELLA SZŰK KÖPENYÉBEN / AMELYET ELBONTANI LEGCÉLSZERŰBB / AZ ELŐKERÜLÉS
ÉS MEGMUTATKOZÁS / SÚLYOS KOCKÁZATÁVAL” (Az Aquinói-sír. Epitáfium). Azaz
(miként a gyakran életműveket újraíró epitáfium műfaja figyelmeztet) a Goblen
textusaiban szöveg-szövet nem puszta jelenlétében, ambivalens játékában
szemlélendő, hanem e szövet felfeslésének (József Attila-i) pillanatában, meghasadásának
(biblikus-apokaliptikus) relevációjában ragadható meg, válik értelmezhetővé.
Értelmezhetővé válik így az a (más kontextusban öncélú avantgardizmusnak minősíthető)
szövegtördelési eljárás is, mely egyik meghatározó nyelvi-tipográfiai jegye
a kötetnek: a szóhatárokat sem kímélő enjambement-ok, versvégződések, melyek
épp a megszakítások ambivalens résein át – sorsról például: „Fölkap / ja szél,
ezt-azt tán hátrahagy, követ / hető az út” (Levél hull, életem) – mutatnak
túl egyértelműnek tűnő szövegek szokott (lét)metaforáin. A versciklusok előtt
önmagában álló, ezáltal az előszó funkcióját magára öltő Goblen című
vers a ki/megfosztás szituációját idézi, monologikus keretben, melynek során
a beszélő megfosztatik tárgyaitól („Értékesek? Megjárja. / Amennyire a goblenek
e tájon.”), ugyanakkor e goblenértékű tárgyakat a beszélő szavai fosztják meg
ismeretlen semlegességüktől: arcképpé, arcképből asszonnyá, asszonyból történetté
(sorssá) transzformálva. Újraolvasva az Ezredvég ciklusát, érthetővé
válik, miért került kezdőszövegként hangsúlyos helyre A szerkezet amikor
meglazul címet viselő szöveg, mely a cikluscímben is bennerejlő, kárpithasító
apokalipszist („Kezdődhet a nagy színről-színreláthatás”) meglehetősen profán
eseménnyel, egy ruhásszekrény összeomlásával montírozza egybe, mintegy a profán
eseménysor kárpitján sejdítvén át azt. Ahogyan Hermész köpenye mögül is mintha
Rilke-monológ szólna, a Don Juan fest szövegének alcíme pedig: A hámló
asszony. Az Anziksz ciklus képein a táj, mely helyenként tagadhatatlanul
erdélyi jelleget ölt (ilyesféle verscímekben: Kolozsvári anziksz. Főtér),
valószínűleg nem (a kritika által talán elvárt) (neo)transzilván nosztalgiát
idéz, hanem ábrákkal teleszőtt kárpitként rejt (lerombolva pedig: felmutat)
filozófusok által körmönfontan ontológiai titkoknak nevezett jelenségeket („ez
itt a Történelem, mutat az öreg kertész a Marti- / nuzzi romra” (Plenair),
„legyen egy égi kolozsvár / miatyánk ki vagy” [Miatyánk '95]). A
széteső szekrényhez hasonlóan Kolozsvár vagy Alvinc a létbevetettség olyan (személyes
kötöttségű) körülményeit villantják fel az apokalipszis-releváció színhelyéül-függönyéül,
melyet romantikus pátoszú szerző otthon és haza megnevezésekkel aposztrofálhatna.
Mindez azonban még nem jelent gyökeresen újat a Mája fátylának fellebbentésével
kísérletező poétikákhoz képest (Komjáthy Jenő, Weöres Sándor...), ha az Egész-rész
és A kényszer alkalmazása ciklusokban nem fordulna meg a releváció
iránya: liturgikus szövegek, a bibliai szenvedéstörténet és a Hamlet szövegének
ontológiai szimbólumokká vált leplei hasadnak fel, s eme előre megírt-megszőtt
sorképleteken át („mert adottak a keretek” [Lehetne ez], „tovább hadd
éljek itt egy / régen befejezett életet” [Nikodémus a felházban turistákat
fogad]) villantanak fel profán, személyes léthelyzeteket. Amint a négykezesekben
a szerzőség bizonytalansága, itt az értelmezés irányának, a (le)leplezendő titok
mibenlétének elbizonytalanodása állít kérdőjelet a Goblen szőttesét szemlélők
elé.
Mi a (le)leplező goblen, titkok színpad/templomfüggönye: egyetemes létminta
vagy személyes események szövedéke? melyik takarja a másikat? – szól a költői
kérdés. A legkevésbé sem „okoskodón”.
1998. 11. 13.
BALOGH PIROSKA